------------------------------------------------------------------------------------------------- 

Egy alkalommal, amikor Ferenc visszatért az imádságból, Masseo testvér-- ő mesélte így később a testvérek körében -- megkérdezte tőle: ,,Miért neked? Miért neked? Miért neked?'' Ferenc viszonozta a kérdést: ,,Mit mond Masseo testvér?'' ,,Az egész világ utánad megy -- hangzott a válasz --, mindenki téged akar látni, téged akar hallani, neked akar engedelmeskedni. Pedig nem vagy szép ember, nem vagy sem művelt, sem bölcs, sem előkelő. Hogy van ez, hogy a világ mégis utánad megy?''

Megtérése után eleinte bolondnak nézték Ferencet, de komoly vallásossága hamar eloszlatta ezt a véleményt, és rövidesen valóban utána ment a világ. Följegyezték: ,,Ha egy városba megérkezett, örült a papság, zúgtak a harangok, örvendeztek a férfiak és az asszonyok is velük együtt; a gyermekek tapsoltak örömükben, gallyakat törtek a fákról, és úgy vonultak elébe.'' Sokan úgy vélték, hogy Krisztus képmása jött közéjük, hogy üdvösséget hozzon, ezért siettek az emberek, ,,hogy lássák és hallják, mintha a másvilágról jött volna valaki''.

Mindez azért történt, mert az emberek szeme előtt szinte megelevenedett az Úr Jézus földi élete. Mióta ugyanis a keresztes lovagok nagy számban megfordultak a Szentföldön, és látták Jézus földi életének helyeit, hazatérve elbeszélték a látottakat. Ennek következtében a Krisztusról alkotott elképzelések lassan megváltoztak: az Atya jobbján trónoló Krisztus, aki még a keresztről is kormányozza az összes népet, a hívők szívében konkrét emberi alakot öltött, és áhítatos tisztelettel fordultak Krisztus valóságos embersége felé, aki a mi földünkön szegényen és szenvedések közepette élt. És akkor megjelent egy ember, aki Jézus Krisztust egészen egyedülállóan képviselte itt a földön.

De ki volt ez az ember? Ferenc olyan családból származott, amelynek érdeklődése középpontjában az anyagi jólét és gyarapodás állt. Atyja, Pietro Bernardone posztókereskedő Assisi leggazdagabb embere volt. Franciaország iránti szeretetéből, amelyben nagy része volt a provance- i származású Pica asszonynak, kisfiát, akit Péternek kereszteltek, Francescónak, kis franciának becézte. Bernardone nem törődött azzal, hogy Ferenc iskolába járjon, latinul és franciául ezért csak hibásan tudott beszélni, és írni is nehezen tudott, ami élete végéig nagyon bántotta. Innen érthető, hogy tékozlóan bánt a pénzzel, és barátai körében számlálatlanul szórta aranyait. Vakmerően nagylelkű volt. Így amikor Rómában járt, és megfigyelte, hogy a zarándokok csak rézgarasokat dobnak az Apostolfejedelmek sírjához, fogta és egész erszényét odaborította.

Mielőtt mások megújulásának az eszköze lett, magát kellett megújítania. A világfi Ferencet egy betegség döbbentette rá arra, hogy mennyire léha életet élt addig. Perugiában volt fogságban -- az assisiek ugyanis háborút viseltek Perugia ellen --, amikor ,,magasabbrendű dolgokról'' kezdett gondolkodni. De ez csak annyit jelentett, hogy már nem kereskedő, hanem lovag akart lenni, s már nem a pénz, hanem a dicsőség és a hírnév vonzotta. A Dél-Itáliába induló hadjáratról visszafordult, és útközben egy szegény lovagnak ajándékozta pompás öltözékét.

