Varjú Imre azok között a papok között volt, akik 1956-ban a kórházakban segédkeztek, iratokat sokszorosítottak, majd a megtorlás idején börtönbe kerültek. A súlyos történelmi pillanatokban átélt tapasztalatairól kérdeztük őt. A 2014-ben készült interjúnkat olvashatják nemzeti ünnepünk alkalmából.

– Hogyan élték meg ’56 első napjait a központi papnevelő intézetben?

– Az 1956-os események első felvonásából nem ért el hozzánk semmi, mert éppen lelkigyakorlaton vettünk részt. Egy hétig tartott, egymással nem beszéltünk, rádiót nem hallgattunk, az elöljárók nem tájékoztattak minket. Vasárnap reggel ért véget a lelkigyakorlatos csend, akkor tudtuk meg, mi történt. Rögtön arra gondoltunk, hogy biztosan vannak sebesültek, el kell mennünk hozzájuk. Hatodéves, frissen felszentelt papok voltunk, szeptembertől voltunk a központi szemináriumban. Nyolc-tíz felszentelt pap lehetett akkor ott, mindenki kiment a kórházakba, én vasárnap délelőtt a szentmise után a Bakáts téri kórházba mentem. Tele voltak sebesülttel, főleg egyetemisták és munkás fiatalok voltak. Reverendában mentem, vittem a kenetet, az Oltáriszentséget. Megbeszéltük, hogy kijövök mindennap: áldoztattam, gyóntattam.

– Mi történt az orosz csapatok bejövetelekor? Folytathatták ezt a szolgálatot?

– November 4-én reggel hétre voltam beosztva misére az Egyetemi templomba. A rádióból már tudtam, hogy a szovjetek visszajöttek. Három tank állt a Kálvin téren, az egyiknek a csöve az Üllői útra, másiké a kiskörútra, a harmadik a Kecskeméti utcára irányult. A szovjet katonák lőttek mindenkire, aki élt és mozgott. Az ablakból láttam, hogy a Kecskeméti utcán jön egy ember a templom felé, felbukik és elterül. Kimentem, behúztam a járda szélére, feloldoztam. Láttam, hogy halott. A hétórás misét átadtam egy újmisés papnak, egy marék Oltáriszentséget belekötöttem egy oltárkendőbe és a nyakamba akasztottam. A Kálvin téren látták az oroszok, hogy jön egy reverendás pap. Nyakamban volt az Oltáriszentség. Két katona rám szegezte a géppuskát. Nem féltem, hogy meg fogok halni, arra gondoltam: akkor nem tudom bevinni az Oltáriszentséget a kórházba, tehát nem halhatok meg. És arra, hogy Jézust viszem, ha lelőnek, csak fölvisz a mennyországba utána. Elmentem a tankok előtt anélkül, hogy lőttek volna. Vasárnaptól péntekig a kórházban voltam, át sem öltöztem. Keddig nem tudtam lefeküdni sem. Vasárnap és hétfőn megállás nélkül hozták be a halottakat és a sebesülteket, folyton ment a műtét, hétfő estére elfogyott az érzéstelenítő. Ennek hiányában a papot keresték az emberek. Volt egy ember, akinek érzéstelenítés nélkül levágták a lábát térdből: engem hívott, erősen belém kapaszkodott, fogta mindkét kezem, csupa vér lettem. Nem volt ott hitetlen ember, a katolikusok mind gyóntak és áldoztak, a többiek is imádkoztak velünk együtt. A koraszülött központból is lehoztak 82 koraszülött újszülöttet, kivették őket az inkubátorokból, mert szétlőtték az elektromos központot. Egy pohár vízzel megkereszteltem 82 gyereket. A nővér mondta a neveket, én háromszor keresztet rajzoltam a homlokukra a vízzel. De egy dolgot elmulasztottam: nem anyakönyveztem őket. Voltak köztük, akik túlélték, és később a szüleik az elsőáldozásukra készülve azt mondták, hogy a kórházban lettek megkeresztelve azokban a napokban. 
– Volt valamilyen szervezettség a papok között?

– Nem sokat tudtunk egymásról azokban a napokban. November 4-én ketten rekedtünk kint, azt sem tudták rólunk, élünk vagy halunk. November végén a szemináriumban én tartottam az önképzőköri előadást: Várják-e még a papokat a világban? címmel. Az előadásban elmondtam, és aztán le is írtam, amit a kórházban megéltem. Két-három hét múlva jöttek vidékről a levelek a papoktól, hogy mondjuk el, mi is történt Pesten. Négyen összedugtuk a fejünket, és írtunk egy harmincoldalas brossúrát, stencilgéppel sokszorosítottuk. Ez persze tilos volt, feltörtük az irodát és éjjel dolgoztunk. Reggel 300 példányban kipostáztuk az ország papjainak.

– A megtorlás nem maradt el. Mikor kezdték keresni az elkövetőket?

– Később a házkutatások során megtalálták ezeket a brossúrákat a papoknál. 1956 karácsonyára a váci püspök gyorsan kihelyezett minket a központi szemináriumból, mert a nyomozók már nyomon voltak. Én Pécelre kerültem, és májusig nem találtak rám. Május 10-én jöttem haza a gyerekekkel a hittanóráról, amikor két férfi jött szembe. A gyerekeket elküldték, engem magukkal vittek a plébániára. Feltúrták a szobámat, engem pedig a Gyorskocsi utcába vittek, ott töltöttem a nyomozási szakasz három hónapját. Harminc papot gyűjtöttek össze, akik írtuk, stencileztük, terjesztettük az iratot. Halállal fenyegetettek, ha nem vallok. Három hónap után átkerültem a Markó utcába, ahol fél évet töltöttem, majd első fokon hét év börtönt kaptam államellenes izgatásért, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedésért, a kommunizmus ellen felbujtó iratok terjesztéséért. Kikerültem a Gyűjtőfogházba fél évre, aztán Vácra fél évre, onnan mentem a Legfelsőbb Bíróságra, ahol négy év szigorított fogházra ítéltek. Márianosztrán négyen voltunk egy cellában, mindannyian papok. 1959-ben szabadultam: Kádár már elég erősnek érezte a rendszert, és megfelezték azoknak a büntetését, akik öt évnél kevesebb büntetést kaptak.

– Hogyan lehetett túlélni a megpróbáltatásokat?

– Én 24 éves koromban kerültem a börtönbe, fiatal voltam, jól bírtam. A többiek, akiknek családjuk, feleségük volt, sokat sírtak esténként. Sokakat megkínoztak. A Markó utcában 4x2 méteres cellában aludtunk tizenegyen. Ha valakinek fordulni kellett, fordult mindenki. Márianosztrán egyszer szigorított sötétzárkát kaptam, mert egy paptársamnak eljuttattam egy szelet kenyeret. Tíz napig mindennek a felét kaptam, éjszaka hanyatt fekve kellett feküdni úgy, hogy a szemembe világítottak vakító fénnyel. Hideg volt nagyon, csak egy csövön ment a forró víz, ott melengettük a kezünket. Egy szál ing és egy darócruha volt rajtunk, sokszor megfázott a vesénk. De fiatalok voltunk, játszottunk is, futóversenyt rendeztünk a poloskákkal, amelyeket éjjel befogtunk. Nem tartottam magam áldozatnak. Pedig volt ott egy újságíró, akinek magas beosztása volt a munkástanácsban is, és ő azt mondta: a periratok alapján engem biztosan ki fognak végezni. Három embert ki is végeztek mellőlem. Hajnalban voltak a kivégzések, kiabáltak az emberek, kérték a papoktól a feloldozást. Imádkoztam értük. Amikor kialakították a 301-es parcellát, a cellatársaim oda kerültek. Elmegyek hozzájuk, imádkozom értük, amikor csak tehetem, úgy járok oda, mintha templomba mennék.

– Érte-e valamilyen megkülönböztetés a börtönben, amiért papként került oda?

– Négyen voltunk, akik együtt kerültünk akkor börtönbe. Kuklay Antal, aki életfogytiglant kapott, amit azután csökkentetek. Él még egy másik pap Kanadában, a harmadik vagyok én, a negyedik társunk, egy jezsuita már meghalt. Ahol én voltam, ott a papokat nem verték. A váci fogházba pedig lehetett küldetni évente kétszer két kilós csomagot: kovásztalan süteményt és mazsolát kértünk. Ha a mazsolát vízbe tesszük, feloldódik a benne lévő szőlőcukor, és ha összenyomjuk, kifolyik belőle a must. Orvosságos fiolába gyűjtöttük. Öt-hat csepphez egy csepp vizet adtunk, az volt a misebor. Négyen papok mindennap miséztünk a cellában.

A börtönévek alatt egyszer érzékenyültem el. Egy szép napsütéses májusi napon a Gyorskocsi utcai szürkeségbe berepült a résre nyitott ablakon egy gyönyörű színes pillangó. Pár percig repdesett és kirepült: akkor éreztem meg, milyen a szabadság. Szép volt, a szabadságot hirdette. Még egy állatnak is könnyebb, mint az embernek. Az ember meggyötri a másikat: a Gyorskocsi utcában kegyetlenül verték a foglyokat. 

– Mi történt a szabadulása után? Hogyan tudta folytatni papi szolgálatát?

– Megbélyegzett voltam, sem városba, sem a fővárosba nem helyezhettek, a kiskunhalasi tanyákra kerültem. Templomokban nem tarthattam misét, de az iskolákban igen. Minden gyerek hittanos volt, a pedagógusok is ott voltak a miséken, mondván, hogy vigyáznak a gyerekekre. Később Újpest-Megyerre, Soroksárra, Rákospalotára kerültem káplánnak. Bánk József volt akkor a váci püspök, aki aztán Borsosberénybe küldött egy csendes plébániára. Csodás világ volt, a palócok szíve-lelke vallásos volt, mindenki járt hittanra.

Minden léptünket figyelték. Pécelről egyszer elmentem Turára meglátogatni egy szintén börtönből szabadult osztálytársamat, megírtam neki, hogy mikor leszek ott. Tura felé menet láttam, hogy innen-onnan utánam szegődik egy-egy motorbicikli. Turán a plébános szólt, hogy az atya nincs ott, elment. Nem bírta a feszültséget, fel is őrölték idegileg, pár év múlva infarktust kapott. Tudtam, hogy figyelnek, bármerre jártam, mindig volt beépített ember. Volt, aki meg is mondta, és kért, hogy a jelenlétében ne mondjak olyat, amit jelentenie kell. Borsosberényben lakott a szomszédban egy bácsi, ő is megvallotta, hogy rám állították. Kérte, hogy itassam mindig le, ha együtt vagyunk, akkor nem emlékszik majd semmire. Pista bácsi nagyokat ivott a szilvapálinkámból.

Tíz évet töltöttem Borsosberényben, azután vállalta a váci püspök, hogy Pestszentlőrincre helyez. Engedélyt kellett volna kérnie, ha valakit városba akart helyezni, de ő ezt nem tette meg. Ott voltam 25 évig, onnan hívott el a Mátyás-templomba Erdő Péter, aki akkor érsek volt. Amikor nyugdíjba mentem, szintén Erdő Péter javaslatára idejöttem a pestszentlőrinci Ibolya utcai kápolnába, itt végzem most a lelkipásztori munkámat.

Fotó: Thaler Tamás

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír