A győri Szent Kamillus- és Szentlélek-plébániák hívei zarándokoltak március 20-án a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban található Könnyező Szűzanya-kegyképhez, és püspöki szentmisén vettek részt – tájékoztat a Győri Egyházmegye.

Sok évtizedes hagyománya Győri Egyházmegyében, hogy a győri és a Győr környéki települések hívei a nagyböjti péntekeken elzarándokolnak a Könnyező Szűzanya kegyképéhez, vigasztalást és erőt kérve égi pártfogójuktól. Pápai Lajos püspök minden évben szentmisével és beszéddel fogadja a zarándokokat. Idén a főpásztor a lelki élet kérdéseiről elmélkedik.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos március 20-án elhangzott szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Vlagyimir Szolovjov (†1900) írt egy döbbenetes jövőbeli látomást. A 20. század végére – e látomás szerint – Európai Egyesült Államok lesznek. Elmúlik a materializmus, szcientizmus. De az európaiak szellemiekben vérszegények lesznek. Általános lesz a vallási közömbösség. Alig pár millió hiteles keresztény marad. De ezek – a szent maradék – lelkileg megerősödnek. A pápa – olasz eredetű, de szláv kultúrájú – Szentpétervárra menekül. Az ortodoxok is megerősödnek lelkileg az üldözésben, s a protestánsok maradékai is megújulnak.

Az Európai Egyesült Államok egy elnököt választ: aki fiatal, a szabadkőművesek befolyása alatt áll, 33 éves, aszkéta, és felsőbbrendűen értelmes. Tiszteli Krisztust, de csak mint előfutárát az új rendnek, melyet ő, a felsőbbrendű európai valósít meg. Zsinatot hív össze, hogy megvalósítsa az európai egységet. De Krisztus nélkül, csak „keresztény értékekre” alapozva. Mindent megígér. De ezt nem fogadja el II. Péter pápa, János starec és Dr. Pauli protestáns teológus sem. Felháborodva kérdezi: de hát mit akartok még? János starec feláll és azt mondja: „Felség! Ami számunkra a legfontosabb a kereszténységben – az maga Krisztus!”

Döbbenetes vízió. Mikor II. János Pál hallotta a vatikáni lelkigyakorlaton, amit André Léonard – akkori – namuri püspök tartott, megdöbbent. És mi most ebben a korban élünk. És ma mi is világosan látjuk, hogy a kereszténység lényege: maga Jézus Krisztus. S a mi feladatunk, hogy róla tegyünk tanúságot, hogy elhiggye a világ, hogy „nincs üdvösség senki másban, csak Jézus Krisztusban” (ApCsel 4,12). S a nagyheti szent idő is erre akar minket felkészíteni.

A liturgia kétféle időről beszél: az egyik a kronosz, a folyó idő, ahol minden perc egyenlő értékű. A másik a kairosz, a kegyelmi idő, az üdvösség szempontjából fontos idő. Ilyen kairosz például mindegyikünk Krisztussal való találkozása, s ilyen kairosz volt őseink Krisztussal való találkozása is. Természetesen az időnek ez a felosztása keresztény hitünkből fakad. Abból a meggyőződésből, hogy Krisztus jelentősebb esemény, mint az első élet megjelenése vagy a gondolat kibomlása a földön. Abból a meggyőződésből, hogy jogos a történelmet kétfelé osztani: Krisztus előttire és Krisztus utánira. Abból a meggyőződésből, hogy Jézus Krisztus valóban a Messiás, az élő Isten Fia, hogy benne a végleges és teljes kinyilatkoztatás jött el minden ember számára, ami az alapja a kereszténység „abszolút vallás”-igényének. Sokan nem értik ezt, és magyarázzák gőggel, szellemi „kolonizációval”, arroganciával. Pedig itt nem erről van szó. Mi ugyanis gyarló, tévedő, gyöngeségekkel és bűnökkel küszködő emberek vagyunk. A kereszténység „abszolút vallás”-igényének nem mi vagyunk az alapja, hanem Jézus Krisztus.

Az őskeresztény ún. Diognétoszhoz írt levél (2. sz. vége, 3. sz. eleje) ezt írta: „Nem földön kiagyalt elméletet kaptak (a keresztények!) megőrzésre; nem halandó elme termékét tartják ilyen gondos őrizetre méltónak. Nem is pusztán emberi titkok gondozására kaptak megbízatást. Ellenkezőleg – a mindenség Ura és Teremtője, a láthatatlan Isten önmaga, szabad akaratából ültette el az emberek között az égből jövő igazságot, szent és felfoghatatlan Igéjét, és szilárdan megalapozta szívükben.” (Kereszty Rókus: Jézus Krisztus, 165. o.) Tertullianusz pedig így írt a 2. században: „Krisztus magát Igazságnak és nem Szokásnak nevezte.”

S ha mindez igaz, akkor Krisztussal egy abszolút újdonság kezdődött a történelemben, ahogy Antióchiai Szt. Ignác (†107) írta az Efezusi levelében: „…megjelent Isten emberi módon az örök élet újdonságában” (XIX., 3.). Természetesen minden attól függ, hogy igaz-e mindez? Hogy milyen választ adunk Jézus kérdésére: „…ti kinek tartotok engem?” (Mt 16,15). Az apostolok nevében Péter válaszolt. Mielőtt válaszát néznénk, idézem Martin Buber neves zsidó teológust, aki így vallott Jézusról: „A (Jézushoz való) testvériesen nyitott kapcsolatom egyre erősebb és világosabb lett. Ma erősebben és világosabban látom Őt, mint valaha. Ma jobban, mint valaha, meg vagyok győződve arról, hogy Izrael hitének történetében nagy hely illeti meg őt, és ezt a helyet nem lehet a szokásos kategóriákkal megfogalmazni.” (Kereszty Rókus: i. m., 108. o.)

Az Újszövetség tárgyilagos tanulmányozása is ezt erősíti meg: Jézus személye szétfeszít minden kategóriát, és új tartalommal tölti meg.

– Ugyanis ő nem egyszerűen egy rabbi. Ő az egyedüli Mester, nem hivatkozik senkire, „én pedig mondom nektek” (Mt 5,28) – mondja gyakran.

– Nem egyszerűen csak próféta. „Több van itt, mint Jónás” (Mt 13,41) – mondja. Nem Isten látomásban vagy másként adott üzenetét adja tovább, hanem úgy beszél Istenről, mint aki előtt Isten nem titok, belső, családias kapcsolatban van Vele. Szuverén tekintély Jézus, sajátos módon és hatalommal tesz csodákat, s csodái elválaszthatatlanok attól a Csodától, aki Ő maga.

– Több, mint Messiás. Ugyan nyilvános működése alatt nem nevezi magát Messiásnak, ha mások így nevezik, nem utasítja el, de mindjárt megtisztítja a Messiásról alkotott képüket. (Pl.: Mt 8,29)

– „Te vagy a Messiás” – mondta Péter. Jézus pedig „arra kezdte oktatni őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie” (Mt 8,31).

– Ugyanakkor isteni tekintélyt igényel magának, indirekt módon: „Az Emberfia Ura a szombatnak is.” (Mt 12,8) „Tudjátok meg hát, hogy az Emberfiának van hatalma a bűnök megbocsátására!” (Mt 9,6) – mondja a bénának, mielőtt meggyógyítaná, vagyis az ő „Alakja” (Hans Urs von Balthasar) egyszeri és felülmúlhatatlan. Valóban nem fér be egyetlen kategóriába sem. Ahogy a mai evangéliumban hallottuk, ezt mondta önmagáról: „Az Igaz küldött engem, akit ti nem ismertek. Én viszont ismerem, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” (Jn 7,28–29)

