Nagyböjt első vasárnapjának evangéliumi szakasza Jézust nagyon is emberi oldaláról mutatta: éppoly valóságosan elszenvedte a kísértéseket, az emberi lét e velejáróját, mint mi. Ma viszont azt láthatjuk – amikor a három kiválasztott apostol előtt felragyog isteni dicsősége –, hogy Jézus nemcsak valóságos ember, hanem valóságos Isten.

A színeváltozás igazi teofánia, vagyis istenjelenés, amikor a láthatatlan Isten láthatóan megvillan egy pillanatra az ember előtt. A színeváltozást érdemes összehasonlítani a Sínai-hegyi szövetségkötéssel, amikor Isten Mózessel, Izrael vezetőjével találkozik. A jelenést mennydörgés, villámlás kíséri. Isten egy felhőben ereszkedik a hegyre. Aki a választott népből a hegy körül kijelölt határt átlépi, annak meg kell halnia. Sőt, Mózes sem láthatja Isten arcát „mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon”. (Ebből alakult ki az Ószövetség emberében az a meggyőződés, hogy aki meglátja Isten arcát, annak meg kell halnia.) S amikor Mózes lejön a hegyről, úgy sugárzik az arca az Istennel való találkozástól, hogy az emberek nem mernek rátekinteni: kérik, hogy kendővel födje el azt.

Jézus színeváltozása hasonlít az ószövetségihez, de korántsem olyan látványos és félelmetes. Isten jelenlétét itt is a felhő jelképezi, de nincs villámlás, mennydörgés. Nem kell meghalnia senkinek: csendben zajlik le az esemény, a három kiválasztott apostol jelenlétében. Jézus arca is sugárzik, de máshogyan, mint Mózesé. Mózes csak tükrözte Isten fényét, mint a Hold a Napét. Jézus arcának sugárzása azonban a sajátja, Istené. A Sínai-hegyen Isten és Mózes találkozik, Jézussal viszont a „törvényt és a prófétákat”, azaz a teljes Ószövetséget képviselő Mózes és Illés beszélgetnek.

Az apostolok pedig boldogok. Nem félnek, még ha Péter zavarban is van, és nem tudja, mit mondjon. Három sátrat akar készíteni, hogy marasztalja őket. Péter csak magára gondol, „jó nekünk itt lenni”, és szeretné megőrizni ezt a boldogságot magának és két társának. Mintegy megfeledkezik arról, hogy kilenc apostoltársa lent várakozik, nem beszélve az emberek ezreiről, akikhez küldetése, küldetésük szól.

Fel kell tennünk magunknak a kérdést: Én hogyan viselkedem, amikor Isten jelenlétében boldogság tölt el? Vagy egyszerűen akkor, amikor imámban Istenhez fordulok? Milyen kérés fogalmazódik meg az ajkamon? Esetleg csak a magam számára kérem a jót? Ahogy Péter kérését sem lehetett teljesíteni, bármilyen jóindulatú is volt a szándék, vajon a mi kéréseink közül hányat nem teljesíthet Isten, mert azok igazságtalanok?

Péter apostol kérésére – mintegy válaszként – Isten megszólal a felhőből, és a látomás véget ér. Az Atya szózata hozzánk is szól: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Ez a lényeg: odafigyelni Istenre, őt hallgatni. Most, a nagyböjti idő különösen alkalmas arra, hogy ezt gyakoroljuk, s igyekezzünk jobban odafigyelni Jézusra, a Mesterre.

Kovács Gergely, Róma