Simeon 42 évet töltött egy oszlop tetején. A magasból józan és bölcs szavakat intézett a lent állókhoz, tanított, tanácsokat adott, peres ügyekben segített; reggel és este hosszan imádkozott, karjait az ég felé tárva. Pogányok tömegeit térítette meg, sokaknak csodás gyógyulást adott. Halála után az oszlop körül hatalmas templomot építettek.

Még sok ilyen órát adjál, Istenem,
hogy várjak, s ők ne jöjjenek,
eső, szél verjen s csontjaimat hideg
járja át –
hadd ismerjem meg a vén Símeon alázatát,
ki negyven évig élt az oszlopon,
kiérdemelvén a legfőbb kegyelmet.

 

(részlet Jékely Zoltán A várakozás zsoltára c. verséből)

Stilita Szent Simeon. A stilita – a görög sztülosz (oszlop) szó alapján – oszlopon élő remetét, oszlopos szentet jelent. A Szíriában kialakult sajátos szerzetesi életforma a helyhezkötöttséget és az éberséget a végletekig fokozta. Egy 3–10 méter magas kőoszlop tetejére feltettek egy nagy kőlapot, korláttal vették körül, s a remete ott fenn imádkozott, vezekelt, böjtölt. Ételéről-italáról létra segítségével a körülötte megtelepedett tanítványok gondoskodtak.

Minthogy sokan idegenkedtek ettől az életformától, vélhetőleg e szerzetesek védelmére mondta Oszlopos Szent Simeon kortársa, Theodorétosz küroszi pápa: „meggyőződésem, hogy ez az oszlopon állás nem Isten szándéka nélkül történt. Azért intem a gáncsoskodókat, hogy zabolázzák meg nyelvüket és ne fecsegjenek vakmerően. Gondolják meg, hogy Isten már többször cselekedett így, hogy a lanyhábbakon segítsen.”

A szír Simon közel 70 éves koráig élt egy oszlopon.

390 körül született Szíria és Kilikia határán, egy kis faluban. Gyermekkorát pásztorkodással töltötte, atyja juhainak őrzését bízták rá. Ifjúként egy napon a templomban meghallotta az Úr szavát, s ez élmény mindenkorra megváltoztatta az életét. A Hegyi beszéd szavai – hogy Jézus boldognak mondja a sírókat és tiszta szívűeket – és egy álom hatására a fiatalember hívást érzett az imádságra és a szerzetesi életre. Elhagyta a szülői házat.

Első tanítói mellett megismerte a szerzetesi élet alapelveit, a zsoltárkönyvet és a Szentírást. Belépett a szíriai Antióchia közelében lévő teledai kolostorba, ahol tíz évig, lankadatlan buzgósággal gyakorolta az aszkézist, az alázatosságot és a türelmet. Egyre szigorúbb vezeklései először csodálatot keltettek, majd kiváltották szerzetestársai nemtetszését. Amikor egy kötelet oly szorosan tekert teste köré, hogy az mélyen bevágódott a húsába, rájöttek titkára, mert a ruháján átszivárgó vér elárulta; végül elöljárója elbocsátotta. Öt nap múlva félholtan, de még mindig zsoltárokat énekelve találtak rá a kolostor közelében egy kiszáradt ciszternában.

A pusztába ment, három évig egy szűk barlangban lakott. Testét a kőfalhoz kötötte lánccal. Alázatos életének híre ment. Sokan felkeresték, hogy tanítását hallgassák. Egy napon meglátogatta őt Szent Meletiosz, Antiochia főpapja. Tanácsára levetette magáról a vas láncokat.

Ekkor választotta Simeon a vezeklés új módját: egyre magasabb oszlopot épített, és azon állva, hideget és meleget tűrve, sokat böjtölve élt. A legutolsó, vélhetően mintegy húsz méter magas oszlopon, amelyen két négyzetméternél nem lehetett több hely, húsz évet töltött állva, lábait úgy odaerősítve, hogy nem is tudta mozgatni őket. Összesen mintegy negyven évet tölthetett az oszlopokon.

Híre elterjedt az emberek között; ezrek és ezrek keresték fel: gyógyulni akartak, atyai tanítását várták, áldását kérték. Hallgatói Istentől jövő tanításnak fogadták el szavait. Szavaira sok pogány lett kereszténnyé. Idővel pontos napirendet állított össze magának: az éjszaka beköszöntétől a kilencedik óráig, a következő nap délutánjáig. Ezután az embereknek szentelte magát, akik odasereglettek, hogy lássák, hallják, megvallják bűneiket. Szava eljutott császárokhoz és királyokhoz, papokhoz és püspökökhöz, gazdagokhoz és koldusokhoz egyaránt. Érkeztek hozzá Szíriából, Arábiából, Perzsiából, Ibériából, Rómából, Itáliából, Hispániából és Galliából.

Betegséget, éhséget, szomjúságot, a nap hevét és fagyot, esőt, szelet, zivatart, az emberek ezreinek tolongását zokszó nélkül viselte. A hagyomány szerint imádság közben érte a halál 459-ben. Temetése egy császár diadalmenetéhez hasonlított. Oszlopánál temették el, de földi maradványait a bizánciak később a mai Antalyába (Törökország) szállították. Az oszlop maradványai köré az V. században Zenon császár román stílusú bazilikát, kolostort és keresztelőkápolnát építtetett, mely híres zarándokhellyé vált. Az épületegyüttes a korabeli bizánci építészet legszebb szíriai példája; a dombtetőn álló kápolna keresztelőmedencéje eredeti helyén és formájában látható ma is.

Megtérésekor, miközben a nyolc boldogság szavain tűnődött, egy álmot látott. Ki kellett ásnia egy épület alapjait. Eközben egy titokzatos hang arra szólította, hogy ásson mélyebbre. Csak amikor ez az alap már nagyon mély lett, kapta az utasítást, hogy hozzákezdhet az építéshez. A rendkívül mély alap az alázatosságot jelentette számára. Mindenkinél bűnösebbnek tartotta magát. Nem vetett meg senkit, aki felkereste; szelíd és szeretetre méltó mindenki iránt. Hivatását Isten megbízásának tekintette, melyet benső bizonytalanság, kételkedés nélkül valósított meg.

Magyar Kurír

(gj)

Forrás: Szentek élete, Katolikus lexikon, Jeles napok