Péter így vallja meg hitét a Krisztus kérdésére adott válaszában: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16) Mit jelent ez? Megvallja ezzel, hogy Jézus a Krisztus, vagyis a Messiás, akire az egész Ószövetség várakozott. De sokkal több is annál: Ő az Isten Fia olyan értelemben, akiről az Ószövetség talaján álmodni sem mertek. Benne maga az Isten örök Fia lett emberré. Személyében Isten véglegesen és elvileg felülmúlhatatlan módon nyilatkoztatta ki önmagát, aztán az embert, s az ember rendeltetését. Ahogy a Zsidó levél írja: „Miután többféleképpen és különböző módon szólt hajdan Isten a próféták útján az atyákhoz, e végső korban Fia által szólt hozzánk.” (1,1-2)

Vagyis több mint rabbi, mint próféta, mint Messiás. Több, mint üzenethozó: Ő maga, személyében az Üzenet. A könyv – ha szabad így mondani – személlyé vált. Most már nem könyvet kell olvasni, hanem egy személyt szemlélni, mint Szűz Mária tette karácsonykor.

Benne a látható olvashatóvá-érthetővé vált. (Visible-lisible!) De Jézus személyét nem lehet megfejteni kívülállóként, csak ha állást foglalunk mellette. Ez az állásfoglalás a hit.

A hit emberi, szabad döntés, de megelőzi, kíséri és követi Isten kegyelme. Ahogy Szent Pál mondja: „Senki nem mondhatja, hogy Jézus az Úr, csak a Szentlélek által.” (1Kor 12,3) Nem lepődhetünk meg így a Jézus személyét, küldetését torzító mai megítélések láttán sem. Hiszen a szegletkő, amiben annyian megbotlanak, az az Isten Fia megtestesülésének a „botránya”. Ugyanis ennek elfogadásához hit és elkötelezettség kell. E nélkül ugyanis Jézus Krisztusnak vagy – Isten voltát tartják elvetendőnek, mint például a Jézusról mint „rendkívüli emberről”, mint „zseniről vagy szónokról”, mint „felforgatóról és szociális forradalmárról” stb. szóló írásokban vagy – valódi embersége sikkad el, mint a doketistáknál, monofizitáknál, mely irányzat ma is újjáéled számtalan formában.

Claude Bonaire jegyzi meg szellemesen: „A szélsőségek találkoznak is, gyakrabban, mint gondolnánk, és el lehet mondani, vagy az az erőszakos kontestálás, amit tapasztalunk az Egyházban, ez is a monofizitizmus egyik formája.”

Aki viszont hittel elfogadja a Megtestesülés titkát, az elmondhatja Origenésszel (185–253): „Ő (ti. Jézus Krisztus!) az egek királya, Ő a Bölcsesség személyesen (= autosophia), az Igazság személyesen, valamint az Isten Országa is személyesen (= autobasileia).” Ha tehát Péterrel mondjuk: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia” (Mt 16,16), akkor minden megváltozik számunkra. Akkor „Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zid 13,8)

Ezzel az örök újdonsággal találkoztak magyar őseink is több mint ezer éve, és számunkra is ezzel az örök újdonsággal való találkozás a kairosz = a kegyelmi pillanat. S mi hittel valljuk, hogy jövőnk is csak erre épülhet!

Ami a kereszténység „inkulturációját”, azaz megtestesülését illeti a magyar kultúrában, arról elmondható, hogy aránylag gyorsan, és európai viszonylatban is igen jól sikerült. Ennek sok összetevője volt. Egyrészt az ősi magyar hagyományban sok olyan érték volt, amit meg lehetett keresztelni, másrészt a hithirdetők sikeresen vettek át olyan megszentelt szavakat, mint például a Boldogasszony, vagy jelképeket, mint például a Nap. A keresztény hit, a Krisztussal való találkozás és a kegyelem ugyanakkor egész sor olyan példaképet, szentet nevelt a magyarságból, akik személyében magyarság és kereszténység találkozott. Ez az inkulturáció olyan jól sikerült, úgy átjárta népünk történelmét, kultúráját, dalait, hagyományait, hogy történelmünk nem is érthető meg a kereszténység nélkül. Ezt fogalmazta meg Sík Sándor csodálatosan a Bocsásd meg című versében, mikor bocsánatot kér Istentől e sorokkal:

„Ó, Istenem, ha az én árva bodza-sípom

Egy századrészét el tudná fütyülni annak,
Amit Te mondtál énnekem magadról
Egy paraszt-dal egyetlen sorában.” (I. kötet, 57. o.)

