Az olyan szenteket, mint Paolai Ferenc, a mai keresztények nem
könnyen értik meg.
Aszkézisük ,,öngyilkosságnak'' és a világmegvetés
tűrhetetlen jelének látszik előttünk.
Az őket körülvevő csodák és
csodálatos események gyanút ébresztenek bennünk. Egész megjelenésük
érthetetlenné teszi előttünk, mi csodálnivalót találtak bennük a
korabeli emberek. Mégis cáfolhatatlan, hogy Paolai Ferenc nemcsak a
reneszánsz hatalmas pápáira és fejedelmeire, hanem korának
keresztényeire is szokatlan hatást gyakorolt.
Ferenc a nápolyi királyság területén a calabriai Paolában született
1426-ban, és nem 1416-ban, ahogy rendjének életrajzírói állítják.
Szüleire vonatkozóan csak kevés, de jellemző följegyzés maradt ránk.
Úgy látszik, nem voltak szegények, és abban a rettegésben éltek, hogy
házasságuk gyermektelen marad. Gondjukban Szent Ferenc közbenjárásáért
folyamodtak, s kérésük teljesítése esetére megígérték, hogy a vágyott
gyermeket az ő nevére kereszteltetik. Mikor pedig a még pólyás korú
gyermekük megbetegedett, ismét hozzá fordultak, és az anya megígérte:
ha meggyógyul, a kis Ferenc egy éven át a ferencesek rendi ruháját
fogja viselni.
Amikor Ferenc 13 éves lett, útra kelt a szomszédos városba, hogy
fölvétesse magát az ottani ferences kolostorba.
Életrajza tudni véli, hogy már itt -- nemcsak példás
engedelmességében, hanem számos csodájában is -- megmutatkozott a
jövendő szent. A remeteélet utáni vágya, ami ugyan Szent Ferenctől sem
volt idegen, valamint a reneszánsz főpapok fényűző élete fölött érzett
undorodása arra késztette Ferencet, hogy már két év múlva elhagyja a
kolostori testvéreket, pedig azok nyilvánvalóan megszerették.
Hogy remeteként élhessen, Ferenc a magányba menekült, és végül is
magasan a tenger fölött talált egy alkalmas barlangot.
Itt élt ezután
állandó imádságban és szigorú önmegtagadásban. A hagyomány állítása
szerint azonban a vadászok nemsokára fölfedezték és hírét vitték.
Ennek az lett az eredménye, hogy rengeteg ember kereste föl, akik
nemcsak lelki segítségért folyamodtak hozzá, hanem elsősorban meg
akarták osztani pusztai életét. Ferenc ezért kápolnát emelt három
kicsi cellával, és így megvetette a ,,legkisebbek'' (minimi) későbbi
rendjének alapját. Az újabb tanítványok özöne 1452-ben újabb lépésre
kényszerítette.
Visszatért Paolába, hogy ott az illetékes cosenzai
érsek engedélyével megalapítsa saját közösségének első igazi
kolostorát. Ferenc az építkezést a maga módján ,,hiteles csodáival''
segítette: ha nem volt víz, forrást fakasztott, ha szikla állt az
útban, csodával küldte odébb; ha elfogyott a munkások kenyere,
megszaporította az éppen kéznél levő élelmiszert.
De csodatevőnk nemcsak ilyen ,,építő csodákat'' művelt, melyekhez
hasonlókat más szentekről is elbeszélnek. Ahol csak tehette, csodatevő
adományát inkább a szükséget szenvedő emberek javára fordította,
betegeket gyógyított és halottakat támasztott életre.
Minden csodánál nagyobb hatással volt azonban környezetére a szent
személye és életmódja.
A növekvő szerzet kiépítése és vezetése sok
gondot okozott, Ferenc mégis a szakadatlan imádság rendíthetetlen
nyugalmában élt. Önmagától és övéitől kemény önsanyargatásokat és
vezeklő életet kívánt: a rend követelményeihez tartozott pl. az egész
évre kiterjedő, a nagyböjtihez hasonló hústilalom. Mégsem bocsátott ki
egyetlen olyan rendelkezést sem, amelyet ne a szeretet határozott
volna meg, és ezért szabályai nem voltak elviselhetetlenek. A rá
bízott testvérektől ugyanis sohasem kívánta meg azokat a szigorú
gyakorlatokat, amelyeket önmagán behajtott. Minden testvérhez
figyelmes, sőt gyengéd barátság fűzte, és ezzel a közösséget mint
mindenki szolgája, lelkileg és emberileg ápolta.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szent egyéniségét kell igazán
,,csodának'' neveznünk, amely fölülmúlja minden csodatettét.
