A Vasárnap hetilap Vasárnapi örömhír rovata gazdája lett néhány hete Pál József Csaba, a lap akkor egy interjút közölt vele. Nem sokkal később Ferenc pápa kinevezte temesvári püspöknek. Így a kérdések sora kiegészült, s azok mentén született az alábbi szöveg Bodó Márta tollából.

Csíkszépvízen születtem, ez szerepel a hivatalos aktáimban, ott volt a szülészet. Egyébként csíkcsomortáni vagyok. Ott születtek és éltek szüleim és nagyszüleim. Itt jártam óvodába és elemi iskolába. Az általános iskolát Csíkpálfalván végeztem, ahonnan Gyulafehérvárra kerültem a Római Katolikus Kántoriskolába. Többnyire nagyszerű tanáraim, nevelőim voltak, akik rendre, fegyelmezettségre és közösségre neveltek. Akkoriban még sokat olvastak a diákok, hobbinkká lett az olvasás.

A katonaság elvégzése után hat év teológia következett. Nem csak sokat tanultunk, de jó tanáraink és türelmes spirituálisunk vezetésével növekedett, szépült a hivatásunk. A jó Isten nagyon jó emberekkel hozott össze, akik különféle kisközösségekhez tartoztak. Általuk szerettem meg a ferences lelkületet, a karizmatikus megújulást, a Regnum Marianumot, Taizét, és így kerültem kapcsolatba a Fokoláre lelkiségével is. Abban az időben elmélkedtük át Jézus főpapi imáját, amelyben szinte élete végrendeleteként övéi egységéért imádkozott. Jézus egység iránti óhaja nagyon mélyen élt bennem. Gondviselésnek vettem, hogy itt van egy mozgalom, amely pontosan a főpapi imádság egységkérését tűzte ki céljául. Ettől kezdve vállvetve együtt dolgozom minden jóakaratú emberrel, akinek az egység építése valamennyire is fontos.

Újabb fejlődési pont, hogy most már nem akartam „mindenáron pap lenni”, hanem „mindenáron Isten akaratát tenni”. Ezen az úton a papi pálya felé haladtam előre, mert úgy éreztem, hogy ez Isten akarata számomra. Ez szabaddá tett, és meghatározta későbbi életemet is. Még egy változás következett be szemléletemben: míg korábban azért akartam pap lenni, hogy az embereket szolgáljam, most ez a szolgálat motivációt kapott: olyan sokat kaptam a jó Istentől, annyira szeretett, hogy hálából egész életemet rendelkezésére akarom bocsátani, hadd szolgálhassa, szerethesse ő az embereket általam. Ebben a szabadságban könnyű volt az első kihelyezést várni. Tudtam, hogy a Szentlélek dolgozik, hiszen ő tudja, hol akar szolgálni általam.

1981. június 21-én szentelt pappá Jakab Antal püspök. Négy évig voltam segédlelkész Marosvásárhelyen: minden szempontból négy áldott esztendő. Nagyon jól éreztem magam Léstyán atya iskolájában. Ma is csodának tartom és egyben hálásan emlékezem vissza arra, hogy az egyetemistákkal foglalkozhattam. 1981–85-ben ez nem volt mindenütt magától értetődő. Nagyszerű káplántársaim voltak, különösen Ágoston Ferenccel dolgoztunk együtt az egyetemistákért.

1985 nyarán, lelkigyakorlatunk végén, arról is szó esett, hogy a temesvári egyházmegyének papokra lenne szüksége, viszont nemigen akad, aki szívesen menne. Másnap jelentkeztem püspökömnél, így kerültem a temesvári egyházmegyébe. Kräuter Sebestyén ordinárius, akivel akkor találkoztam életemben először, nagy örömmel és szeretettel fogadott. Ezt a szeretetét tapasztaltam mindvégig az évek folyamán. Megkérdezte, hogy káplán vagy plébános szeretnék-e lenni. Nekem mindegy volt. Oda tegyen, ahová jónak látja! Így kerültem egyszerre három plébániára: Bakóvárra, Buziásfürdőre és az ordinárius szülőfalujába, Niczkyfalvára. Két évig voltam ezen a három, többségében német nyelvű plébánián. Eleinte alig tudtam románul és keveset németül. Erős tapasztalat volt számomra látni, hogy Isten szava ilyen gyatra kifejezési eszközök által is eljut az emberek szívéhez, ők befogadják, és megváltozik az életük. Bakóvár színnémet egyházközség volt. Megszerettek az emberek. Amikor egy év után azt mondta az ordinárius két egyháztanácstagomnak, hogy végre talált egy német papot számukra, és őt küldi helyembe, ők lebeszélték, nem akartak mást, annyira szívükbe fogadtak.

Resica a temesvári egyházmegye legnagyobb plébániájának számított. A hívek nagy többsége német anyanyelvű volt, de akkor volt még 3–4000 magyar, azon kívül románok, horvátok, csehek, bolgárok, szlovákok és cigányok alkotják a plébániaközösséget. Amikor erre a plébániára jöttem, nagyon nehéz helyzetbe kerültem: a szentmiséket három nyelven kellett végezni – németül, magyarul és románul. A nyelveket úgy-ahogy ismertem, de ennél sokkal többről van szó. Meg kellett tanulnom, hogy plébániámon Isten népe soknyelvű. Ezek az emberek meg kell hogy tapasztalják, hogy lehet krisztusi közösségben élni olyan módon, ami túlmutat a nyelvi, nemzeti határokon, csak újra kell hogy evangelizáljuk a szívünket. Fogalmam sem volt, hogy mihez fogok kezdeni, de az elevenen élt bennem, hogy mindenkit nagyon akarok szeretni.

