Miről is szól a feketevasárnap evangéliumi szakasza? Néhány messziről jött zarándok találkozni szeretne Jézussal. Ez a hír azután nagy, ünnepélyes beszédet, sőt imát vált ki a Megváltóból. Végezetül pedig a mennyei Atya hangja is megszólal. Mi fűzi össze ezt a három szövegegységet?

Az ünnepekre Jeruzsálembe zarándokló görögök olyan pogányok voltak, akik – bár formálisan nem vették fel a hitet – szimpatizáltak a zsidósággal, elfogadták az egyistenhitet, és tartották magukat az alapvető bibliai erkölcsi normákhoz. Miért fontos, hogy ők szeretnék látni Jézust?

Erre a perikópa vége felel meg: „Ha felmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (v. 32). Megérkeztek a világ nem zsidó népeinek képviselői, és szeretnének eljutni az emberré lett Igéhez. Ezzel jelét adják annak, hogy az Atya akarata hatalmasan, a választott nép látható határain túl is működni kezdett. Hiszen maga Jézus mondta: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza” (Jn 6,44). A zarándokok ennek az atyai vonzásnak vannak az erőterében, ez pedig azt jelenti: „Eljött az óra” (v. 23).

Fiúként Krisztus jól tudja, hogy be kell teljesítenie az Atya akaratát, amikor eljön annak az ideje. Ő, aki intette tanítványait: ismerjék fel az idők jeleit (vö. Mt 16,3), most maga ad példát. Lelkében persze ott a viaskodás, amely visszatér majd a Getszemáné kertjében is (ld. Mt 26,36–46): „Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen ezért az óráért jöttem!” (v. 27) Egész létezésének értelme itt tárul fel: ezért lett emberré, született meg, ezért rótta a poros országutakat, ezért tanított, tett csodákat. Eljött az idő, hogy a búzaszem földbe hulljon és elhaljon (vö. v. 24). Így tud majd sok termést hozni, amelynek zsengéi már itt is állnak, a görögök képében. Most minden a helyére kerül: „aki szereti az életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre” (v. 25). Így lesz ő az Úr szenvedő szolgája (vö. Iz 42–55), aki életét váltságul adja sokakért (ld. Mt 20,28).

A földi, emberi életút utolsó szakaszának kulcsa a hűség, az engedelmesség, a ráhagyatkozás az Atyára – aki már a kereszt előtt (mintegy húsvéti próféciaként) megerősíti Egyszülöttjét: „Megdicsőítettem [nevemet], és ismét megdicsőítem” (v. 28).

Mi pedig arra nyertünk meghívást, hogy váljunk Jézus társaivá ezen az úton: engedelmességben, a másokért vállalt önfeláldozásban. Hiszen aki a Mesternek szolgál, „azt becsülni fogja az Atya” (v. 26).

Török Csaba