Antiókhiai Szent Ignácról, Szíria püspökéről (†110 k.) eredetileg vértanúsága állítólagos napján, december 20-án emlékezett meg a keresztény utókor.

A keleti egyház ma is ekkor üli meg a neve napját. Róma azonban előbb február 1-jére tétette át az ünnepét, mint azt a Szentek életében olvashatjuk: „nyilvánvalóan másolási hiba következtében”, 1969-ben pedig a szír keresztények Ignác-napját (okt. 17-ét) iktatta a naptárba.

szíriai püspök, mint annyi hitvalló társa, római amfiteátrumban szenvedett mártíromságot. Felfalták az oroszlánok. Neve (lat. Ignatius) az ignis, „tűz” szóból ered, ami figyelemre méltó módon egybeesik püspöksége, Szíria nevének jelentésével, mely alighanem forró, sivatagi klímájának tulajdoníthatóan a gör. szeiriaszisz, „napszúrás”, szeirinosz, „égető”, „forró” szavakra megy vissza.

A mintaszerű püspök, aki még az apostoli időkben építette minden erejével az Egyház alapjait, és akit lángoló hitéért "Istenhordozónak" neveztek, hét levelében képet hagyott ránk önmagáról is. De a legendája azt is elmondja róla, hogy nem csupán az egyik apostol, nevezetesen Szent János tanítványa, hanem egyenesen az evangéliumokban szereplő személy! E legenda szerint ugyanis Ignác volt az a kisgyermek, akit Jézus a tanítványok körében magához vont, és azt mondta nekik:

""Ha olyanok nem lesztek, mint ez a gyermek, nem mentek be a mennyek országába!"

A legenda részletes leírást ad a szent utolsó órájáról is. Mikor az ősz püspököt a hosszadalmas és keserves utazás után Traianus császár elé állították, a császár megkérdezte tőle:

"Ignác! Miért térítetted az antiochiaiakat a keresztény hitre, és miért lázítod őket ellenünk?" Ignác erre így válaszolt: "Milyen szívesen megtérítenélek téged is, hogy elnyerhetnéd az örök birodalmat!" Traianus felszólította: "Áldozz isteneinknek, és megteszlek első főpapnak a papjaink között!" Erre Ignác: "Nincs szükségem tőled kapott méltóságra. Tedd, amit tenni akarsz, a hitemet nem változtatod meg."

Akkor Ignácot az arénába vezették. Amint meghallotta az éhes vadállatok ordítását, megismételte azokat a szavakat, melyeket korábban a római egyháznak írt:

"Én Isten gabonája vagyok, és a vadállatok foga őröl, hogy tiszta kenyér lehessek. Ösztökéljétek a vadállatokat, hogy azok legyenek a sírom, és semmit meg ne hagyjanak belőlem, nehogy bárkinek a terhére legyek!"

Mikor a vadállatok széttépték a szentet, Traianus elismeréssel így nyilatkozott:

"Nagy a keresztények bátorsága! Hol van egy görög, aki így tudna meghalni a maga isteneiért?"

Levelei némi betekintést nyújtanak a jó pásztor lelkébe, és láthatjuk hitének izzását, amely miatt a vértanúságtól sem riadt vissza. Újra meg újra felbukkan leveleiben a gondolat:

"Váltságdíj vagyok értetek... engesztelő áldozat leszek helyettetek... feláldozom az életemet értetek!"

A rómaiaknak ezt írta: "

Szívesebben meghalok, hogy megnyerjem Krisztust, mint hogy király legyek az egész föld felett."

A szmirnaiakat pedig biztosítja:

"A kardhoz közel Istenhez vagyok közel. A vadállatok között Isten környezetében vagyok: egyedül Jézus Krisztus nevében... mindent elviselek, hogy vele együtt szenvedjek, mert Ő tesz képessé rá, aki teljesen emberré tett" (4,2).

Mindazonáltal tudatában volt gyöngeségének, és tudta, hogy a halál pillanatáig meginoghat a szenvedések előtt, ezért kérte a tralleszieket, imádkozzanak érte, hogy a próbatétben üdvösséget találjon:

"Imádkozzatok értem, nehogy olyannak találtassam, aki nem állta ki a próbát. Még veszélyben vagyok. Hűséges azonban az Atya Jézus Krisztusban, hogy beteljesítse az én kérésemet és a tiéteket" (13,3).

Miközben a vértanúság felé hurcolták, a láncait ,,lelki gyöngyöknek''

nevezte és haldokolva a vallási eltévelyedésekkel teli világba kiáltotta:

"Mindazok, akik nem Jézus Krisztusról beszélnek nekem, számomra csak síremlékek és sírkövek!"