Ha másért nem, akkor az Ady–Léda-szerelem kapcsán sokan felfigyeltek arra, hogy Nagyváradon számos gyönyörű zsinagóga van. Vagyis inkább: volt. Szám szerint 29, amelyből mindössze hat maradt fenn renoválható állapotban.

Közülük az egyik legszebb a Partiumi Keresztény Egyetem régi épülete mellett, a Teleki (Primăriei) utcában található, a városközpontból az Őssi község felé vezető, forgalmas útvonalon. Ez a templom 1930-ban épült fel, a híres bécsi zsidó építész, Löbl Ferenc tervei alapján, az egykori Schwartz-féle ingatlan helyén. Löbl tervezte egyébként a főtéren látható, mára régi fényében tündöklő Ullmann-palotát is, amelynek menórával díszített ablakfülkéje – bár világi épület – ugyancsak az építtetők hitét hirdeti.

Visszatérve fő témánkhoz: ez az egykori ortodox zsinagóga szépségéhez képest eddig – kivéve a sorsával példásan foglalkozó helyi sajtót – kevés közfigyelmet kapott, inkább a Körös-parton látható, hatalmas méretű, valóban nagyon szép, de kevésbé bensőséges hangulatú neológ „testvérét” emlegetik sokan, amely már a felújítás végső fázisába jutott. Nem így az itt látható Teleki utcai istenháza; ez az épület Nagyvárad zsidó lakosságának deportálása és fájdalmas megfogyatkozása után, a II. világháborút követően zöldségraktárként működött, s máig nem „támadt fel” igazán.

Jómagam a 2000-es évek elején, egy váradi konferenciázásom idején figyeltem fel rá először, akkor írtam az itt közölt verset, de a zsinagóga sorstörténetébe csak most kezdtem igazán beleásni magam. Annyit már az épülettel való megismerkedéskor megtudtam, hogy méltó jövője sokak szívügye, s korántsem felekezeti belügy. Online közleményekből értesültem arról is, hogy a Nagyváradi Zsidó Hitközség és a Körösvidéki Múzeum együttműködése, illetve a bukaresti amerikai nagykövetségen szolgálatot teljesítő Mark H. Gitenstein által megszerzett százharmincezer dolláros támogatás jóvoltából megkezdődtek a felújítási munkálatok. A tervek szerint itt egy zsidó hitközségi múzeum működne, emléket állítva annak a közösségnek, amely felmérhetetlenül sokat tett azért, hogy Nagyvárad a magyar és az európai kultúra egyik városa, s a szecesszió egyik fővárosa lehessen.

De ne feledjük azt sem, hogy innen indult a sok ezer beteg szeme világát megmentő Grósz Emil budapesti professzor pályája, aki apjától, a Várad és a környék szegényeinek már a 19. században kórházat alapító Grósz Frigyestől örökölte elkötelezettségét, gyógyító szenvedélyét… Ők is az izraelita felekezet tagjai voltak.

Vessünk végül egy pillantást a szomorú jelenre: néhány felújítási relikviától, állványtól s a megjavított tetőtől eltekintve mindenütt a pusztulás jelei láthatók. Koppelmann T. Félix, a Nagyváradi Zsidó Hitközség elnöke tavaly elmondta a helyi sajtónak, hogy a 2012-ben folyósított amerikai támogatásból eredetileg 2014-re szerették volna befejezni a helyreállítást. A késlekedés annak következménye, hogy a pénz nem bizonyult elegendőnek, s ez idáig sem a hitközség, sem a Körösvidéki Múzeum nem talált újabb anyagi forrásokat. Komoly gondot jelent az is, hogy a munkálatok összesen huszonöt évnyi türelmi időt kaptak, s ebből már jó néhány esztendő eltelt. A teljes felújítás a kezdeti számítások szerint körülbelül hétszázezer eurót igényelt volna. Bízunk benne, Nagyváradon élők és a városhoz kötődők, hogy végül a Teleki utcai zsinagóga ugyanúgy visszanyeri régi fényét, mint a Kossuth (ma Independenţei) utcai neológ társa.

Mi mással zárhatnám ezt az írást, mint egy ószövetségi idézettel, Sámuel első könyvéből, amely a zsidó sírkőfeliratok általános záróformulája: T.N.C.B.(V.)H., ez összeolvasva: „tancvá”, feloldása „thi nafsó crurá bicror hahajim” = legyen a lelke bekötve az élők bugyrába. Ez a mondat arra utal, hogy az eltávozottnak – jelen esetben egy pusztulásba hullott templomnak – örök életet kívánunk. A kifejezés hátterében az a régi, már nem gyakorolt szokás bujkál, hogy a keleti pásztorok mindig annyi kavicsot őriztek az élők bugyrában, ahány bárányból állt a nyáj. Ahogyan a Károlyi-bibliában olvashatjuk: „Legyen az én uram lelke bekötve az élők bugyrába.” (Sámuel I. könyve, 25, 29.) Ilyen jövőt kívánunk, Isten kegyelméből, s jó akaratú emberek tehetős segítségével, a Teleki utcai zsinagógának is.

Petrőczi Éva/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. október 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.