A Nikodémussal történt éjszakai beszélgetés során hangzik el Jézus egyik legszebb és legmegrendítőbb mondata, amelyet nagyböjt negyedik vasárnapján János könyvéből hallunk: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)

Valójában ennél több és nagyobb magyarázat nincs, s ennél kevesebb pedig nem elég ahhoz, hogy megértsük: miért pazarolta az üdvtörténet ismert és ismeretlen fejezeteiben Isten a sokszor megátalkodott emberre is az Ő szeretetét. De mindez nemcsak a történelem ködébe burkolózó múlt, hanem a jelenben is folyamatosan íródó történet, hiszen csak ez lehet a magyarázat arra az isteni türelemre, megértésre, irgalomra, amelyet mi már sokszor eljátszottunk, de amely mégsem apadt ki, s folyamatosan a létben tart bennünket: az önmagával, társaival és teremtőjével minduntalan hadakozó embert. Így szerette és szereti Isten a világot.

Egyszülött Fiát adta oda. Oda, azaz ide, a világnak és a világért. Világosságul adta, de az emberek jobban szerették a sötétséget. Ez azonban jelen időben is igaz. Az emberek ma is jobban szeretik a sötétséget, mert olyan az életük, az értékrendjük, a gondolataik. Szeretik a háború szörnyűségeit – legalábbis azok, akik a fegyverek biztonságosabb oldalán állnak –, szeretik egymást válogatott trükkökkel átverni, kijátszani egy kis haszonszerzés érdekében, szeretik önmaguk körül forgatni a világot, s haragszanak, ha ez nem mindig sikerül… Azonban ma sincs más esély a változásra, mint korábban: a szívünkbe befogadni és az életünkkel megvallani a Fiút, akit ma is „idead”, világosságul ad számunkra az Atya. Nem tukmál, ajándékoz. És feláldoz.

Túlbonyolított és a technika káprázatától megszédített emberi életünk jobbára erre a világra fókuszál, földi koordinátákkal operál, s ez valamelyest rendben is volna addig, ameddig a másik irányról, a vertikálisról sem feledkezünk meg. Ezzel szemben a mai élettől vagy személyes kudarcaiktól megcsömörlött emberek által sokszor erőszakosan megélt és hirdetett „keresztény” árnyalatok alaptételeinek egyike az, hogy a világ rossz. Pláne a mai. Ezért a jövendőre kell csak gondolni, hagyni kell a világot a maga útján járni. Ez lenne a másik túlzás. A mai evangélium arra figyelmeztet, hogy találjunk rá a megtartó egyensúlyra. Lássuk egyrészt az is, hogy Isten szerette ezt a világot, szerette az ebben a világban élő embert, a teremtést, így nekünk sem szabad elutasítónak, pesszimistának, reményvesztettnek lennünk. Úgy szerette, hogy azt akarta: örök, önmagán túlmutató élete legyen.

Örvendezz Isten népe! – szólít fel a mai vasárnap liturgikus bevezető éneke bennünket, s a mai evangélium fényében valóban van is okunk az örömre: részesei vagyunk annak a világnak, amelyet a rengeteg zűrzavar dacára is Isten szeretete tart létben. Minden emberi szív azonban külön világ, s a kérdés ez: beengedjük-e bensőnk sötétjébe Krisztust, aki ma is világosság, út, igazság és élet?

Szőcs Csaba/Magyar Kurír