A győri Szent Imre-egyházközség hívei zarándokoltak március 4-én, pénteken a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban őrzött Könnyező Szűzanya-kegyképhez. A bazilikában Pápai Lajos megyéspüspök mutatott be szentmisét és mondott szentbeszédet.

Sok évtizedes hagyomány a Győri Egyházmegyében, hogy a győri és a Győr környéki települések hívei a nagyböjti péntekeken elzarándokolnak a győri Könnyező Szűzanya kegyképéhez, vigasztalást és erőt kérve égi pártfogójuktól. Pápai Lajos püspök minden évben szentmisével és beszéddel fogadja a zarándokokat.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos március 4-én elhangzott szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

A rendszerváltás után – veszprémi plébánosként – megkért egy osztályfőnöknő, hogy tartsak karácsony előtt egy órát gimnazistáknak. Fel is írt néhány erkölcsi kérdést, amire jó lenne, ha utalnék. Én azt válaszoltam, hogyha én felsorolom a tízparancsolatot, ezek a fiatalok azt ugyanúgy nem fogják megtartani, mint az úttörők 12 pontját. Én mást tudok tenni. Karácsony kapcsán beszélek nekik a hitemről, s ha valamiképpen ez elindít valamit, abból majd erkölcsi következmények is fakadhatnak.

Ma is sokan – nem gyakorló hívők vagy kifejezetten hit nélküliek – beíratják hittanra gyermekeiket „ott rosszat nem tanul” felkiáltással vagy azzal a reménységgel, hogy ott „megnevelik”, kap valamiféle erkölcsi alapot. Ma gondolkodjunk el a keresztény hit és az erkölcs kapcsolatán.

Az olvasmányt Ozeás próféta könyvéből vettük. Ő Izrael államban volt próféta Kr. e. 750-től Izrael állam összeomlásáig (Kr. e. 725). Ebben az időben teljes volt a vallási hűtlenség, a kánaániak pogány isteneit is tisztelték, s ebből eredően az erkölcsi szétesés is megjelent. Az utolsó húsz évben hat király uralkodott Jerobeám után, közülük négy gyilkosság áldozata lett. Ozeás beszédeiben „Isten ismeretének” hiányáról beszélt. Szerinte „Isten ismerete” jelenti akaratának, parancsainak ismeretét, Jahve nagy tetteinek ismeretét, miket a múltban a népért tett. Kora romlásából egy kiút lenne: a megtérés! De ennek a próféta nem sok esélyét látja. És mégis bizakodik. Isten szeretete és irgalma reményének az alapja, Isten ígérete, hogy megújít mindent. Ozeás Isten utasítására gyermekeinek szimbolikus nevet adott, amiben megfogalmazódott Isten ítélete kora vallásosságával szemben. Így például az egyik neve ez lett: „Nincs irgalom” (Oz 1,6), a másiknak: „Nem népem” (Oz 1,9). De a jövőbe tekintve kijelenti az Úr, hogy a „Nincs irgalom”-nak irgalmazok, a „Nem népem”-nek meg így szólok: „Népem vagy”, Ő meg azt mondja majd: „Én Istenem!” (Oz 2,25) Vagyis Isten szeretete és irgalma a forrása „Isten ismeretének”, és ebből az új szívből fakadnak majd Istennek tetsző cselekedetek is.

A mi keresztény hitünk hogyan viszonyul az erkölcsi magatartáshoz? Először azt kell megkérdezni, hogy mi a kereszténység lényege? Ebből kiindulva lehet megérteni Isten ajándékának elsődleges voltát a keresztény erkölcsben. Hans Urs von Balthasar, Boldog Apor Vilmos vértanú püspökünk unokaöccse, a 20. század egyik legnagyobb teológusa szerint mikor a kereszténység lényegét keressük, két kísértést kell elhárítani az útból.

Az egyik a kereszténység kozmológiai leszűkítése: ez abban állna, hogy a kereszténységet egyoldalúan úgy értelmeznénk, mint a világ rendszerének egyfajta megkoronázását, vagy mint az egyetemes történelem motorját. A másik az antropológiai leszűkítés, ami abban állna, hogy úgy értelmeznénk egyoldalúan a kereszténységet, mint az emberi vágyakozások és az emberi szív dinamikus elánjának terminusát, célpontját (vö. a Nemzetközi Teológiai Bizottság dokumentuma, A megváltás teológiájával kapcsolatos néhány kérdés módszertani bevezetőjét, Szent István Társulat, Budapest, 1997, 2. o.)

