Mindig kedves feladat örömteli eseményről beszámolni, főleg ha annak részesei lehettünk úgy, hogy az nem utólag szépült meg számunkra. Ritkábban adódik, hogy egy utazásról mondhatjuk el ugyanezt. Ilyenkor van, aki a szerencséjének, míg más a Gondviselőnek köszöni jó sorsát és „hála Istennek, jól sikerült” kijelentéssel ellensúlyt képez a balesetekről és becsődölt utazási irodákról szóló hírekkel szemben. 2013. október 14-étől 21-éig sokadmagammal olaszországi zarándokúton vehettem részt dr. Perger Gyula toronyi plébánossal az Iseum Tours Utazási Iroda és lelki vezetőnk szervezésében.

Bár csak napok teltek el megérkezésünk óta, mégis nosztalgikus jó érzéssel nézegetem az útról begyűjtött kincseimet: fényképeket, könyveket, prospektusokat, ajándéktárgyakat, és mosolyogva idézem fel emlékeimet.

Perger atya már az induláskor jelezte, hogy lehetetlen Rómába kizárólag turistaként, Capri szigetére kizárólag zarándokként utazni. Rómában és a Vatikánban a legelvetemültebb turista egyben zarándok is, míg Caprin az ortodox zarándok is turistává válik. Egy zarándokút minden esetben társas esemény is, hiszen az út során találkoznak és tapasztalatot cserélnek a hívők, nagyon gyakran olyanok, akik korábbról még nem ismerték egymást. A zarándoktársainkat illetően az utóbbira is volt példa, de a lelki vezetőnk idézett gondolata által vezérelt szervezésnek köszönhetően az olykor eltérő vallási habitusú útitársak egyaránt tudtak örülni mind a szakrális, mind pedig a turisztikai jellegű programoknak így „nem is volt senki szűkölködő közöttünk” (Ap. Csel. 4, 34.).

A középkorban a keresztény zarándoklat elsősorban a hit bizonyítását szolgálta, mivel a zarándokhelyek gyakran messze voltak, az oda vezető út fárasztó és olykor veszélyes is volt. E két utóbbiban nekünk nem volt részünk, mert újszerű, kényelmes busz repített minket, mellyel Róma belvárosába is behajthattunk, ezáltal mindig együtt maradhatott a csoportunk és nem kellett megismerkednünk az olasz főváros olykor hektikus tömegközlekedésével. Felejthetetlen élmény marad az éjszakai buszos városnézés alkalmával megtekintett kivilágított nevezetességek látványa. A sofőrjeink dacoltak a forgalom diktálta tempóval és lépésben vezetve, többször megállva adtak lehetőséget az alapos szemlére. A nagyobb távolságok megtételét szinte észrevétlenné tette a közös imádságok, énekek, lelkigyakorlatok végzésének, illetve a napi célállomáshoz kötődő filmvetítéseknek Perger atya által jól felépített rendszere.

Lehet, hogy fel kellene sorolnom Padova, Róma, Vatikán, Nápoly, Sorrento, Capri szigete, Anacapri, Assisi és Loreto megtekintett nevezetességeit, ki kellene térnem Szent Antal és Szent Ferenc életére, tiszteletére. Római idegenvezetőnk – Erzsike – hihetetlen felkészültségének, lenyűgöző temperamentumának és edukatív természetének köszönhetően illene ecsetelnem a Colosseum, a Forum Romanum, a Pantheon, az Angyalvár és Traianus oszlopának méreteit, a Trevi-kút, a Spanyol-lépcső arányait. Jeleznem kellene a magyar Szent Korona küldéséről szóló domborművet magába foglaló Lateráni-bazilika kiemelt – még a Szent Péter-bazilikához képest is elsődleges – szerepét, míg utóbbinak pedig monumentalitását és örök időkre építettségét kellene hangsúlyoznom. Írnom kellene a San Pietro in Vincoli-templom (Bilincses Szent Péter-templom), a Szűz Máriáról elnevezett legnagyobb római katolikus templom – a betlehemi bölcsőt is őrző – Santa Maria Maggiore-bazilika, a falakon kívüli Szent Pál-bazilika és a Vatikáni Múzeum kincseiről, a Sixtus-kápolna látványáról és történetéről, a Scala Santa-n, azaz a Szent Lépcsőn térdelve imádkozó zarándokokról. Ezek mellett fel kellene idéznem a Vezúv félelmetességét és Capri szigetének szépségét…

