Március 13-án a győri Szent Imre-plébánia hívei zarándokoltak a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban található Könnyező Szűzanya-kegyképhez, ahol püspöki szentmisén vettek részt – tájékoztat a Győri Egyházmegye.

entmisén vettek részt – tájékoztat a Győri Egyházmegye.

Sok évtizedes hagyomány a Győri Egyházmegyében, hogy a győri és a Győr környéki települések hívei a nagyböjti péntekeken elzarándokolnak a Könnyező Szűzanya kegyképéhez, vigasztalást és erőt kérve égi pártfogójuktól. Pápai Lajos püspök minden évben szentmisével és beszéddel fogadja a zarándokokat. Idén a főpásztor a lelki élet kérdéseiről elmélkedik.

 

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos március 13-án elhangzott szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Egy brazíliai, francia származású munkáspapról jelent meg egy könyv A tűz, ami megemészti a pásztort címmel, Henri de Lubac bíboros előszavával. Ez a fiatal munkáspap egy üzemben dolgozott sofőrként. Mindenki szerette, munkatársai becsülték, de nem tudták róla, hogy pap. Egy balesetben életét vesztette munka közben. Mikor elővették iratait, tudták meg munkatársai, hogy pap volt. Csodálkozva kérdezte az egyik, szinte hihetetlennek tartva: „Akkor szeretnie kellett a misét?”

Ma nálunk is sokan, szülők, nem szeretnek misére járni. Elsőáldozás, bérmálás előtt sokszor az a probléma, hogy a szülő nem engedi vasárnap misére gyermekét. Egyházi iskolába sem íratja be – bár tetszik neki az iskola –, mert ahogy mondják: „Akkor a szegény gyereknek misére kell járni vasárnaponként.” Egy fiatal pap mesélte nem régen, hogy hívei még segítenek is neki, mikor valami munka van a plébánia vagy templom körül, de ki is fejezik: „Csak azt ne kérje, hogy templomba menjünk.”

Mi lehet ennek az oka? Bizonyára több oka is van, az egyik az, hogy a mai szülők generációjának nagy része gyakorlatilag már hit nélkül él, lehet, hogy nem tagadja, de nem is hiszi, sőt nem is ismeri azt. Ezt a gyakorlati ateizmust közömbösségnek is lehet nevezni. Aztán ez a gyakorlati ateizmus gyakran jár együtt különféle erkölcsi problémákkal is, amelyek szintén nem segítik a hit titkainak megértését. És végül – ne hallgassuk el – sokszor az a mód, ahogyan ünnepeljük a szentmisét, az a prédikáció, ami nem az Evangélium (= Örömhír) hirdetése, ami nem sokat ad útravalóul, ez is hozzájárul ahhoz, hogy kiüresedjenek templomaink.

Pedig aki hittel vesz részt a vasárnapi szentmisén, annak az élete is megújul. XVI. Benedek pápa írta: „…a radikális újdonság, melyet az Eucharisztia hoz az emberi életbe, a keresztény lelkiismeretben kezdettől fogva megmutatkozott. (…). Antiochiai Szent Ignác mondta ki ezt az igazságot, amikor a keresztényeket úgy minősítette, mint akik új reménységet nyertek, és úgy mutatta be őket, mint akik a vasárnap szerint élnek.” (XVI. Benedek: Sacramentum Caritatis, Szent István Társulat, Budapest, 2007, 72. o.) Szent Jusztinosz vértanú is megfogalmazta, hogy a keresztények a szombat utáni első napon összegyűlnek Krisztus feltámadását ünnepelni, s ez meghatározza a Jézus Krisztussal való találkozástól megújult létformájukat. „A keresztények ezt a napot mindig a hét első napjának tekintették, mert ezen emlékeztek meg a Krisztus által elhozott radikális újdonságról. Ezért a vasárnap az a nap, melyen a keresztény ember megtalálja létének azt az eucharisztikus formáját, mely szerint e hivatásának megfelelően állandóan élnie kell”. (XVI. Benedek: i. m., 72. o.) Ezért most elmélkedjünk arról, hogy mit is jelent számunkra a vasárnapi szentmise.