E két leszűkítő magyarázatban van „részigazság”, mert a kereszténység igényli, hogy végső beteljesítéséhez elvezesse az egyetemes fejlődést, valamint hogy betöltse az emberi személy mélységes vágyakozását. A tévedés ott kezdődik, mikor a tényből, a vágyból átlépünk a jog területére abban az értelemben, hogy „ez nekem jár”, s a kereszténységet kozmológiai és antropológiai jelentősége által definiáljuk. Az igazság túl van ezeken, és Balthasarral elmondhatjuk, hogy a harmadik, a helyes út a szeretet. Vagyis a kereszténység lényege Isten dicsőségének mint szeretetnek szabad, ingyenes kinyilatkoztatásában található meg. A kereszténység lényege – az ember nézőpontjából – abban áll, hogy elismerjük, hogy az emberi egzisztencia kezdeténél és végénél egy személyes Szeretet áll, az Atya–Fiú–Szentlélek szentháromságos communiója. A kereszténység felismeri (és elismeri), hogy miután Isten szabadon megteremtette az embert, ugyanolyan ingyenesen kinyilatkoztatta magát neki Jézus Krisztusban, végül pedig elvezeti az embert egészen az Istennel való communióig. Szent Ágoston vakmerő formulája szerint: „Isten emberré lett, hogy az ember Istenné váljon.” Ez az a „csodálatos csere” (admirabile commercium), amiről a január 1-jei liturgia beszél.

Anélkül, hogy bármilyen módon is jogosnak lehetne tekinteni, Isten szabadon meghív, hogy saját életében osztozzunk, olyannyira, hogy az embernek megígért boldogsága – magának az Istennek boldogsága lesz.

Hogy Isten az embert saját életében részesítse, az botrányosan antropomorfnak tűnt az antik világ szemében. Arisztotelész számára elképzelhetetlen lett volna valódi barátság például Jupiter és egy ember között. Etikájában azt írta: „Nevetséges lenne Istent azért vádolni, mert a szeretet, amit tőle kapunk, nem azonos azzal a szeretettel, amit mi adunk neki.” (VII. 3.) Ugyanezt a gondolatot látjuk Spinozánál is, mikor azt írja: „Isten nem szeret – a szó igazi értelmében – senkit és nem gyűlöl senkit.” Majd: „Aki Istent szereti, nem képes olyan erőfeszítésre, hogy Isten is szeresse őt.” (Étique V. 17., 19.) Pedig a kinyilatkoztatás az Ó- és Újszövetségben pont ezt hirdeti: valódi szeretetet Isten és az ember között.

Már az Ószövetség használja ennek képes leírására az apai-anyai, a házastársi szeretetet, hogy kifejezze a barátság kötelékét Isten és népe között. S ez a barátság lesz teljessé akkor, mikor a Megtestesülés által az Isten Fia emberré lesz, és megtanít-felbátorít arra, hogy őt követve így szólítsuk Istent: Abba, Atya! „Barátaimnak mondalak titeket – mondta az Úr Jézus –, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam.” (Jn 15,15)

Természetesen a keresztény hit számára Isten ugyanakkor mindig transzcendens marad, de transzcendenciája egy olyan szereteté, aki képes önmagát szabadon adni a végsőkig. A keresztény hivatása tehát a „megistenülés”, s ennek „helye” Jézus Krisztus, aki Isten és ember. Jézus emberi arca így a keresztény számára magának Istennek személyes arcává válik, egészen addig, hogy Szent Jánosnál ezt mondja Jézus: „aki engem lát, látja az Atyát is” (Jn 14,9). Szemben az annyira érthető önelégültségével ennek a „csodálatos pogánynak”, aki az ember, tudományának, alkotóképességének teljességében, íme a még csodálatosabb kinyilatkoztatása az isteni szeretet alázatosságának és sebezhetőségének. Az evangélium célja pedig az, hogy a keresztre feszített Isten önkéntes megalázkodására válaszoljon az emberben az adoráció alázatossága. Mindezekből látjuk, hogy a kereszténységben ami az elsődleges, lényeges, az Isten ingyenes ajándékának primátusa. A megtestesülést–keresztet–feltámadást nem lehet másként érteni és elérni, csak mint Isten ajándékát, és semmiképpen nem úgy, mint emberi erőfeszítéseink eredményét. Mindezekből világos, hogy a kereszténységben az erkölcsiség nem foglalja el az első helyet.