Nursiai Szent Benedek (Nursia, 480 körül – Monte Cassino, 543/547. március 21.) a bencés rend alapítója és regulájának kidolgozója. Szent Skolasztika ikertestvére. 1964-ben VI. Pál pápa a nyugati szerzetesség alapítójaként és az európai szellemiség alakítójaként „Európa védőszentjévé” nyilvánította.

Norciában (latinul Nursia) született, előkelő szülőktől származott. Kezdetben Rómában tanult, de megelégelte a világi hívságokat, és később egy Subiacóhoz közeli barlangba vonult a világ elől. Itt három év után pásztorok találtak rá. Abban a korszakban élt, amikor megszűnt a Római Birodalom, helyette létrejött a keleti gót állam, élén Theodorik királlyal. 530 körül alapította meg saját kolostorát – a bencés szerzetesrend anyakolostorát – Dél-Itáliában, Monte Cassino hegyén.

Életrajzát I. (Nagy Szent) Gergely pápa írta meg Dialógus című művének második kötetében. A szerző alapvetően időrendben, tematikus csoportosítás nélkül beszéli el Benedek életét, szellemi fejlődését. Benedekkel megtérése után csodák történtek, ő pedig küzdött a bűnös dolgok ellen. Pl.: a női kísértés elkerülésére csalánbokorba ugrott, felismerte a neki szánt, mérgezett ételeket és italokat. A monostor megalapítása után már ő lett a csodák forrása, de csodái nem térítő és nem is gyógyító csodák. Benedek örökké harcolt a Sátánnal, ezért ő lett a tökéletes és legyőzhetetlen szent példája. Ezenkívül ő a közösségi élet szentje is, hiszen a szerzetesként élve tette csodáit, a rendnek mutatott példát.

Képességei:

• úrrá lesz a természet törvényein;
• a jövőbe lát;
• szimultán tud más eseményekről;
• látja a Szentlelket és a természetfölöttit;
• gondolatot olvas;
• halála után két szerzetes tanúskodott róla ugyanúgy, egymástól függetlenül.

Ő felügyelte egy tucat kolostorban a rendet, a kolostori élet megszervezését és folytatását. A különböző kolostori szabályzatok ismeretében és saját tapasztalatainak tudatában Nursiai Szent Benedek új szerzetesrendi szabályzatot alkotott, mely annyira átfogó és meggyőző volt, hogy Nagy Szent Gergely pápa és egyházatya (540-604) kötelezővé tette minden kolostorban, sőt az egész római egyházban is. Egyik legfontosabb műve a 73 pontból álló szerzetesi Regula.^[1] A korábbi hasonló témájú írások is hatottak rá: az egyiptomi szerzetességről szóló Vitae Patrum (Az atyák élete), Szent Vazul, Cassianus, Pachomius és Szent Ágoston írásai, s amire mostanában figyeltek fel, a Regula Magistri. A Regula Magistri nagy részben szó szerint megegyezik a benedeki Regulával, máshol csak érintkezik, de néhol éppen ellentétben áll vele."

E műve mind a mai napig sok kolostorban, monostorban szabályozza a szerzetesek mindennapi életét. Egyúttal felsorolja a jó cselekedetek 74 eszközét, elkülöníti az alázatosság 12 fokát és rendelkezik továbbá a hibázók büntetéseiről. A 73. pontban elmondja, hogy műve nem teljes, és irányadást nyújt a teljesség eléréséhez.

Egyháztörténeti szempontból a mű a 3. fejezetben szabályzott tanácsadó testület szempontjából fontos, mivel ez az intézmény nála jelenik meg először.

A lélekről (cura animae) és a testről (cura corporis) való gondoskodás vált a kolostorbeli gondolkodás és élet központi céljává. A betegek ellátása volt a legfontosabb, és ami még fontosabb: nemcsak saját rendjük tagjain kellett segíteniük, hanem mindenki máson is, aki bajával felkereste a kolostort.