A szentmisét, a szent Eucharisztiát mindenekelőtt az Úr Jézus alapította. Az Újszövetség négy helyen mondja el az alapítást: Máténál, Márknál, Lukácsnál és a Korintusiakhoz írt első levélben. Az Úr Jézus ünnepelte tanítványaival az utolsó vacsorát, ami egy húsvéti légkörben zajló búcsúvacsora volt, az Úr Jézus volt a családfő, és mellette ott voltak az apostolok. S a húsvéti vacsora szertartását végezve alapította meg az abszolút újat: az Eucharisztiát, és adott utasítást apostolainak, hogy ők is ezt tegyék. Az apostolok csodálkozva hallgatták, mikor kezébe véve a kenyeret, nem a szokott áldást mondta, hanem hálát adott és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” (Mt 26,26) „Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,28) Majd hozzátette: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” (Lk 22,19) Az Úr Jézus szavaiból világos, hogy ő minek tekintette halálát és feltámadását. A „megtörik”, „kiontatik”, „a szövetség vére”, a „sokakért kiontatik” mind áldozati kifejezések. Az Úr Jézus halálát, feltámadását mint sokakért, mindenkiért felajánlott áldozatnak tekintette, s arra adott felhatalmazást apostolainak, hogy minden szentmisében ezt tegyék jelenvalóvá a kenyér és bor színe alatt. Jézus Krisztus maga az igazi áldozat, a valódi „hálaadás”: Eucharisztia. Hippolytus azt írta, hogy „A zsidók dicsőítették az Atyát, de nem adtak neki hálát, mert nem ismerték el a Fiút.” (Contre les hérésies, 14. fejezet, idézve: Jean-Yves Lacoste: Dictionnaire critique de théologie, puf. Quadrige, 1998, 430. o.)

Az apostolok bizonyára nem sokat értettek mindebből. Hiszen ők még akkor is a dicsőséges evilági országról álmodoztak. Ők mindezt csak Krisztus feltámadása után értették meg. Addig számukra úgy tűnt, hogy Krisztus kereszthalálával mindennek vége. Gondoljunk csak az emmauszi tanítványokra, akik szomorúan mondják: „Pedig mi reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt.” (Lk 24,21)

A változást az apostolok számára valóban a feltámadás ténye hozta meg, mikor találkoztak a Feltámadottal. Tamás apostol még apostoltársai tanúságtételének sem hisz, mert azt mondja: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” (Jn 20,25) Mikor azonban ő is találkozott a Feltámadottal, így kiáltott fel: „Én Uram, én Istenem!” S a föltámadás tényéből kiindulva értették meg az apostolok a megváltás titkát, misztériumát is, a „pro nobis” titkát, vagyis hogy Jézus Krisztus értünk, sokakért, azaz mindenkiért, a mi bűneinkért vállalta a szenvedést, a keresztet, és föltámadásával elhozta az új, örök életet azoknak, akik hisznek benne. Jacques Guillet SJ írta, hogy ha azt keressük, hogyan jött rá az ősegyház, hogy Jézus minden emberért meghalt, valószínű, hogy az Eucharisztiát ünnepelve, és ismételve az Úr Jézus szavait, melyeket az utolsó vacsorán mondott.

Az Úr Jézus szavait követve az egyház úgy tekintette kezdettől fogva a szentmisét, mint áldozatot, az egyház áldozatát. Antióchiai Szent Ignác (+107) írta az efezusiakhoz írt levelében, hogy „Aki nincs az oltár kerületén belül, az megfosztja magát Isten kenyerétől.” (V. 2.) Szent Iréneusz (+202) pedig Malakiás prófétára utalva írja a szentmisével kapcsolatban: „Mivel tehát az Egyház felajánlja egyszerűségében (ti. a kenyeret és a bort), jogosan tekinthető ajándéka tiszta áldozatnak Isten előtt.” (Irénée de Lyon: Contre les hérésies, cerf, Paris, 1991, 463. o.) Malakiás szövege, amire utal, így szól: „…napkeltétől napnyugtáig nagy az én nevem a népek között (mondja az Úr). Jó illatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot nevemnek.” (Mal 1,11) És egészen a mai napig, megszakítás nélkül szentmiseáldozatról beszélünk.

