Az esemény ötlete Hella Ferenc református lelkész fejében született meg, aktualitását pedig az adta, hogy tavaly ünnepelte a város a török megszállás alóli felszabadulásának 325. évfordulóját. A református lelkész kezdeményezését felkarolta és támogatta Szűcs Imre, a Jézus Szíve-templom plébánosa, így a szervezés és a megvalósítás már közösen, az ökumenizmus jegyében zajlott.

A zarándokok saját felekezetük templománál találkoztak, majd az Erzsébet térre vonultak papjaik, lelkészeik vezetésével. Ott Dénes Sándor polgármester és Cseresnyés Péter munkaerőpiacért és képzésért felelős államtitkár is csatlakozott a zarándokokhoz.

A téren Szűcs Imre plébános buzdította a zarándokokat. A hegyi beszédből vett példázatával világította meg a sziklára vagy a homokra épített ház (város) sorsát, párhuzamba állítva mai élethelyzeteinkkel: „Egybegyűltünk. Tesszük ezt annak reményében és azért, hogy a városunkért imádkozzunk. Azért a városért, amely nekünk kenyeret, otthont ad. Azért a városért, amelyben élünk. Amelyben az elődeink éltek. És hisszük, hogy az utódaink is itt maradnak, és tovább szépítik, építik ezt a várost.”

A polgármester az imádkozókat köszöntve így fogalmazott: „Az összetartozásról szól ez, a katolikusok, reformátusok, evangélikusok és természetesen mindenki más, aki ebben a városban lakik, csatlakozhat ehhez a zarándokmenethez.”

A köszöntők után elindult a zarándoklat, majd megállt a város egy-egy kitüntetett pontjánál imádkozni az előre meghirdetett szándékokra.

Az első megálló a Nagy-Magyarország-emlékműnél volt, ahol hazánkért imádkoztak a zarándokok. Ott Hella Ferenc református lelkipásztor szólt a résztvevőkhöz: „Most hadd imádkozzunk hozzád a mi népünkért, nemzetünkért, a ma élőkért. Az ebben a városban élőkért, a Kárpát-medencében élőkért, hozzuk ezt a népet eléd, Atyánk. Kérünk, áldd meg, Isten, a magyart, jó kedvvel, bőséggel.”

Továbbhaladva a második megálló az Eötvös téren volt, ahol 250 évvel ezelőtt felépült Nagykanizsa első – egykori – piarista rendháza. Itt Nyeste Pál, a piarista iskola igazgatója vezette a közös imádságot a város ifjúságáért. Imájában azért kérte Isten segítségét, hogy megértse az ifjúságot. Tudjon bocsánatot kérni, ha megbántott valakit is közülük. Dicsérjen, ha rászolgáltak, alázatossá váljék, ha arra van szükség, biztassa őket, hogy félelem nélküli reménnyel álljanak útra készen.

A következő megálló a Kórház-kápolna előtt volt. A kápolna előtti téren Deme Dávid evangélikus lelkész mondott imát a kórházi szolgálatot végzők itthon maradásáért, kitartásáért, a betegek gyógyulásáért, a haldoklók szenvedésének enyhítéséért és a könyörületességért.

A zarándoklat utolsó állomása a város temetője volt. A temető ravatalozója előtt Páhy János, Nagykanizsa legidősebb plébánosa szólt az egybegyűltekhez: „Az élet is itt ér véget. Jézus szerint az Atya házában sok lakóhely van, s ő helyet készít nekünk, mielőtt eljön értünk (…). Senki sem juthat az Atyához, csak általa (…). Ugyanakkor a világon sok csodálatos dolog van, de az embernél nincs csodálatosabb. Isten az ő képmására teremtette az embert.” 

A zarándoklat a Miatyánk közös elimádkozásával és áldással zárult.

A délután a Csónakázó-tónál folytatódott családi nappal.

Forrás és fotó: nagykanizsai Jézus Szíve-plébániatemplom

Magyar Kurír