Ettől kezdve Ferencet gyakran látták a város előtt lévő leprás- házban, ahol ellátta a legalantasabb szolgálatokat is. Később megvallotta: ,,Itt édessé vált a testem és a lelkem számára az, amit korábban keserűségnek tartottam.'' Életmódját lényegesen megváltoztatta: a csendet kereste, hogy imádkozzék; Rómába zarándokolt, belső sugallatokhoz kezdett igazodni. Így egy szép napon ruhát cserélt Rómában egy koldussal, és odaült a Szent Péter-bazilika kapujához kéregetni. De másnap már ismét úgy jelent meg a templomban, mint a dúsgazdag Bernardone fia.

Eljött azonban az óra, amikor nem kerülhette el a világgal, elsősorban az apjával való összeütközést. Egy nap Ferenc minden búcsúzás nélkül, egy lóval és egy vég posztóval eltűnt a házból. Atyja kerestette, s mikor nyomára bukkant, felverte az összes szomszédot, és kisebb sereggel vonult a San Damiano-kápolnához. Ferenc megneszelte a dolgot, és mint egy ijedős állat, elmenekült egy barlangba. Az édesanyját, Pica asszonyt is rémület fogta el, amikor egy hónappal később a város utcáin egy kiéhezett, ápolatlan ,,őrültben'', akit az utcagyerekek kacagva táncoltak körül és kövekkel dobáltak, felismerte a tulajdon fiát. Az apa haraggal futott utána, megragadta, és bevonszolta a házba, megpofozta, és bezárta a pincébe. Ezután egy másik városba ment, s mikor napok múlva hazatért, látnia kellett, hogy Pica asszony és a cselédek kiszabadították és futni hagyták a fiút.

Bernardone ekkor elkeseredésében feljelentést tett ,,megtévedt'' fia ellen, hogy visszaperelje tőle a pénzét. Először a városi tanácshoz, majd a püspökhöz fordult. A nyilvános tárgyalás meghökkentő módon zárult: Ferenc ruha nélkül állt ott, mert a püspök lába elé letette atyjától kapott ruháját, erszényét és így kiáltott: ,,Halljátok mindnyájan! Örömmel adom vissza atyámnak azt, ami az övé, nemcsak a pénzét, hanem a ruhákat is. Mostantól fogva nem azt akarom mondani: ťatyám, BernardoneŤ, hanem azt mondom: ťMiatyánk, ki vagy a mennyekben!Ť'' A püspök a palástjával takarta be Ferencet.

Ferenc ekkor elhagyta a világot, hogy egyedül Istennek szolgáljon. Ez eleinte abból állott, hogy helyreállította a környék összedűlőfélben lévő templomait és kápolnáit. Felcsapott vásári énekesnek, s amikor az emberek köréje gyűltek, építőkövet koldult tőlük. Bonaventura később ezt írta: ,,Miként Ferenc három templomot helyreállított, úgy kellett ennek a szent embernek vezetése mellett Isten Egyházának is megújulnia.''

1209. február 24-én, Szent Mátyás apostol ünnepén Ferenc a Porciunkula-kápolnában vett részt misén. Hallotta az evangéliumot, mely arról szólt, hogy Jézus elküldte a Tizenkettőt, és meghatározta életformájukat: ne vigyenek magukkal sem pénzt, sem tarisznyát; ne legyen két ruhájuk, se sarujuk, még botjuk sem (Lk 9,3--5). Úgy érezte, hogy ez személy szerint neki szól, és felkiáltott: ,,Ez az, amit keresek!'' -- és azonnal szó szerint elkezdte megvalósítani a hallottakat: mezítláb, kötéllel a derekán, szürkésbarna ,,ruhában'' vándorolt a vidéken, és prédikált, gyógyított, halottat támasztott fel, és ördögöket űzött.