Mégis a
történetíró előtt igazi és érthetetlen ,,csodának'' azok a jó és
intenzív kapcsolatok számítanak, amelyek ezt az egyszerű remetét a
reneszánsz nagy, de sajnos kétes hírű pápáihoz és fejedelmeihez
fűzték. A történész mindenesetre a szemét kezdi dörzsölni, amikor a
rendet megerősítő és kiváltságokkal fölruházó pápák meglehetősen
hosszú névsorát olvassa. Olyan neveket találunk rajta, mint IV.
Sixtus, VI. Sándor és II. Gyula -- és e pápák a szentnek mind
,,szolgálatára'' voltak! Még tovább dörzsöli a szemét, ha megtudja,
hogy az éppen ravaszságáról és hűtlenségéről hírhedt francia király,
XI. Lajos, aki életének utolsó éveit mint beteges embergyűlölő az
erődítménnyé kiépített Plessis-les-Tours kastélyában töltötte, rá
tudta venni IV. Sixtust, hogy Szent Ferencet Franciaországba küldje.
Amit az egyszerű calabriai remetének a hatalmas pápával folytatott
beszélgetéséből tudunk, az világosan szentünk mellett szól. A pápa,
maga is franciskánus, túlságosan szigorúnak tartja a ,,minimiták''
böjti előírásait. Ferenc azonban megvédelmezi elgondolását, közben
megnyeri a pápa unokaöccsének, della Rovere bíborosnak a támogatását,
aki később mint pápa tényleg Ferenc szellemében hozott határozatot.
És
amikor a pápa az egyszerű remetének mindenáron föl akarja adni a
kisebb és a nagyobb papi rendeket, ugyanolyan makacsul védekezik.
Bőségesen elég neki, ha a pápa fölhatalmazást ad arra, hogy gyertyákat
és olvasókat szentelhessen, mert azok fontos helyet foglaltak el
apostolkodásában.
Nem kevésbé szenthez méltóan viselkedett Ferenc XI. Lajossal
szemben.
Bár a király a ,,csodatévőt'' önző okból hívatta
Franciaországba, kereken megmondta a beteg Lajosnak, hogy meg nem
gyógyíthatja, de előkészítheti a keresztény halálra. Igazán csodának
kell minősítenünk, hogy Lajos -- bár előbb haragra lobbant --
elfogadta a szent ajánlatát, és 1483. augusztus 4-én Ferenc jámbor
vezetésével megtalálhatta legfőbb Urának békéjét.
Az oly önzetlen szent franciaországi útja rendje számára is nagy
sikerrel járt. VIII. Károly kolostorokat ajándékozott neki: egyet
Amboise-ban, egyet a római Monte Pinción, és a híres Du Plessis-
konventet a királyi kastély parkjában. Ugyancsak megkapta a rend a
Sorbonne tiltakozása ellenére Nigeont, a grandmontiak egykori
kolostorát. Ettől Franciaországban a ,,bonshommes'' nevet örökölték,
mert előttük a grandmonti szerzeteseket hívták így.
Tegyük még hozzá, hogy a rend Itálián és Szicílián kívül hamarosan
eljutott Spanyolországba, Ausztriába és Németországba is. Ez nem
utolsó sorban annak a nagy tekintélynek is köszönhető, amelyet a
szegény remete az európai királyi udvarokban mint a születések
csodatevő segítője élvezett, hiszen az utódlás nagy gondot jelentett a
dinasztiáknál.
Rendkívül gazdag élete végén a szent remete, a szenvedélyes
emberbarát 71 éves korában halt meg francia kolostorában, Du
Plessisben. Már 1519-ben a szentek közé emelték.
Nekünk pedig élete egy sereg kérdést vet föl. A legnehezebbnek a
következő látszik: szentünk miért nem gondolt a legcsekélyebb
mértékben sem arra, hogy hiteles istenszeretetének csodatévő erejével
hatékonyan megváltoztassa korának egyházát és világát?
És miért nem
változtatták meg ténylegesen életüket sem a pápák, sem a fejedelmek,
noha ezt a ,,csodatevőt'' mint Isten jelét biztosan őszinte szívvel
szerették, tisztelték és pártfogolták? Minden elsietett válasz azonban
nyilvánvalóan eltakarja a központi titkot, amellyel a haldokló szent
szerzetestestvérei szemben találták magukat. Még utolsó csodája sem
tudta a mindenre képes istenszeretet hatalmát és kegyelmét olyan
erővel bizonyítani előttük, hogy általa saját jövőjük felől
megbizonyosodtak volna.
Ünnepét 1557-ben vették föl a római naptárba. 1568-ban eltörölték,
majd 1585-ben újjáélesztették az ünneplését.
Kommentáld!