Egyik este jött egy házas férfi különféle lelki problémáival. Nagyon sok elfoglaltságom volt, de megpróbáltam egészen ráfigyelni, egészen érte élni azokban a percekben. A végén nem volt időm minden kérdését megbeszélni, és felajánlottam neki, hogy ha akarja, legközelebb vasárnap este lesz időm, akkor folytathatjuk. Nagyon örvendett neki, megkérdezte, elhívhatja-e a feleségét is. Következő vasárnap hármasban beszélgettünk. Olyan szép légkör alakult ki, hogy megkérdezték, még jöhetnének-e máskor is, elhívhatnák-e egyik barátjukat. Az első férfi német volt, a felesége román, a barátjuk magyar. Az is lehívta a feleségét és még egy barátjukat, közben hívtam én is egy fiatal családot, így lassan már kilencen voltunk, akik rendszeresen, minden vasárnap este összejöttünk. A házas csoport mellett, vele párhuzamosan elindult egy ifjúsági csoport is kisközösségi szellemben 14–30 évesek számára. Az egész lelkipásztori tevékenységnek ez a két csoport lett az alapja. Velük és általuk próbáltunk eljutni a többi emberhez, az öregekhez, betegekhez; karácsonyfát vittünk nekik, egy másik évben adventi koszorút, énekeltünk, Bibliát olvastunk velük. Úgy gondoltam, így csakhamar eljutunk az egész várost felölelő munkához, a város megújulásához. Elvileg ma is ebben hiszek, de nem megy olyan gyorsan, mint ahogy gondoltam.

Az egyik legfájdalmasabb érvágás, ami a közösségünket érintette, a Németországba való kivándorlás volt. A hullám csúcsa közvetlenül a rendszerváltás utáni időszak: 20 ezer németből maradt négyezer. A magyarok közül is sokan elmentek. A kivándorlás nem kímélte a közösséget: a fiatalok csoportjának 80 százaléka elvándorolt, a házasok közül is sokan kiköltöztek. A közösség legbensőbb tagjai közül alig maradt néhány.

Ez nagy csapásként ért, hatalmas kudarcélmény volt. Főleg azért, mert azt gondoltam, ha igazi közösséget építünk, az emberek nem fognak elvándorolni – most meg az egész közösség szétment. Mindent lehetett elölről kezdeni. Nem volt egyszerű. Azt láttam, hogy eddigi munkám 80 százaléka exportra készült. Lassan megértettem, hogy a közösség építése sem lehet a legfőbb cél az életemben. A legfőbb cél megtenni Isten akaratát. És mint Isten akarata fontos a közösség építése.

Az elvándorlókkal személyesen elbeszélgettem ezekről a kérdésekről. Most már nekik is az volt a fontos, hogy Isten akaratát tegyék. Ez pedig egyenként, mindenkinél másként jelentkezett. Volt olyan, akit emberi gyöngeség vezetett. Nem kényszeríthettem senkit. Számomra a megértés, esetleg a tanácsadás maradt. Az egész arra volt jó, hogy közösségépítő munkámban aláhúzzon egy dimenziót: a természetfölöttit.

A keresztre feszített Jézusra gondoltam, aki ott, megfeszítetten, mindent elveszített. A vele való egyesülés adott új erőt, hogy igent mondjak mindenre, amit Isten akar vagy megenged. És így újrakezdtem.

Az újrakezdésben nagy segítségemre voltak az évenként megrendezett anyaországi lelkipásztori napok és a fokolár lelkiség. Egy mondat a lelkipásztori napokról: a plébánia evangéliumi átalakulása egy-két-három emberrel való személyes kapcsolatokkal kezdődik (és nem tömegek átalakulásával). Ez segített, hogy következetesen kitartsak az új mag formálásában.

Ebből és az ifjúsági csoportból aztán sok kis és nagy közösség született. Ilyen a negyed- és utcafelelősök (85-en vannak) csoportja, akikkel nemcsak konkrét kérdéseket beszélünk meg, hanem az elején némi felkészítést kaptak arra is, hogy ők is kis csoportokat vezessenek. Egyesek a hitoktatásban tevékenykednek. A felnőttcsoportok tagjai vezetik a Szent Vince karitatív csoportot. Ők hozták létre a Katolikus Orvosok Szövetségét, amelynek szociális tevékenysége a városi vezetés elismerését is kivívta. A felnőtt csoport néhány tagja szerkeszti a többnyelvű egyházmegyei havilapot, a Vita Catholica Banatust.

A hitoktatást nyolcan végezzük, még néhányan besegítenek a különféle ifjúsági és felnőttcsoportok vezetésébe. Egy részük teológiát végzett, de ez még nem minden. Közösséget óhajtanak, ezért velük havonként találkozunk, próbálunk közösséggé formálódni, hogy ők is közösségeket formálhassanak.

Ebben a szellemben jött létre egy ökumenikus közösség is. Eleinte, tíz éven keresztül, hetente gyűltünk össze, imádságra, elmélkedésre, beszélgetésre, négy felekezet, illetve rítus lelkészei, papjai. Ezeket a találkozókat ma már nem tartjuk ilyen rendszerességgel, de megmaradt a testvéri lelkület, amelyből sok közös tevékenység születik újra és újra. A legfontosabbnak tartjuk a szeretet parancsának a megvalósítását, amely túlmutat a felekezeti határokon.

Püspökké való kinevezésemmel egy új fejezet kezdődik életemben, sok változással, de úgy gondolom, a lényeg nem változik: a jó Isten és az ő akarata – életemben mindig örültem, amikor az ő akaratát tehettem. Most egy kicsit nehezemre esett elfogadni, de úgy gondolom, a jó Isten megérdemli, hogy az ő akaratának mindig örüljünk, és örömmel tegyük, amit ránk bíz.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír