A győr-révfalui és kisbácsai plébánia hívei zarándokoltak február 19-én a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban őrzött Könnyező Szűzanya-kegyképhez. A bazilikában Pápai Lajos megyéspüspök mutatott be szentmisét és mondott szentbeszédet.

Sok évtizedes hagyomány a Győri Egyházmegyében, hogy a győri és a Győr környéki települések hívei a nagyböjti péntekeken elzarándokolnak a győri Könnyező Szűzanya kegyképéhez, vigasztalást és erőt kérve égi pártfogójuktól. Pápai Lajos püspök minden évben szentmisével és beszéddel fogadja a zarándokokat.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos február 19-én elhangzott szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Az evangéliumban hallottuk az Úr Jézus szavait: „Ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába.” (Mt 5,20) Az Úr Jézus egy egészen új jövőt állít elénk, ami értelmet ad mindennek, s amit minden vasárnap megvallunk a Hiszekegyben: „várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.”

A neves svájci református teológus, Karl Barth nyilatkozta a zsinat (ti. a II. vatikáni zsinat – a szerk.) után egy rádióadásban, hogy örül annak, mikor katolikus testvérei lelkesen elkötelezik magukat a szociális igazságosság mellett, mikor sokat tesznek ezen a területen. De hangsúlyozta, hogy ezek – bármily fontosak is – mindig csak az „utolsó előtti kérdések” maradnak, s nekünk, keresztényeknek fel kell tenni az „utolsó kérdéseket” is. Ugyanis az azokra adott válasz határozza meg e világi életünket, helytállásunkat is.

Erről a kérdésről jelent meg a neves – nálunk kevéssé ismert – zsinati teológusnak, Gustave Martelet jezsuitának egy szép könyve ezzel a címmel:L’au – delà retrouvé, vagyis „az újra megtalált túlvilág”. Alcíme az érdekesebb: Christologie des fins dernières, „a végső idők krisztológiája”. A Hittani Kongregáció is kiadott ezzel kapcsolatban egy jelentős dokumentumot 1979-ben (Recentiores episcoporum synodi), valamint az NTB (Nemzetközi Teológiai Bizottság – a szerk.) is külön dokumentumban foglalkozott e kérdéssel 1993-ban (Quelques questions actuelles concernant l’ eschatologie).

Vessünk egy pillantást a minket körülvevő világra. Minden emberben kiolthatatlan vágy van az örök élet után. Már a szeretetben megélünk valami többletet, valami transzcendenciát: hogy az ember nem lehet csak eszköz. Gabriel Marcel írta: „Ha valakinek azt mondom, hogy »szeretlek«, ez azt jelenti, hogy »azt akarom, hogy élj örökké«.” Ám óriási a szakadék a vágyam és a szomorú realitás között. Itt van mindenekelőtt az elmúlás ténye és tapasztalata.

Természetesen vannak „magyarázatok”, hogy megnyugtassanak. „Nincs halál” – mondják, csak egyesek halnak meg. Rónay György írta egyik versében: „…a hullámok mulandók, a hullámzás örök”. De érezzük, hogy ez nem megoldás. André Malraux írta a La condition humaine-ben, amely az első vietnami háború idején játszódik, hogy fiatal anarchisták harcoltak, s az egyiket halálos lövés érte. Társai vigasztalták: tudod, hogy nincs halál, ügyünk győzedelmeskedik stb. Mire ő így válaszolt: „Tudom, hogy nincs halál. De én… én meghalok.” S ilyenkor az ember nem tud hazudni önmagának.

Déry Tibor is felvetette egy cikkében (Egy nap hordaléka, Élet és Irodalom), hogy a halál gondolata foglalkoztatja. S feltette a kérdést: „Így tehát a halál kettőspont helyett pontot tesz az üzem leállása után? Hacsak – ami egyre bajosabb – nem hiszünk egy személy szerinti túlvilági folytatásban.” Amiben ő nemigen tudott hinni. De hozzátette, az akkori hivatalos ideológiára utalva, hogy „Nem vigasztal, hogy belőlem fennmarad a nem emberi rész (atomok stb.), miközben ami valóban emberi, az eltűnik”. Szabó Lőrinc tragédiaként éli meg az elmúlást, szinte követeli a halhatatlanságot. Egyik versében (A hitetlen büntetése, 1937) írja, utalva versfordításaira:

„Por és hamu közt porladok és 
bent istenekkel vagyok tele,
De nekem más kellene, nékem
egy külső isten kellene,
egy külső, közönséges isten,
isten, aki úgy van, ahogy
a fák vannak, isten, akit nem
én, a sóvárgás alkotok.”

Az árny keze című versében így sóhajt fel az emmauszi tanítványok történetére utalva:

„…szívem szakad, oly egyedül vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyújtja. Mert beesteledett.”

Sajnos nem tud hinni, s ez az ő tragédiája: ő maga is annak érzi. Simone de Beauvoir is megállapítja, hogy még abban sem reménykedhet, hogy majd egymás mellett nyugszanak azzal, akit szeretett, mert „a semmitől a semmiig nincsen semmiféle út”. És mi, keresztények ebbe a világba állítjuk be meggyőződésünket: „hiszem a test föltámadását és az örök életet”.

Illyés Gyula a Kháron ladikján című művében csodálja a keresztények bátorságát: akik szinte kesztyűt dobnak a realitásnak, a tapasztalatnak, s hirdetik a föltámadást, az örök életet. Ám ők nem voltak filozófusok, nem filozófiai levezetésként mondták, hogy „kell lennie örök életnek”. Ők egyszerű emberek voltak. És beszéltek valakiről, akit ismertek, tudniillik az Úr Jézusról, és tanúskodtak egy tényről, aminek tanúi voltak, tudniillik Krisztus feltámadásáról. S a mi hitünknek is ez az alapja.

Gabriel Marcel egy kérdésére válaszolta („Miért hiszek a feltámadt Krisztusban?”): mindig megdöbbent Szent Pál kijelentése, hogy „Ha (pedig) Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” (1Kor 15,14) Így csak az beszél – mondta –, aki teljesen biztos a dolgában. És valóban: Krisztus feltámadása nem egy a jelek közül, ami megerősít egy enélkül is álló üzenetet, Krisztus feltámadása az üzenet maga! A központi misztérium. S ezen alapul az Egyház hite.

Szent Pál számára is ez volt a hitre jutásának nagy élménye, a Föltámadottal való találkozás a damaszkuszi úton. Ugyanez volt Szent Péter számára is az alap: „Ezt a Jézust támasztotta föl Isten – mondta –, s ennek mi mind a tanúi vagyunk.” (ApCsel 2,32) Hallgassuk csak Szent Pált: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból, elsőként a halottak közül.” (1Kor 15,20) Hallgassuk Antióchiai Szent Ignácot (†107): „…legyetek teljesen meggyőződve a Poncius Pilátus kormányzása alatt bekövetkezett születéséről, szenvedéséről és föltámadásáról!” (Magn. XI, 1.) Hallgassuk Meliton szárdeszi püspököt (II. század), hogy ujjong Krisztus föltámadásán:

„Ilyen az, aki alkotta az eget és a földet,
és aki formálta kezdetben az embert,
akit előre hirdettek a Törvény és a próféták,
aki megtestesült egy Szűztől,
akit felfüggesztettek egy fára,
akit eltemettek a földben,
aki föltámadt a halálból
és aki az egek magasságába ment föl,
aki az Atya jobbján ül,
- - - - - - - - - - - - - - 
Ő az Alfa és az Omega,
Ő a kezdet és a vég.
- - - - - - - - - - - - - - 
Ez a Krisztus, ez a Király, ez a Jézus;
Ő az Úr, Ő támadt föl halottaiból,
Ő ül az Atya jobbján,
Ő hordozza az Atyát és Őt hordozza az Atya;
Neki legyen dicsőség és hatalom századokon át.”

(Sources chrétiennes, 123. Cerf., 1966, 121–127. o.)

Ez az ősegyház hite – s ez a mi hitünk is! Ez a központi – az egyetlen misztérium!

A feltámadás értelmezésében két téves véglet van:

1. Az apologetikus túlzás, csoda, egy halott megelevenedése, amely megerősíti tanítását, amely e nélkül is létezne. Itt a lényeg sikkad el! A Föltámadás nemcsak a fundamentális tárgya, hanem mindenekelőtt a dogmatikáé!

