A harangok használata ősi emberi szokás. Az ókori Kínában és a Római Birodalomban is használták őket, de ókeresztény temetkezési helyeken is tártak fel kisebb-nagyobb csengőket, amelyeket az istentisztelettel összefüggésben alkalmazhattak. A harang ilyesfajta használatáról az első keresztény írásos emlék az V. századból származik, de a VI. század közepén készült bencés regula is feltételez valamilyen eszközt, amivel a szerzeteseket imára hívták: „Az istenszolgálat idejének jelzéséről éjjel is, nappal is az apát gondoskodjék. Vagy maga jelezze, vagy egy igen pontos testvérre bízza ezt a gondot, hogy mindent a maga idejében végezzenek” – írja Benedek a Regulájában (47. fejezet). Aki huzamosabb ideig élt kolostorban, az tudja, hogy a szerzetesek napját az ébredéstől a kompletórium utáni Úrangyala csendes elimádkozásáig végigkíséri a harangszó, harangütés. Az egyik rendtársam, miután hazatért Skóciából, egy hagyományos bencés monostorból, ahol naponta hétszer gyűltek össze imára, lelkesen mesélte: „Egész nap zúgtak a harangok!” A keleti rítusú monostorokban és templomokban gyakran a szimandron lát el a harangéhoz hasonló feladatot: a fából vagy fémből készült, hosszúkás, deszkaforma hangszert ütővel szólaltatják meg.

A harangnak lelke van és védőszentje, a harangot szinte élőlényként tartja számon a közvélekedés. A harang a toronyban „lakik”, nem csak úgy ott van. A harangöntés pedig nagyon komoly mesterségbeli tudást igényel, néha apáról fiúra hagyományozódik a titka. S mielőtt a templomtoronyba vagy a haranglábba felemelik a harangot, fel is szentelik. Tarkovszkij Andrej Rubljov ikonfestőről szóló filmjében különleges helyet foglal el a harangöntés fejezete. A végig kétségek közt gyötrődő és a fejével játszó harangöntő fiú, akinek fáradozását Rubljov végigkíséri, egy gyönyörűen megkonduló harangot önt a Nagyhercegnek, s ezzel a kétségektől gyötrődő, a festéssel felhagyó szerzetes visszatér művészetéhez. A megkonduló harang visszaadja neki a reményt.

A harangzúgás nem mindenkit tölt el örömmel. Míg a technikai forradalom előtti világban fontos támpont volt az idő múlásának észlelésében (az állatok kihajtása és hazaterelése is a harangszóhoz igazodott), addig a sokféle zajjal szemben immunis, ám a természet és a liturgikus idő életritmusától elszakadt ember számára gyakran zavarónak tűnik a hangja. Ezt fájlalhatjuk ugyan, de talán hasznosabb, ha magunknak tesszük föl a kérdést: vannak-e a napjainkban imára, templomba hívó hangok, marad-e idő az Isten mellett való meg-megállásra egyedül vagy közösségben? Egyáltalán van-e a mindennapjainkban egy olyan harang, ami megkondulva emlékeztet bennünket arra, hogy kihez tartozunk, hová megyünk, mit miért teszünk?

Fotó: Bókay László

Magyar Kurír