Eredetisége és hite ellenállhatatlan erővel vonzotta az embereket. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, köztük elsőként Quintavellei Bernát és Canthani Péter. Ferenc azonban nem mert a saját elgondolása szerint életszabályt adni, mert ,,olyan nehéz dolog ez, hogy meg kell róla kérdeznünk az Úr Jézus Krisztust!'' -- mondta. Ezért valamennyien a Szent Miklós-templomba mentek, ahol az oltáron ki volt téve az evangéliumos könyv, hogy bárki olvashassa. Bízván abban, hogy Isten így hozza tudomásukra akaratát, Ferenc találomra felütötte a könyvet, és erre a helyre talált: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van, és oszd szét a szegények között!'' (Mt 19,12). Akkor felkiáltott: ,,Testvérek! Ez a mi életünk! Ez a mi regulánk! Menjetek hát, és tegyétek meg, amit hallottatok!'' Ez 1209. április 15-én történt. Ez a nap a ferences rend születésnapja.

Az első ferencesek igen szigorú életmódot folytattak. Gyakran nélkülözték a legszükségesebb dolgokat is, s csúfolták és bántalmazták őket. Ezeket a bűnbánókat elsősorban a saját rokonsága üldözte, de ők ,,nem nehezteltek érte, és nem mondtak átkot azokra, akik rosszat tettek velük''.

Az ,,assisi bűnbánók'' végtelen türelme hamarosan felkeltette az emberek figyelmét. Azt látták ugyanis, hogy soha egyetlen fillért nem fogadnak el, vidámak, és egymással szemben nagyon figyelmesek a szeretetben. Ez mindenkit megragadott. Voltak olyanok, akik megdöbbentő, nyilvános bűnvallomást tettek, majd elajándékozták a vagyonukat és csatlakoztak Ferenchez. A testvérek száma bámulatos gyorsasággal gyarapodott: Néhány év múlva a pünkösdi káptalanra már ötezer testvér gyűlt össze.

Ferenc ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy pápai jóváhagyást kérjen közössége számára. Akkor még nem volt kánonjogi előírás a szerzetesrendek alapításáról, ezt csak az I. lateráni zsinat rendelte el 1215-ben, Ferenc azonban érezte szívében az indítást, hogy ügyében az Egyház jóváhagyását kell kérnie.

Útnak is indult tizenkét testvérrel, és Rómába mentek. Az assisi püspök, aki akkor éppen Rómában tartózkodott, elcsodálkozott rajtuk, és félni kezdett, hogy elhagyják az ő püspöksége területét. Mikor aggodalma eloszlott, bemutatta Ferencet Colonna bíborosnak. A bíboros elvitte őt III. Ince pápához, és ezekkel a szavakkal mutatta be: ,,Úgy hiszem, ő az, aki által az Úr az Egyház hitét az egész világon meg akarja újítani.'' A pápa barátságosan fogadta a testvéreket, de úgy vélte: ,,Túlságosan szigorúnak és keménynek látszik az életetek. S ha nem is kételkedünk a bennetek izzó lelkesedésben, azokra is gondolnunk kell, akik majd később fognak téged követni.'' Ferenc azonban oly lángoló buzgósággal képviselte az ügyet, hogy az egyik bíboros ilyen nyilatkozatra fakadt: ,,Ez az ember csak azt akarja hogy engedjük az evangélium szerint élni! Ha mi most úgy határoznánk, hogy ez felülmúlja az ember képességeit, alapjában kétségbe vonnánk, hogy az evangélium követhető. Ezzel pedig magára Krisztusra hoznánk szégyent!'' Akkor III. Ince átölelte Ferencet, megáldotta őt társaival együtt és engedélyt adott nekik a prédikálásra. Ferenc pedig tiszteletet és engedelmességet fogadott a pápának, és valamennyien felvették a tonzúrát.