2. A másik a kritikus túlzás: csak annyit jelentene a föltámadás, hogy „ügye megy tovább”. (Bultmann)

Ha Krisztus nem támadt volna föl, akkor – ahogy már Szent Pál írta –, hiábavaló lenne a hitünk. „Ügye nem ment volna tovább.” Gondoljunk csak az emmauszi tanítványokra! Dosztojevszkij a bázeli múzeumban látta Holbein képét a keresztről levett Jézusról. Egyik regényében (Félkegyelmű)meg is írta. A kép előtt megjegyzi az egyik szereplő: „Ha ezt nézem, nem tudom elhinni, hogy Krisztus feltámadt!” Míg a másik (s ebben Dosztojevszkij a saját véleményét mondatja ki): „Ha erre a képre nézek, biztos vagyok, hogy apostolai nem ilyennek látták utoljára!” Ugyanakkor Krisztus föltámadása nem hasonlítható Lázár feltámasztásához sem. Lázár erre a világra támadt fel, itt élt tovább és halt meg. A feltámadt Krisztus pedig már nem ennek a világnak a lakója. Feltámadt – átalakult. Más tér-idő kategóriában él már. Többé már nem halhat meg. Az apostoli igehirdetés is csak dadogva tud beszélni róla. Ő egy másik világba ment át, amit a Szentírás így is megfogalmaz: fölment a mennybe.

Krisztus feltámadása a – mi föltámadásunk záloga. A keresztségben az ő új, feltámadt élete elkezdődött bennünk. Emlékezzünk Gabriel Marcelre: „Azt akarom, hogy élj örökké!” De erre nekünk nincs hatalmunk. Viszont az Úr Jézusnak van. Akit nevén szólít, azt örök életre hívja. Ahogy a szaddúceusok ellenvetésére válaszolt: „Nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokorról szóló részben, mit mondott Isten a halottak feltámadásáról? Én, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene vagyok! Tehát nem a halottak Istene, hanem az élőké.” (Mk 13,26–27) Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) ezért beszélt a „dialogikus halhatatlanságról”. A kinyilatkoztatás nem kíváncsiságunkat elégíti ki (hogyan lesz?), hanem magát a tényt hirdeti, hogy reménységünk biztos legyen. A Hogyan? kérdése már Pál apostol korában is felmerült, neki is feltették a kérdést. De ő lehűtötte a kérdezőket: „Oktalan…” (1Kor 15,35–44).

Sajnos a tapasztalat az, hogy még a hívők között is sokan nem hisznek az örök életben. Ennek oka lehet egyrészt az ellenkező tapasztalat, hogy minden elmúlik, talán ezért is ad Isten néha jeleket az Egyházban is, másrészt sok helytelen elképzelés, mintha a föltámadás annyit jelentene, hogy a halottak előjönnek sírjukból, és folytatják a földi életet. De a földi örök élet mítoszát nem mi hirdetjük! Mi hirdetjük a tényt: hogy Krisztus föltámadt, s ahogy ő feltámadt mint „a halottak elsőszülöttje”, úgy támaszt fel Isten minden embert az életre vagy ítéletre. S ahogy Krisztus föltámadásával új létmódba ment át, túllépte a mi történelmünk kategóriáit, úgy a mi feltámadásunk sem ennek a világnak az eseménye lesz – ezért is nem tudjuk elképzelni. Csak magát a tényt hinni!

Krisztusban Kedves Testvérek!

Nemeshegyi Péter SJ írta, hogy „…a nagybeteg [Boldog XXIII.] János pápa húsvétvasárnap beszélt. Tudta, hogy szervezetét roncsolta a rák, napjai meg vannak számolva. De szavaiból csak úgy áradt a béke, az öröm, a jóság. Beszéde végén húsz nyelven kívánt áldott húsvéti ünnepeket. Kiejtése nem volt tökéletes – de mindenki értette. Végül felkiáltott: »Christus surrexit spes mea!« – és a tömegből kitört a lelkesedés. Igen, Krisztus feltámadt, Krisztus él!” A nagyböjti szent időben erre a hitre kell nekünk is eljutni, hogy a hitből fakadó reménység követei lehessünk!

Ámen.

Forrás és fotó: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír