Amint arról beszámoltunk, az Apor Vilmos-imaév alkalmából Gyulára, a vértanú püspök plébánosi szolgálati helyére zarándokoltak a Győri Egyházmegye hívei október 10-én. Teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos megyéspüspöknek a zarándoklat szentmiséjén elmondott szentbeszédét.

Krisztusban kedves Testvérek!

Boldog Apor Vilmos vértanú püspökünk pappá szentelése 100. és vértanúhalála 70. évfordulóján Apor-évet hirdettünk egyházmegyénkben. Ez a mai zarándoklat kiemelkedő eseménye ennek az évnek: elzarándokoltunk ide, Gyulára, ahol vértanú püspökünk káplánként és plébánosként annyi évet eltöltött.

Most szentté avatásáért imádkozunk, és közbenjárását kérjük egyházmegyénk lelki megújulásáért.

Életét, vértanúságát ismerjük. Most három dolgot szeretnék kiemelni tanulságul életéből: mindhárom Isten ajándéka – amit embereken keresztül ad nekünk.

Az első ajándék: szent katolikus hitünk. Isten jó szülőkön, elkötelezett jezsuita nevelőkön keresztül növelte, erősítette lelkében a természetfölötti hit ajándékát. Egész életében ezt tartotta a legnagyobb ajándékának. Az innsbrucki egyetemen is legjobban a dogmatikát, „az Egyház tanításának épületét” szerette, hogy egyre jobban behatoljon a hitigazságokba, egyre jobban megismerje és megszeresse a kinyilatkoztató, hitet adó Istent.

Imádság, lelkigyakorlat, adoráció mind ezt erősítette benne, hogy Isten legyen élete középpontja. „Lelkiismeret-vizsgálatomban naponként megkérdezem – írta –, vajon nem állok-e függő viszonyban az engem környező, rám ható teremtményekkel és kapcsolatokkal.”

Ma olyan sok testvérünkben elhal, vagy közömbössé válik a hit. De – tehetjük fel a kérdést – imádkozunk-e a hit kegyelméért? Van-e élő kapcsolatunk Istennel, Jézus Krisztussal? Gondolok mindenekelőtt a vasárnapi szentmisére, a rendszeres szentgyónásra.

Sokan panaszkodnak: nem tudom átadni gyermekeimnek a hitet. De a hit is olyan, mint az élet. Élet csak életből fakadhat. Hogyan tudná az átadni nem létező hitét, aki nem jár szentmisére, évek óta nem gyónt, gyermekei számára nem tartja fontosnak a hitoktatást, és miért csodálkozik, ha gyermekei is hitetlenek lesznek?

Apor püspök úr életének a szentmise volt a középpontja. Híveit nem misehallgatásra, hanem a szentmisén való aktív részvételre nevelte. Ő maga is rendszeresen gyónt, végzett lelkigyakorlatot. Megtanulta az Úr Jézus szavainak igazságát: a szőlővessző a szőlőtőtől kapja az életet. Ha levágják, elszárad, és tűzre vetik. A szőlőtő pedig: Krisztus.

Ma is Isten legnagyobb ajándéka: szent, katolikus hitünk. Nem csoda, hogy az istentelen világ ezt szeretné kiirtani a lelkünkből.

A neves orosz gondolkodó, V. Szolovjov (1859–1900), akit az „orosz Newman”-nak is mondanak, aki filozófus, költő és misztikus volt, s aki fiatalon ateista lett (kidobálta az ikonokat), majd megtért, ortodox keresztény volt, s végül eljutott az Egyház katolikus egységének felfedezéséig. Egyik írásában (Az Antikrisztus története) előre jelezte a 20. század tragédiáit. Arról írt, hogy Európai Unió lesz, egy fiatal (33 éves) Antikrisztus vezeti, összehív egyetemes zsinatot, igyekszik minden egyházat, felekezetet egyesíteni, mindegyiknek biztosít valami engedményt. A tömeg követi, kivéve egy kis katolikus, ortodox, protestáns csoportot. Felháborodva kérdezi: „Mit akartok még?” Mire egyikük válaszol: „Te mindent megadsz nekünk, kivéve azt, aki érdekel minket: Jézus Krisztust!”

Vagyis nem „keresztény értékek” kellenek nekünk, nem szép elképzelések, mert ezek önmagukban nem adnak erőt. Nekünk magára Istenre, Jézus Krisztusra van szükségünk, aki eljött hozzánk, s aki Szentlelkét árasztotta ki szíveinkbe. Keresztény értékeket elfogadni – ez már nagy valami. De még nem hit.

És ebben egy nagy figyelmeztetés van számunkra: ma is fennáll a veszély, hogy olyan kereszténységet alakítunk ki, ami Jézus Krisztust, keresztjét és feltámadását zárójelbe teszi.

A hittel az ember „egész egyéniségével ráhagyatkozik Istenre – s elfogadja a tőle kapott kinyilatkoztatást”. (D. V.)

S aki így talál rá Krisztusra, az már nem egyszerűen „értékeket fogad el”, hanem magát Krisztust, s ebből az elfogadásából természetesen fakad a keresztény élet. Ahogy Szent Pál írja: „… számomra az élet Krisztus.” Egy mai megtérő, A. Frossard mondta: „e világ minden szépsége csak halvány visszfény”. Ám az is kísértés ma, hogy ha valóban hívők vagyunk is, de felületesen, közömbösen, és hitünkből nem fakad hívő szemlélése a dolgoknak, az élet eseményeinek.

Vértanú püspökünk első és legfontosabb üzenete tehát: mint drága kincset őrizzétek és éljétek a szent, katolikus hitet!

A másik nagy ajándék volt számára: a papság. Az evangéliumban olvasta: Jézus a jó pásztor. Nem béres. S az apostolok, apostolutódok feladata is ez: jó pásztornak lenni, hisz Őt, Jézus Krisztust tesszük jelenvalóvá!

Apor Vilmos papszentelése napján írta naplójába: „Istenem, mivel érdemeltem ki ezt a te nagy jóságodat és szeretetedet?” Tudta, hogy aki Krisztust jeleníti meg, önként adja neki szabadságát. Másokért, áldozatul. A világ szemében ez megkötöttség – valójában: szabadság! „A három magasabb rend – írta – amelyeket most felveszek, mintegy azok a szögek, amelyek Krisztus keresztjébe erősítenek egész életemre. Ó, édes szolgaság, amely által az ember igazzá, szabaddá és szentté lesz.” S ezzel a szabadsággal lesz jó pásztor, „mindenkinek mindene”, a szegények és elesettek, az üldözöttek apostola, valóban alter Christus.

Ilyen papokra van ma is szükségünk, hogy megújuljon egyházmegyénk. Imádkozni kell jó papokért, segíteni, megbecsülni papjainkat, és tudni, hogy a hivatásokért mindnyájan felelősek vagyunk.

Az Úr Jézus ma is hív, pont annyi fiatalt, amennyire szükségünk van. Se többet, se kevesebbet. S én bízom a fiatalokban, akik nem félnek, bátran merik vállalni Krisztus hívását, a papi hivatást. Madlein Delltel szerint a legnagyobb jó, amit Isten népe kaphat ajándékba: egy olyan pap, aki valóban az.

A harmadik ajándék Apor Vilmos számára: az áldozat ajándéka. Vértanúvá nem magától lesz az ember tudatosan, a vértanúság Isten ajándéka. Az ősegyházban nem tekintették vértanúnak azt, aki „provokálta” az üldöztetést, sőt, sokszor azután megtagadta a hitét.

A kereszténység lényeges eleme a „a másokért valóság elve” (J. Ratzinger). A búzaszemnek el kell halni, hogy termést hozzon. Ezt érti meg minden szülő, pap, szerzetes, igazi keresztény: áldozattá kell válni. Minden szentmisében felajánljuk önmagunkat Istennek: ne csodálkozzunk, ha egyszer elfogadja!

Apor Vilmos utolsó szavait ismerjük: „felajánlom szenvedéseimet engesztelésül…” Valóban: a világot az áldozat, az engesztelés menti meg. A mai világban óriási áldozatokat kíván az az egyszerű követelmény, hogy emberek tudjunk maradni. Ahogy Sík Sándor írta a Te Deum c. versében „Hogy ember lehettem akkor is, mikor az emberek nem akartak emberek lenni, hála legyen!” S ebben az emberségben tanítványa, Radnóti Miklós meglátta, hogy tanára „Krisztust kiált, mikor az erőst is megtörte már a próba, s bárány helyett a farkast hirdeti, s kemény öklére büszke Európa.”

Krisztusban kedves Testvérek!

A ’80-as évek elején Győrben jártam, s megnéztem Apor püspök úr vértanúságának helyét. Akkor mondtam az akkori titkárnak, jelenleg Ternyák Csaba érsek úrnak: „Meglátod, hogy ebből még szent hely lesz!” De azt magam sem hittem, hogy ez ilyen gyorsan bekövetkezik. Dániel könyvében szerepel egy hatalmas szobor, az Isten elleni hatalom szimbóluma, s íme, emberi kéz érintése nélkül elindul a hegyről egy kis kő – és összezúzza. Talán nem véletlen, hogy november 9-én – e napon volt Apor Vilmos boldoggá avatása Rómában 1997-ben – történt a berlini fal ledöntése is.

Vértanú püspökünk nekünk is hirdeti: nincs más név, akiben üdvözülhetnénk, csak Jézus Krisztus neve. Kérjük vértanú püspökünk közbenjárását, hogy méltók lehessünk hozzá!

Fotó: Molnár Zsuzsanna

Magyar Kurír