Szeverin életének hátterét a római birodalom összeomlásának és a germán törzsek dél felé nyomulásának viharos időszaka adja. Noricum helyzete vigasztalan volt: fosztogató és gyújtogató hordák pusztították, mindenre rátelepedett a rettegés, a szegénység és a reménytelenség.

Ezt megelőzően a 4. századi Noricumban élénk és virágzó missziós tevékenység bontakozott ki.

Szent Szeverin életének egyetlen ránk maradt forrása (Vita Sancti Severini), amely tanítványától, Eugippiustól (+ 533 után) származik, sem származását, sem korát nem közli. Ehelyett elmondja, hogy amikor egy igen tekintélyes presbiter egyszer a származása felől kérdezte, Szeverin Isten szolgája számára jelentéktelennek ítélte meg ezt a kérdést. -- Feltehető, hogy előkelő származású római volt, s miután előzően remeteként élt a Közel-Keleten, a hatvanas évek elején ment Noricumba, ahol a haláláig tevékenykedett. Noricumban kiépült egyházi szervezetet talált: templomok és kolostorok hálózták be a vidéket. A térítés lényegében lezárult, így Szeverin szűkebb értelemben vett missziós tevékenységéről nem lehet beszélni.

Először Noricum legkeletibb városában, Asturisban (Klosterneuburg) telepedett le. Folytonosan növekvő tevékenységi körzete csakhamar átnyúlt Nyugat-Noricumon egészen Rätiáig (Graubünden). Favianis (Mautern, a Duna mellett) városka mellett kolostort alapított, s ez huzamos tartózkodási helyéül szolgált. Szerette volna itt tölteni az életét magányban és csendes imádságban, de nem volt képes megtagadni a segítséget a háborútól és a gazdasági bajoktól szorongatott lakosságtól. Újra meg újra visszatért csendes kolostorába, hogy szorosabban kötődjék Istenhez. Visszavonultságában megnövekedett az ereje apostoli feladataira. Tevékenysége túlterjedt Noricum nyugati határain és Dél-Noricumon, s felölelte a Dráva vidékét is. Fő gondját a leginkább veszélyeztetett határvidékek képezték.

Ha közelebbről meg akarjuk határozni Szeverin küldetését, akkor legjobban az ínségesek Istentől küldött segítőjeként kell jellemeznünk. Azt tekintette feladatának, hogy a határvidéki emberek minden gondján- baján segítsen. Lelkipásztori munkájában főként arra törekedett, hogy a hitet felébressze és ébren tartsa az egyszerű népben éppúgy, mint a papságban. Ebben látta a mennyei és földi jólét alapját. A vallási élet élővé tételére különösen alkalmasnak tartotta a kolostorok alapítását. Arra is törekedett, hogy meghatározott regulával befolyásolja a szerzetesi életet. Ahol a fegyelem és a jámborság ezt kívánta, határozottan beavatkozott. Ismételten ráirányította testvéri figyelmét arra, hogy a világtól való elszakadás a szerzetesi élet elengedhetetlen feltétele.

Számos ránk hagyományozott példa tanúsítja, hogyan oszlatta el vagy enyhítette Szeverin embertársai testi baját. A beteggyógyítás mellett különös gondja volt a foglyokra és a szegényekre. A róluk való gondoskodást olyan jól megszervezte, hogy hatáskörének csaknem minden városában és kastélyában táplálták a szegényeket. De gondoskodott a rászorulók felruházásáról is. Karitatív tevékenysége segélyforrásául szolgált a tized beszolgáltatása, amelyet nyomatékosan megkövetelt. Feladatai megvalósításában megbízható segítőként álltak mellette a szerzetesek.

Még az északon lévő királyi szomszéd, Flaccitheus sem tudta kivonni magát Szeverin erőteljes személyiségének hatása alól, és a gótokkal való vitáiban mindig tanácsát kérte. A király fia, Fewa követte apja példáját, és fejedelemként hajlott Szeverin szavára. Bölcs tanácsai előtt meghajoltak a barátai, hatalommal teli fellépése tiszteletnyilvánításra késztette ellenségeit. A politikai zűrzavarokban és háborús cselekményekben gyakran békét szerzett. Egyszerű szerzetesként a tartomány voltaképpeni lelki feje volt; a püspökök is figyeltek szavára. De azt is elmondhatjuk, hogy Szeverin valójában a tartomány politikai feje is volt. Tekintettel a katonai és polgári hatóságok tehetetlenségére, a római kultúra képviselőjének tekintették; az ugyanis ezen a határvidéken továbbra is érvényesült. Szeverin arra törekedett, hogy megtartsa a római népi elemet s vele együtt a római kultúrát és a keresztény hitet. Hogy még halálában se kerüljön barbár uralom alá, úgy rendelkezett, hogy holttestét a tartomány kiürítésekor vigyék át Itáliába.

Halála előtt még egyszer intette testvéreit, hogy szüntelenül törekedjenek a szentségre. Favianisi kolostorában halt meg rövid szenvedés után 482. január 8-án, és ott is temették el. Ma a Nápoly melletti Frattamaggioréban nyugszanak földi maradványai.