Abban a pillanatban, amikor a szegény Assisi Ferenc és az egész világ felett uralkodó pápa találkozott, két véglet képviselői néztek egymásra, akik azonban a szívük mélyén összetartoztak. A felülről lefelé kezdeményező és az alulról felfelé bontakozó megújulás képviselői voltak ők, és egyesültek a közös műben: az Egyház megújításában. Mind a nép köréből való Ferenc, mind a trón magasán álló pápa látták az Egyház szomorú bajait, és segíteni akartak. Csak amíg Ince pápa minden baj forrásának a klérust, a papságot és a szerzeteseket látta, addig Ferenc így beszélt: ,,Először az egyházfőket akarom megújítani alázatosságban és istenfélelemben''.

A Porciunkula-kápolna mellett alakult a ferences rend anyakolostora, ahová később évente általános káptalanra gyűltek össze a testvérek. A kápolna körül gallyakból építették a kunyhóikat; egy megmunkált gerenda már fényűzésnek számított. Mindenütt az igazi szegénység uralkodott. A szegénységet Ferenc annyira fontosnak tartotta, hogy úgy tekintette, mint ,,Krisztus menyasszonyát''. A legfontosabbat látta benne, de nem úgy, mint kora tévtanítói, akik a birtokos Egyház ellen lázadtak, vagy erényt csináltak a nyomorúságból, hanem ,,nincstelenül akarta követni a nincstelen Krisztust, a megfeszítettet''. Ezért figyelmeztette testvéreit, hogy ,,semmiképpen ne fogadjanak el pénzt'' és ,,ne legyen tulajdonuk, hanem mint zarándokok és idegenek, akik ebben a világban szegényen és alázatosan szolgálják az Urat, járjanak alamizsna után, és ne szégyelljék magukat, hiszen az Úr maga is szegénnyé lett értünk''.

Bizonyos idő múltán a testvérek száma olyan nagy lett, hogy már nem alapozhattak pusztán az alamizsnára. Már csak azért sem, mert Ferenc szükségesnek tartotta a munkát. Végrendeletében is ezt írta: ,,Két kezemmel dolgoztam, és folytatni akarom, és megparancsolom a többi testvérnek is, hogy dolgozzanak, valami tisztességes mesterséget folytassanak.'' És a testvérek dolgoztak is mint cselédek, kézművesek, betegápolók a leprások házaiban, vagy parasztoknak segítettek a mezei munkában. Egyed testvér például soha meg nem evett olyasmit, amit két kezével meg nem szolgált.

A legfontosabb feladatként azonban Ferenc a prédikálást bízta a testvérekre. Ebben ő maga járt elöl jó példával. Teológiát soha nem tanult, ezért nem a tudós fölényével beszélt, hanem a szívéből áradt a szó. Tanítványainak a lelkére kötötte: ,,Elöször belül kell felhevülnie a prédikátornak, különben csak hidegen csengő szavakat fog kimondani.'' Beszédeivel téríteni akart: ,,Bándd meg a bűneidet, add vissza az idegen javakat, és engesztelődj meg felebarátaiddal!'' Megtiltotta a rágalmazást, ha kellett erős kifejezéseket is használt, és mindig bátran kimondta az igazságot. De a többi középkori vándorprédikátortól eltérően mindig tartózkodott a gyalázkodó és gyűlölködő kifejezésektől, és soha senkit nem támadott: ,,Mi arra hivattunk, hogy a sebesülteket gyógyítsuk!''

Feladatának tekintette, hogy testvéreivel együtt Jézus életét jelenítsék meg az emberek között, ezért szó szerint vette az evangéliumot. A ferences testvérek mindenkit Krisztus békéjével köszöntöttek: ,,Békesség e háznak!'' (Mt 10,12). Mivel pedig az evangéliumban ez áll: ,,Egyétek, amit elétek tesznek'' (Lk 10,8), a rendalapítók közül Ferenc elsőként engedte meg, hogy a testvérek bármilyen ételt ehetnek. Mivel ez is írva van: ,,Mindannak, aki kér tőled, adj'' (Lk 6,30), Ferenc odaadta a köpenyét, a ruháját, sőt az evangéliumos könyvet is, ha ezzel segíteni tudott a szegényeken.

