Huszonharmadik alkalommal emlékeztek meg a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájáról Pákozdon, a Don-kanyar-emlékkápolnánál. Január 12-én visszaemlékezésekkel, ökumenikus imádsággal és kegyeleti tűzgyújtással tisztelegtek a magyar királyi 2. honvéd hadsereg 1942–43-ban elhunyt katonái előtt.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A megemlékezést a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség, a 457. Számú Prohászka Ottokár Cserkészcsapat és a pákozdi Katonai Emlékpark vezetősége szervezte. A magyar katonák emléke előtt minden évben tisztelegnek az 1993-ban emelt Don-kanyar emlékkápolnánál. Huszonhárom évvel ezelőtt örök nyugalomra helyezték itt a Roszkino falu mellől hazaszállított ismeretlen katona földi maradványait, hogy méltó emléket állítsanak a doni hősöknek.

A magyar királyi 2. honvéd hadsereg 1943. január 12. és február 9. között semmisült meg a Don-kanyarban. Az ott vívott harcok a magyar történelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak. Erről emlékezett meg Spányi Antal megyéspüspök beszédében.

„Az örök igazsággal újra meg újra szembe kell nézni az embernek. A hazugság, a bűn mindig tragédiákat szül és mindig fájdalmat hagy maga után. Amikor az ország és a nemzet Trianon sebétől szenvedett, hatalmas területeket veszített el, és szeretett családtagok egy pillanat alatt egy másik állam – sokszor megvetett és sokadrendű – polgárai lettek. Akkor nem volt más lehetősége ennek a népnek, mint hogy megtegyen mindent, hogy az ezeréves határokat megpróbálja visszaállítani, az elszakadt családtagokat újra az anyaországhoz, az otthonhoz kapcsolni. Így indult el a tragédia, amely hetvennégy évvel ezelőtt borzasztó szenvedéseket hozott és hatalmas véráldozatot követelt. Látjuk az embereket, akiknek mint katonáknak parancsot kellett teljesíteniük, de amellyel könnyű volt szívükben és lelkükben azonosulni, hiszen ott élt bennük: ezért a földért, ezért a hazáért élni és halni kell, a családot szeretni kell, és kötelező mindent megtenni érte. Ezért vállalták ők azt a küldetést, amely tragédiába torkollott, amely oly sok szenvedést hozott, és amelyről oly sokáig még beszélni sem volt szabad” – mutatott rá a főpásztor.

A megyéspüspök után a történelmi egyházak képviselői közül először Oláh Emil alezredes, protestáns tábori esperes tartott beszédet. „»Szilárdan álljatok meg, rendíthetetlenül […] tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban« (1Kor 15,58). Ez a Pál apostoli mondat összekapcsol bennünket a hetvennégy évvel ezelőtt harcoló magyar testvérekkel. Nagyapáik hite beleivódott abba a nemzedékbe, a kapát és a kaszát fegyverre cserélték, mert tudták, hogy a munkájuk nem hiábavaló, sem itt a földön, sem az örökkévalóságban” – mondta az esperes.

Bencze András helyettes püspök, evangélikus lelkész megemlékezésében arról a sötétségről szólt, amely körülvette egykor a hidegben, a hóban a katonákat, akiknek félniük kellett a fénytől, nehogy meglássák őket. Áruló fény volt, és nemzedékek halálfélelmét élték át miatta. „Jézus azt mondta, én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. Imádkozzunk, hogy az ő fényében elhaljanak a gyilkos indulatok, hogy más tűz égjen, hogy melegedjenek az emberek, hogy legyőzze a nap a sötétséget, hogy áldott világosság legyen, amely legyőz minden rosszat a földön” – mondta a lelkész.

A megemlékezésen beszédet mondott Bobory Zoltán, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség elnöke, aki úgy fogalmazott: „Hallgatjuk a híreket, és amikor közeledik január 12-e, örömteli események hirdetik a változást a 2. magyar hadsereg emlékezetével, történelmi megítélésével és hősiességének elfogadásával kapcsolatban. Rendkívül megnyugtató ez, és büszkeséggel tölt el mindenkit, aki a feledés emlékművének lerombolását szívügyének tekintette.”

Az elnök felolvasta Jerzy Snopek, Lengyelország rendkívüli és meghatalmazott nagykövete levelét, aki arra emlékeztetett, hogy a második világháború fájdalmas következményekkel járt mind a magyar, mind a lengyel nemzet számára. A két nép két egymással szemben álló táborba került, az ezeréves barátság komoly próbának lett kitéve. „De ebben a próbában is képesek voltunk mi, lengyelek és magyarok megőrizni emberi méltóságunkat, megmenteni barátságunkat. Hálával őrizzük emlékezetünkben a magyarok vendégszeretetét, hiszen százezer lengyel háborús menekültet fogadott be ez az ország – hangsúlyozta a lengyel nagykövet. – Tiszteljük egymás eleven sebeit, élő emlékezetünkkel újra és újra megérintjük őket. Ilyen sajgó seb a magyarok számára a 2. magyar hadsereg vértanúhalála, a szovjet túlerővel szemben reménytelen küzdelemre kényszerített katonák tízezreinek áldozata” – írta levelében Jerzy Snopek.

Az ünnepség végén elhelyezték a megemlékezés koszorúit az egyházak és civil szervezetek, valamint a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnoksága nevében. Az eseményen Székesfehérvár önkormányzata képviseletében Róth Péter alpolgármester tisztelgett a hősök emléke előtt.

 

Forrás, fotó és videó: Székesfehérvári Egyházmegye

Magyar Kurír