Bábel Balázs – ahogy az érsek maga fogalmazott – a nap legforróbb témájával kezdett: az eucharisztiáról/úrvacsoráról beszélt az ökumenikus törekvések fényében. Az Úr asztalánál a teljes egység odaát lesz – interpretálta debreceni dogmatikatanára közel fél évszázada mondott szavait. A kalocsa-kecskeméti érsek tágabb rokonságában evangélikusok és reformátusok is vannak, tehát már gyermekkorában megtapasztalta az ökumené fontosságát, és a püspöki konferenciában is az ő hatáskörébe tartozik a téma.

A főpásztort nemrég kereste meg egy katolikus asszony, aki 25 éve él református férjével házasságban, hogy miként lehetne a közös áldozásukat megoldani. Bábel Balázs erre a sokakat érintő kérdésre adott teológiai megalapozottságú választ. Az érsek szerint: ha eljutunk az egységre, maguk a protestánsok is meg fogják köszönni, hogy mi, katolikusok milyen tiszteletben tartottuk az eucharisztiát. Sajnos náluk nem őrzik az úrvacsora után olyan méltóan a kenyeret, mint nálunk, összesöprik, jó esetben megeszik, rossz esetben akár ki is dobják. A protestánsok nem ismerik el az Eucharisztia átlényegülését, pedig Jézus nem azt mondta, hogy ez az én kenyerem, ez az én borom, hanem azt, hogy ez az én testem, ez az én vérem. Az áldozat jellegét sem fogadják el, pedig Krisztus szavait ismételjük, amikor azt mondjuk: kiontatik a bűnök bocsánatára, értetek adatik.

A keleti keresztényekkel kapcsolatban megvan a folytonosság és az is, hogy ők is szentségnek tekintik a szentáldozást, így ott a vatikáni zsinat szerint is lehet közös szentáldozás. Bábel Balázs szerint azonban a kölcsönösség, amit a zsinat feltételül szab, az ortodoxok esetében hibádzik: mintha nem olyan szívesen szolgáltatnák ki a szentséget a katolikusoknak.

A protestánsok esetében a halálveszélyt leszámítva csak abban az esetben engedélyezi az Egyház más keresztény felekezetek hívei számára a szentáldozást, ha esküvel megvallják, hogy hiszik a katolikus Egyház arra vonatkozó tanítását – az eucharisztia ugyanis nemcsak a Jézus Krisztussal való egységet fejezi ki, hanem az Egyházzal való teljes egységet is, a kettő elszakíthatatlan. Az ökumenikus szertartások előkészíthetik a vágyat az egységre, de nem helyettesíthetik a szentmisét – szögezte le Bábel Balázs. Éppen ezért az Eucharisztia nem az eszköze az egységnek, hanem a célja.

Az egység tehát nem tűnik lehetetlennek, de azért mégiscsak elég távolinak hat az érsek szavai nyomán. A protestáns egyházak vezetőinek hozzáállása azonban mindenképpen biztatóbb, mint az 1938-as, előző magyarországi eucharisztikus kongresszus idején volt. Akkor Ravasz László püspök kifejezetten előírta a reformátusoknak, hogy teljes lelki érdektelenséggel fogadják az eseményt, ami már csak azért sem valósult meg így a gyakorlatban, mert Horthy Miklós, aki maga is református volt, fogadta a pápa küldöttét, Pacelli bíborost. Az átlagemberek közül pedig a tiltás ellenére jó néhányan – akár csak kíváncsiságból is – elmentek a kongresszusra. Most sokkal jobb a helyzet: november közepén például Debrecenben ökumenikus tudományos konferenciát rendeztek Mert egy a kenyér címmel, sőt az evangélikusok az úrvacsora évét hirdették meg 2020-ra.

Az Eucharisztia tiszteletének jelentőségére mutatott rá Vukovits Koszta, a szentendrei Szerb Egyházi Múzeum gyűjteményvezetőjének előadása is. Ahogy egy nyugati kutató rávilágított, a keleti hagyomány azt kívánja, hogy az Eucharisztia titkát fátyol övezze, ezért a szentségtartó a hívő közösség számára általában nincsen szem előtt, – az ikonosztázionnal elzárt – oltártérben, az oltárasztalon áll. Éppen ezért is különleges, hogy bár reprezentációs funkciójuk nincs az Eucharisztia tárolására szolgáló tárgyaknak, mégis nagyon reprezentatívak. Az év során két alkalommal használják ezeket a szakrális tárgyakat: az előszenteltek liturgiáján (átváltoztatás nélküli liturgia a nagyböjtben, leginkább a nyugati egyház nagypénteki liturgiájával rokonítható – a szerk.) és a nagycsütörtöki liturgián, amikor a betegek számára úti szentségtartóba helyezik az Eucharisztiát.

A 13. századig a díszesebb szentségtartók ládika formát mutattak, ezt követően, a 15–16. században a reprezentatív szentségtartók templomformát nyertek, de a kevésbé díszesek esetében megmaradt a ládika forma. A 18. századi dokumentumokban szent adományok, szent részecskék, illetve szent titkok megnevezéssel szereplő Eucharisztiával kapcsolatban püspöki rendelet szabályozta, hogy ha arany vagy ezüst nem is áll rendelkezésre, akkor is mindenképpen fémedényben tárolják.

S bár vannak fából készült szentségtartók is, mint páldául a battonyai szerb ortodox templomban, ennek a közepében is van egy kis fémszelence, amely megfelel az előírásoknak. A Szerb Egyházi Múzeum egyik legjelentősebb kincse, a grábóci szentségtartó is templomot formáz. Az eredetileg kolostornak épült templom szentségtartója nemcsak szépségében egyedülálló, hanem abban is, hogy a karlócai egyházmegye területén egyedülálló módon az őrzési helyéül szolgáló templom makettje is egyben. A szakrális remeket angyalok tartják, jelezve, hogy a mennyből alászállott kenyeret őrzik benne.

Kelemen Imre, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyei Hivatal irodaigazgatója is beszélt az Eucharisztia őrzéséről, de előadásának fókuszában inkább az Oltáriszentség két színének anyaga, illetve a két szín alatt történő szentáldozás kérdése szerepelt. Jézus Krisztus az utolsó vacsorán, egy hagyományos szédervacsorán alapította az Oltáriszentséget, a zsidó tradíció szerint ezek alapvető kellékei voltak a kenyér és a bor, azaz a búzalisztből készült pászka avagy macesz, és a Jézus szavai szerint is szőlőből készült bor. Tudományos szempontból megoszlanak a vélemények, hogy fehér- vagy vörösbort használt-e Jézus, egyesek szerint a szimbólum kedvéért (ez az én vérem) vöröset, de vannak DNS-kutatással foglalkozó tudósok, akik szerint egy ősi fehérborfajta lehetett a kehelyben. Elég valószínű, hogy a kor szokásának megfelelően nem tisztán, hanem fűszeresen itták, tehát leginkább a mai forralt borok ízvilágához hasonlíthatott. Akkor vizezték a bort, ez lehet az oka, hogy a mai napig fennmaradt, hogy a borhoz egy kevéske vizet önt a pap a szentmisében az átváltoztatás előtt. A kovásztalan kenyér a 9. századtól terjedt el a nyugati egyházban, a keleti egyházban azonban változatlanul kovászos kenyeret használnak.

Zsinati szabályozás és az egyházi törvénykönyv előírásai is pontosan behatárolják, hogy milyen kenyér és milyen bor lehet az, amelyet a pap átváltoztat. Mindkettő estében az egyik legfontosabb, hogy a megromlás esélye ki legyen zárva. Ezért is érdemes például a bort hűtőben tartani, vagy kis edényben, amelynek tartalmát folyamatosan cseréljük. Régen maguk a papok sütötték a szent ostyát, zsoltárokat énekelve, bár a manufakturális gyártás sem halt ki, ma nagyüzemileg is készülnek, interneten keresztül is beszerezhetők az ostyák. Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2017-es dokumentuma azonban továbbra is azt mondja, hogy a plébánosnak, a lelkipásztornak a felelőssége ellenőrizni, hogy megfelelő anyagból van-e az ostya.

Felvetődött annak kérdése, hogy a gluténérzékenyek hogyan járulhatnak szentáldozáshoz, ha egyszer az előírás szerint mindenképpen búzalisztből kell készülnie a szent ostyának. Egyrészt az alacsony gluténtartalmú ostya lehet erre megoldás, amelyet a közhasználatban gluténmentesnek hívnak. Ezzel a külön szentségtartóban tartott ostyával a többiek előtt vagy után lehet áldozni. Ha valaki annyira érzékeny lenne, hogy ez sem elfogadható számára, akkor a mise előtt kérheti, hogy szent vérrel áldozhasson. Erre azért is van mód, mert Egyházunk tanítása szerint külön a kenyérben és külön a borban is teljesen jelen van az Úr Jézus, az átváltoztatástól kezdve egészen addig, míg az ostya és a bor létezik.

A két szín alatti áldozásra ma igen különleges alkalmakkor van lehetősége egy hívőnek, de az Egyház kezdeti évszázadaiban éppen ez volt az általános gyakorlat. A 13. századtól szűnt meg a két szín alatti áldozás. Egyrészt attól tartottak, hogy a szent vért tiszteletlenség érheti, másrészt bonyolultabb volt az áldoztatás, és a hívek száma is nagyon megnőtt. A két szín alatti áldozás azonban folyamatosan fennmaradt, hiszen a miséző papok csak így áldozhatnak. A két szín alatt áldozás lehetőségét a II. vatikáni zsinat hozta vissza az 1415-ös betiltás után több mint ötszáz évvel, elég széles lehetőséget biztosítva számára, főképp ünnepi alkalmak esetében, nagycsütörtökön pedig kifejezetten ajánlja az Egyház.

Az Oltáriszentség tárolásának kétféle módját teszik ma lehetővé az előírások: a szentélyhez nagyon közel vagy a szentélyben, magában a tabernákulumban, valamint a szentségi kápolnában. Az utóbbi elhelyezést különösen azoknak a templomoknak az esetében szorgalmazza az Egyház, amelyekben nagy a turistaforgalom, így a híveknek a nagy nyüzsgés közepette is módjuk van csendben az Eucharisztiában velünk levő Jézussal találkozni.

A délelőtt negyedik előadója Nagy Károly, a budapesti Rózsafüzér Királynéja Plébánia plébánosa volt, aki a plébániai közösség szíveként mutatta be az Eucharisztiát. A Lumen gentium zsinati dokumentum segítségével világított rá, hogy az Eucharisztia az egész keresztény élet forrása és csúcspontja, és így egy szív, Jézus szíve dobogtatja a plébániát. Szintén a II. vatikáni zsinat dokumentuma a Christifideles laici, amely a plébániát olyan közösségként határozza meg, amely alkalmas az Eucharisztia ünneplésére. Az Eucharisztia egyrészt eleven gyökere a plébániaközösségnek, másrészt olyan szentségi kötelék, amely az egész Egyházhoz kapcsolja. Nagy Károly szerint az Oltáriszentség ugyanúgy pumpálja belénk az életet folyamatosan, akaratunktól függetlenül, mint a szív a vért.

Amikor egy húszezres lakótelepen két hitoktatóval elkezdte egy plébánia kialakítását, amellett, hogy törekedtek megélni, hogy ahol ketten, hárman együtt vannak, ott van közöttük Jézus, elkezdtek minden pénteken este egyórás szentségimádást tartani. Életre kelt a lakótelep.

Emellett még pár másik kezdeményezést is felsorolt: havonta egyszer az Oltáriszentség előtt imádkozzák a rózsafüzért; betegekhez viszik a szentséget: mintegy szívátültetést adnak; húsvétkor és úrnapján beviszik Jézust azok közé a házak közé, amelyek újonnan épültek; vasárnap a szentmise alatt a Miatyánkkor a gyermekek körbeölelik az oltárt, ilyenkor Krisztus is körbeöleli őket; családos lelkigyakorlatokon a gyerekeknek külön szentségimádást tartanak; a felnőtt hittanok, lelkinapok, lelkigyakorlatok jó ideje az Eucharisztiáról szólnak. Nagy Károly legmegdöbbentőbb beszámolója az volt, milyen hatása van annak, hogy iskolai, óvodai hittancsoportokat visznek, nem csak katolikus iskolákból, a templomba. Ilyenkor ő, a plébános megmutatja, hogy kell keresztet vetni, hogy kell imádkozni. Az egyik gyerek a tabernákulum felé mutatott, és megkérdezte, hogy mi az. Itt lakik Jézus, lehet vele beszélgetni – válaszolta. A gyermekek ennek hallatára a frissen tanult módon keresztet vetettek, imádkoztak, teljesen elmélyülten. A vérkeringés elindult bennük is.

A Rózsafüzér-plébánia közösségét is bevonta előadásába Nagy Károly: egy körkérdést tett fel a levelezőlista tagjainak, hogy ők hogyan élik meg azt, hogy az Eucharisztia a plébániai közösség szíve. Mióta érteni vélem, tudom, hogy mindennek a közepe, Eucharisztia nélkül minden csak üres időtöltés, általa teljesedik ki a hitem – írta egy hívő, akinek idén volt az esküvője, és az Egyházba is most tért vissza, részben ennek révén. Másvalaki arról írt, hogy tapasztalja, hogy a szentmise valóban egyesíti a közösséget: utána sokkal jobban meg tudják beszélni a dolgokat, a konfliktusokat is vállalva. Egy harmadik hívő pedig arról számolt be, hogy a gyermekkorában színpadiasnak tapasztalt Eucharisztiát a szentségimádás meghittsége és csendje emberközelbe hozta, olyannyira, hogy nagy döntéseit Jézussal beszélgetve hozta meg. 

Fotó: Thaler Tamás /NEK

Agonás Szonja/Magyar Kurír