De az emléktárgyak közül egy kis kép elvonja a fentiekről a figyelmemet, melyen „Papa Francesco – prega per noi” (Ferenc Pápa – könyörögj érettünk) sorokat olvasom. Ez emlékeztet az utunk liturgikus eseményeire, a Szent Péter-bazilika Magyarok Nagyasszonya kápolnájában – pappá szentelésének 50. évfordulójára – dr. Pápai Lajos győri püspök által bemutatott aranymisére, a Szent István Ház kápolnájában, Loreto bazilikájának altemplomában, valamint a Santa Casa-ban Perger atya által bemutatott, illetve koncelebrált misékre, és legfőképpen Ferenc pápánkkal való találkozásra. Annak ellenére, hogy a pápai audiencián a világ minden tájáról érkező közel 80 ezer hívő vett részt úgy, hogy sokan be sem fértek a Szent Péter térre, nem éreztük elveszettnek magunkat a tömegben. Mindenkit összekötött a római katolikusok liturgikus egysége, az Egyház iránti tisztelet és Ferenc pápánk szeretete. Érthetően minden hívő közelről szerette volna látni a Szentatyát, és sokan voltak, akik a pápa megszokott közlekedési folyosóitól távolabb álltak. De Ferenc pápától talán a legrosszabb helyen állók kapták a legtöbb figyelmet, többször is visszairányította autóját a leghátsó sorokhoz és nem volt elveszett bárány.

Leírhatatlan érzés volt Szent Péter és Szent Pál fő tanítási helyén pápánktól az apostolok szavait hallani: „Nem vagytok többé egyedül!”, melyeket még az olaszul nem tudók is értettek, éreztek. „Aki megnyílik Isten előtt, másokkal együtt az élet középpontjában találja magát, és megnyílik a szegények előtt is”. Miként Krisztust az Atya azért küldte, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek, ... gyógyítsa a megtört szívűeket” (Lk 4,18), „keresse és üdvözítse, ami elveszett” (19,10).
A pápai kihallgatás felidézte bennem Boldog II. János Pál pápa gondolatait: „Az Egyház a harmadik évezredben is kitart amellett, hogy magáénak tekinti az ember útját, annak tudatában, hogy nem vándorol egyedül, vele van Ura, Krisztus.”

Az audiencia megint rávilágított az Egyház kollektív bölcsességére, nem véletlenül alakult a II. vatikáni zsinatot megnyitó XXIII. János pápa által elindított út. Gondviselő munkálkodott 1965. november 16-án a Róma melletti Domitilla-katakombában is, amikor a püspökök egy csoportja elkötelezte magát a „szolgáló és szegény Egyház” eszméje mellett, mely eseményen megszületett az ún. Katakomba-paktum. Kiemelt szerep jutott Boldog II. János Pál pápának, és amikor az Egyháznak dogmatikai konfliktusokkal kellett szembenézni, nem véletlen, hogy – a teológia ma élő talán legnagyobb tudósa – XVI. Benedek pápa volt az egyházfő. E vonalat tovább követve természetszerűleg következett be, hogy onnan származzon az új pápánk, ahol az elődök munkái a legmélyebb gyökereket verték. Ezt tanúsítják Ferenc pápánk gesztusai és beszédei is. Így az sem csoda, hogy egy kis kép ennyi gondolatot szabadít fel, melyek nem elnyomják az út során átélt többi élményt, hanem kiegészítik azokat.

Az erőt adó, vigaszt nyújtó üzenetek és látottak felidézése megerősít abban a tudatban, hogy zarándoklatunk mindannyiunk számára feledhetetlen marad. Köszönjük a Gondviselőnek, és kérünk, Szentatyánk továbbra is „prega per noi”!