Nem voltunk jobbak, szentebbek másoknál, de „egy népnél sem voltunk alábbvalóak”. Ezt a folyamatot „fejezte le” barbár módon a két pogány diktatúra, amit szépen írt le Mécs László Boldog Apor Vilmos vértanú püspökről írt versében így:

„Mit ezer évig építettünk
szív muzsikával szépítettünk,
könyvtárak, dómok, emberélet,
szabadság, női becsület,
bor, búza, jog, az ördögé lett
győztes hadak prédájaként.”

Ebben a Boldog Apor Vilmos vértanú püspökünknek szentelt évben, mikor pappá szentelése 100. és vértanúságának 70. évére emlékezünk, tesszük fel a kérdést: mit kell tennünk, hogyan követhetjük Őt méltóképpen? Legalább mi, akiket itt most összegyűjtött a keresztény hitükért és nemzetükért érzett felelősség.

Az Efezusi levélben olvashatjuk: le kell vetni a régi embert és felölteni az újat. Az új ember igazságban és szentségben van teremtve, ami az Igazságból jön. Az Igazság itt (a jánosi teljesség értelmében) maga Jézus Krisztus, a róla szóló kinyilatkoztatás, ami kiváltja az ember teljes egyetértését Isten cselekvésével. Az Igazság Jézusban van. Ezért az első, és legfontosabb, újra és újra tudatosítani, hogy „…nem Keletről és nem Nyugatról, nem is a sivatag vagy a hegyek felől jön a segítség, (…) Isten a bíró” (74. Zsoltár).

Az első feladat tehát: elmélyíteni az elkötelezett hitet. Miközben a gonoszok próbára teszik, gúnyolják, bántalmazzák az igazakat – ahogy az olvasmányban hallottuk – (Bölcs 2,1a és 12–22), merjük vállalni hitünket szemben az utópiákkal. Maurice Clavel írta szellemesen: korunk nagy „elfojtottja” az Isten. S ha valaki hisz, másokból is segít előhozni a jobbik énjét.

Aztán merjük vállalni a keresztény erkölcsöt! A keresztény nem szókratészi vagy rousseau-i álmodozó. Tudja, hogy a rossz jelen van a világban. Küzdeni kell ellene, s ez a legnehezebb. De hisszük, hogy „egy ember, aki változik, megváltoztatja a világot”, ahogy Szent II. János Pál pápa mondta.

És merjük bátran vállalni magyar voltunkat is! Radnóti Miklós írta: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent. / Nekem szülőhazám (…) / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyenge ága (…) / Itthon vagyok.” Ebben a Boldog Apor Vilmos vértanú püspöknek szentelt évben ezekben kell megerősödnünk, és közösen tanúságot tennünk.

Prohászka Ottokár püspök szavával fejezem be. Ő ezt írta: „Ó Krisztus-arc! Homályban állunk; a sötétség végtelen perspektívái nyílnak körülöttünk, mit nézzünk ki belőlük? (…) Ez éjben légy te a mi víziónk, dicsőséges és szép Krisztus! Halljuk a zűrzavarnak éjében a küzdő, törtető géniuszok harci kiáltását, mely azt üvölti: keressük a jobbat! De mi azt feleljük: éljen a legjobb, s leborulunk előtted és imádunk téged.” (Prohászka Ottokár: A diadalmas világnézet. Székesfehérvár, Vörösmarty Nyomda Kiadása, 1925, 140–141. o.) Ámen.

Fotó: Ács Tamás

Magyar Kurír