Ez az evangéliumhoz való közelség a magyarázat rendíthetetlen derűjére. Öröme újra meg újra dalban tört ki és átragadt a környezetére is. ,,Testvérek! Mi egyéb vagyunk mi, mint Isten dalnokai és muzsikusai, akik lelki örömmel akarják megtölteni a szíveket!'' De ez a vidámság nagyon fegyelmezett derű volt: Ferenc irtózott a hangos nevetéstől és a hiábavaló beszédtől. Ezzel szemben a források gyakran beszélnek arról, hogy sírt. A szíve mélyéig ható fájdalom fogta el, valahányszor Krisztus szenvedéséről elmélkedett. Közben pedig kegyetlen ördögi támadások is kínozták.

Miként Krisztus isteni szeretetébe fogadta az egész teremtett természetet, úgy Ferencet is bensőséges kapcsolat fűzte a természethez, de minden romantika nélkül. Ezért átkot mondott egy vörösbegyre, mikor az elette a gyengébb madarak elől a szemet, és nem kedvelte a hangyákat, mert azok gyűjtenek maguknak. Különösen azokat a teremtményeket szerette, amelyekben Isten vagy a ferences rend képmását látta, például a búbospacsirtát, a bárányt vagy a Napot. Baráti módon tudott szólni az állatokhoz, mintha az egész teremtés paradicsomi állapotából mutatott volna meg valamit.

Mondják Ferencről, hogy seprűt hordott magánál, s ha egy templomot piszkos állapotban talált, kitakarította. Ő, a laikus lépett közbe ott, ahol a papok hanyagok voltak, de övéit állandóan arra intette, hogy különösen tiszteljék a papságot. ,,A lelkek üdvössége érdekében adattunk mi a papok mellé segítségül, hogy ahol ők nem elegendők, ott mi segítsünk. Ezt azonban könnyebben megtesszük, ha békességben vagyunk velük, mint ha vitatkozunk. Ha a béke fiai lesztek, megnyeritek Istennek a papságot és a híveket egyaránt. Takarjátok el a papok hibáit, pótoljátok a fogyatékosságaikat, viseljétek el számtalan tökéletlenségüket!''

A ferences szellem a nőket is magával ragadta, miután Assisi Klára, Ferenc első leány-tanítványa megalapította a második rend anyakolostorát. Sőt, házasemberek is indítást kaptak arra, hogy a világban Ferenc irányítása mellett éljenek. Az ő számukra alapította Ferenc a Harmadik rendet, s megérte azt is, hogy rendjei terjedni kezdtek Itália határain túl.

Mivel Ferenc tekintélyét mindenki elismerte, békét tudott közvetíteni a sokféle háborútól gyötört világban. Így 1210-ben Assisiben az addig viszálykodó ellenfelek, Guido püspök és a város vezetői az ő hatására ,,örök békeszerződést'' kötöttek egymással; Sziénában hallgattak egyetértésre buzdító szavára; Arezzóban megakadályozta a polgárháborút. A rendet azonban soha nem úgy akarta helyreállítani, hogy egy korábbi állapotot változatlanul visszaállít, hanem mindig valami jobb felé mozdította az ügyeket.

Így a keresztes hadjáratoknak is véget akart vetni, és az iszlámot nem karddal, hanem prédikációval akarta megtéríteni. Kétszer is tengerre szállt ennek érdekében, de félúton mindkét alkalommal vissza kellett fordulnia. 1219-ben végre sikerült eljutnia a szaracénok közé. Egyiptomban átélte a keresztes hadak vereségét a Nílus menti Damiette erődítménynél, de a veszedelmes helyzet ellenére a szultán színe elé is eljutott. A szultán megcsodálta ezt a rendkívüli embert, meghallgatta a prédikációját, de a megtérésre nem volt hajlandó.

Természetesen Ferenc sem kerülhette el az összeütközéseket, és ebben is hasonlóvá vált a szenvedő Krisztushoz. A rend protektora, Hugó bíboros értesítette Ferencet: ,,A római kúriában sok prelátus van, akiknek a rend az útjában áll''. Ennél azonban nagyobb bajt jelentett az, hogy magán a renden belül támadtak feszültségek: a hatalmasra felduzzadt közösség pontosan megfogalmazott, írott regulát igényelt; a rend teológusai is szót kértek, és Bolognában tanulmányi házat alapították; végül olyanok is voltak, akik számára megvalósíthatatlannak tűnt Ferenc szegénysége. Ő minderről Palesztinában értesült, és gyorsan, súlyos gondok közepette visszatért Itáliába.

Az 1220. évi pünkösdi káptalanon kezdődött meg a harc a rend belső egységének megőrzéséért. Csak a kisebbség tartott Ferenccel! Ekkor nagy fájdalommal eltelve így kiáltott az egybegyűltekhez: ,,Testvéreim! Testvéreim! Az Úr engem az egyszerűség és az alázat útjára hívott meg, és igazán ezt az utat mutatta meg nekem és mindazoknak, akik hisznek nekem és követni akarnak. Ezért én nem akarom, hogy bármilyen regulát emlegessetek, akár Szent Benedekét, Szent Ágostonét vagy Szent Bernátét vagy bárki másét azon kívül, amelyet az Úr kegyelmesen megmutatott és nekem ajándékozott. De a saját bölcsességetek és tudományotok által Isten meg fog benneteket semmisíteni!''

Ez mindannyiukat megrendítette, mert olyan ember szavát hallották, aki nem emberi okosságra épített, hanem feltételek nélkül ráhagyatkozott Isten szavára. A többség mégsem volt képes a követésére, ezért Ferenc még ebben az évben lemondott a rend vezetéséről. Ekkor a legkegyetlenebb belső konfliktust élte át, ami csak létezhet: két parancs között feszíttetett meg. Az egyik volt Isten hangja, a másik a szent Egyház szava. És ő mindkettőt követni akarta! Ebben a helyzetben mutatkozott meg hősi nagysága, és nem hagyta el az Egyházat akkor sem, amikor látnia kellett saját ideáljának elhalványulását. Visszavonult tehát az Alverna-hegyre. Ott a Szent Kereszt felmagasztalásának napján megjelent előtte egy angyal, és utána Ferenc testén láthatóvá váltak Krisztus sebei, a stigmák. Testben megtörten érkezett vissza Assisibe. Súlyos gyomor és májbántalmaktól szenvedett, a lábai megdagadtak, a szeme is felmondta a szolgálatot. Jöttek az orvosok, de ahelyett, hogy meggyógyították volna, csak növelték a kínjait: izzó vassal égették a halántékát, fölszúrták a fülét. Éjszaka álmatlanul feküdt sárkunyhójában, vak volt, vérzett, és láztól reszkető testén patkányok szaladgáltak. Ám a következő reggelen vidám lélekkel énekelte az Istent és a teremtést dicsérő Naphimnuszt. Mikor megtudta, hogy az orvosok véleménye szerint október elején meg fog halni, így kiáltott: ,,Isten hozott, halál testvér!'' 1226. október 3-án megáldotta testvéreit, felolvastatta Jézus búcsúbeszédét, és még egyszer átnyújtott a jelenlévőknek egy-egy falat kenyeret. Majd megkérte őket, hogy vetkőztessék le, és fektessék le a puszta földre; azt akarta, hogy a végső szegénység legyen a halotti ruhája. Énekelve adta vissza lelkét az Úrnak.

Az Egyház és a világ együtt térdelt a ravatala mellett. 1228. július 16-án Hugó bíboros, aki közben IX. Gergely néven pápa lett, szentté avatta nagy barátját. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, október 4-i dátummal.

Archívum