A görögök látni szeretnének téged, Jézus!

Eljött az óra. Jézus utolsó húsvétjára érkezett a fővárosba, alig vagyunk túl a szokványosnak egyáltalán nem mondható nagy bevonuláson (majd erről még hallunk-olvasunk Virágvasárnap), az Úr barátaival, akik nemsokára apostolokká (is) válnak, beleveti magát a korabeli metropolisz-Jeruzsálem népeinek kavalkádjába. Nagy találkozások, akár önfeledt szórakozások, kisebb-nagyobb üzleti megbeszélések ideje is egy ilyen Peszah-Pászka zarándoklat. Nem úgy az Úrnak! Neki egészen másról szól az idei Pászka. Szegény barátai: Fülöp, András, Máté, János, Péter és a többiek, valamint az Édesanya, Mária. Minden valószínűség szerint semmit nem tudnak-sejtenek abból, hogy amit idén átélnek Jeruzsálemben, örökre maradandó, élet- és sorsfordító lesz mindannyiuk számára.

A görögök látni szeretnének téged, Jézus! Ezzel az egyszerű, ártatlan kéréssel kezdődik, szinte azt lehetne mondani, a végjáték. A minden ember üdvösségéért, vagyis zsidóért, görögért, rabszolgáért, szabadért jött Jézus válasza, mikor meghallja, hogy a görögök keresik: Eljött az óra! S innentől kezdve az Atya egyre érzékelhetőbb módon átveszi a nagy dráma: Isten drámájának dramaturgiáját, koreográfiáját, rendezését. Még kevésbé történik bármi is úgy, mint eddig. Párhuzamos rendezés ez azzal, amit az ember művel Pászka címén: profán találkozások, akár önfeledtségig fajuló vigalom, kipipálandó kultikus cselekménysorok, esetleg némi üzlet, társadalmi élet. Krisztus pászkája, a Szentháromság Pászkája idén igazi mestermű lesz. Olyan, amelyről évezredek múltán is beszélnek majd, írnak róla, elemezgetik, magyarázzák. Vajon hogy hangzott valójában a szózat az égből, amikor azt lehetett hallani, hogy megdicsőítettem és megdicsőítem? S olvasom, hogy a Sátánt, evilág fejedelmét most kivetik ebből a világból… Mit jelenthet ez akkor, amikor, valljuk meg őszintén, nem semmi alap nélkül, keresztények holokausztját vizionálják az előttünk álló évekre?

Szemöldök- és homokráncoló események történnek Isten és Ember Őáltala teremtett színpadán. Egy tenyeret látok, rajta egy búzaszem… a tenyér óvatosan, gyengéden leejti ezt az egy szem búzát az alatta lévő durva, sötét, még csak nem is egyértelmű fekete, hanem semmilyen, meghatározhatatlan színű, de sötét földbe. S csodák csodája, a tenyér nem marad utána üres...marék búza…pereg alá… S nekünk már nem meglepő, de Fülöpnek, Andrásnak, Máténak, Péternek és a többieknek…s talán még az Anyának, Máriának is az volt, hogy ebből a különös vetésből, a piszkos földből egy fa nő ki. Lassan hatalmassá, terebélyessé, keresztformájúvá alakul. Micsoda lélegzetelállító, szavainkat elnémító „látvány”! Kereszt ez, de nem egyszerűen az! Mintha… Az lenne rajta… Aki Van! S minő borzalom… mintha csurom vér lenne minden a Színpadon! S ekkor… Mi ez az érzés? Úgy érzem, mintha fel kellene kelnem… Ülök, fekszem, állok, de megmozdulnak végtagjaim. Mintha minden egyes porcikám engedne a „Színpad” felől jövő vonzásnak. A kép, amit látok, valami óriási Erővel húz maga felé, egyenesen be a „kép”-be. Engedelmeskedem.

Arra gondolok: milyen jó, hogy olvastam a Nagyböjt 5. vasárnapja evangéliumát. Lehet, hogy csak mennydörgött és villámlott, s valójában nem láttam és nem hallok semmit. Mert mi tagadás, elég furcsa, mondhatni bizarr is némely jelenetében ez az Istendráma. Megyek is, Jézus! Jövő héten már Virágvasárnap! Nemsokára itt a Pászka, vagy ahogy mi, magyarok mondjuk: Húsvét. Ünnep! Tudod, Jézus! Készülnöm kell! Készülnünk kell!

Koós Ede/Magyar Kurír