Ugyanakkor felmerülhet a kérdés, hogy Krisztus áldozata, vagyis halála, feltámadása, ami egyszeri és megismételhetetlen esemény, hogyan lehet jelen az egyház egész története folyamán? Szent Pál leírja az utolsó vacsorán Jézus utasítását: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” (1Kor 12,24) vagy ahogy P. Nemeshegyi Péter fordította: „emlékemként”. (Teológiai vázlatok, V., Szent István Társulat, Budapest, 1983, 196. o.) Ez a kifejezés a Szentírásban nem egyszerű emlékezést jelent, mint ahogy mi emlékezünk például március 15-re. A teológia ezt az emlékezést úgy nevezi, hogy „mémorial”. Az Újszövetségben az anamnézis (= emlékezés) görög szó mindig liturgikus-kultikus összefüggésben jelenik meg. Ennek igazi jelentése a múlt megjelenítésének vagy ritualizálásának értelmében „nem marad sohasem egyszerű múlt, hanem hatékonyan jelenvalóvá válik”. (D. Sartore-A.M. Triacca: Dictionnaire encyclopédique de la liturgie. II., Brepols, 19. o.) Az ószövetségi húsvét ünneplése is ilyen mémorial volt. Felelevenítette a múltat (szabadulás Egyiptomból), jelenvalóvá tette eredményét: a szövetséget; és előre mutatott a jövőbe: felszította a Messiás várását. Ha a mémorial már az Ószövetségben sem volt egyszerű történelmi visszaemlékezés, még inkább igaz ez az Újszövetségre: Krisztus halálának és feltámadásának mémorialjára. Heinrich Schlier professzor írta az Eucharisztia szentpáli fogalmáról: „Ez a mémorial nem az emlékezet felidézésének eszköze, az objektív érvényes esemény jellemvonásaival rendelkezik (…). Mint az ünnepélyes meghirdetés esetében, úgy az üdvösség eseménye is az objektív mémorial által (…) reálisan hatékonnyá és jelenvaló válik.” (D. Sartore-A.M. Triacca: i. m., 19. o.) A szentmisén tehát nem egyszerűen emlékezünk csak Krisztus halálára, feltámadására, hanem jelenvalóvá válik az a Jézus Krisztus, aki értünk meghalt és feltámadt. Vele, az Élővel találkozunk a szentáldozásban, ahogy maga az Úr Jézus mondta: „…aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon.” (Jn 6,54), vagyis a jövő már elkezdődött. A mémorial segít megérteni, hogy Krisztus halála, feltámadása egyszeri és megismételhetetlen esemény, amit a szentmise nem ismétel meg, hanem jelenvalóvá tesz – széttörve az idő és a tér korlátait, s az egyház újra és újra felajánlja, hozzátéve tagjai áldozatait is, és sugározza annak kegyelmi gazdagságát.

Látjuk, hogy az utolsó vacsorától kezdve egyenes vonalú és megszakíthatatlan az egyház meggyőződése, hogy a kenyér és bor színe alatt valóságosan jelen van az Úr Jézus Krisztus, aki értünk meghalt és feltámadt! Már Szent Pál ezt írta a korintusiaknak: „…aki méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr Teste és vére ellen vét.” (1Kor 11,27) Antióchiai Szent Ignác (+107) szerint a dokéták, akik tagadták, hogy Krisztusnak valóságos emberi teste volt – tartózkodtak az Eucharisztiától, „mert nem vallják – írta – hogy az Eucharisztia a mi Üdvözítő Jézus Krisztusunknak teste, amely értünk szenvedett és amelyet az Atya kegyesen feltámasztott.” (Szmirnai levél, VII, 1.) Ugyanerről a hitről tanúskodnak Szent Jusztinosztól (+II. sz.) kezdve az összes egyházatyák. Elmondhatjuk tehát, hogy a valóságos jelenlét hite egyidős Krisztus katolikus egyházával. Roger Schutz a taizéi protestáns közösség alapítója írta, hogy észrevette, ha délután a faluban sétált, nem a közösségük nagy templomába tért be imádkozni, hanem a kis katolikus templomba. Talán azért – írta –, mert míg az ő nagy templomukban Krisztus valóságos jelenlétének hitét akkor alig 30 év támasztotta alá, a katolikus kápolnában 2000 év hite. Ha mindezeket megértjük, más szemmel nézzük az Eucharisztiát, a szentmisét.

„A IV. század elején a keresztény kultuszt a birodalmi hatóságok még tiltották. Néhány észak-afrikai keresztény, akik fontosnak tartották az Úr napjának megünneplését, semmibe vették a tilalmat. Megkínozták őket, s ők közben kijelentették, hogy számukra lehetetlen élni az Eucharisztia, az Úr eledele nélkül: »sine dominica non possumus«, azaz vasárnap nélkül nem tudunk keresztényként élni.” (XVI. Benedek pápa: Sacramentum Caritatis – A szeretet szentsége, Szent István Társulat, Budapest, 2007, 95. pont, 101. o.) Ők megértették, hogy mit jelent a szentmise a keresztény ember életében. És ma is vannak országok, ahol tilos szentmisét tartani, és vannak keresztény testvéreink, akik óriási áldozatokat hoznak, hogy mégis részt tudjanak venni vasárnaponként szentmisén. XVI. Benedek pápa hangsúlyozta a Sacramentum Caritatis apostoli buzdításában, hogy tegyünk meg mindent a vasárnap megszenteléséért keresztény közösségeinkben, nehogy a vasárnapunk egy „Istentől üres” nappá váljék. (13. pont) Végül a szentmisén való részvételünk két szempontját emelem ki.

1. A szentmise adorációs jellege

Már emberi szinten is, ha a halállal találkozik az ember: elnémul. Káplán koromban az egyik kis faluban voltam, harangozni kezdtek. Az utcán megkérdezte valaki: mi történt? Mire válaszoltak neki: meghalt valaki. Ott az utcán levette a kalapját, és imádkozni kezdett. Mikor az apostolok találkoztak a feltámadt Krisztussal, szintén elnémultak, és később is csak dadogva, a szót keresve beszéltek arról az eseményről, amely minden emberi elképzelést meghaladt. S a szentmisén az a Krisztus van jelen, aki értünk meghalt és föltámadt. A szentmise tehát az elcsendesedés ideje, a meghatott, de mégis örömteli rácsodálkozás a Titokra, Jézus Krisztusra.

2. Az aktív részvétel

Aktív részvételünk nem azt jelenti, hogy valami külső aktivitást kell végezni mindenkinek a mise alatt. Hanem azt, hogy aktívan éljük át azt, ami a mise alatt történik. A bűnbánatban bűneinket bánjuk, a felajánláskor önmagunkat felajánljuk, a szentáldozásban Krisztussal találkozunk és Vele adunk hálát. Családjaink, egyházközségeink fiataljaink megújulása elképzelhetetlen a szentmisén való tudatos részvétel nélkül, a szentmise igazi megértése nélkül.

Krisztusban Kedves Testvérek!

XVI. Benedek pápa szavaival zárom: „A Boldogságos Szűz Mária közbenjárására gyújtsa meg bennünk is a Szentlélek azt a tüzet, melyet az emmauszi tanítványok éreztek lángolni magukban, (…) hogy megtapasztaljuk és hirdessük a többiekben azon szavak igazságát, melyekkel Jézus tanítványaitól búcsúzott: Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Ámen.

Fotó: Győri Egyházmegye

Magyar Kurír