Az eucharisztia kevésbé látványos, de fontos részét alkotják a pap által csendben mondott imák, fohászok. Az evangélium felolvasását megelőzően a pap az oltár előtt meghajolva csendben kéri a mindenható Istent, „tisztítsa meg szívét és ajkát, hogy méltóképpen hirdethesse szent evangéliumát”. Az evangélium felolvasása után megcsókolja az evangéliumoskönyvet, majd maga és a jelen lévő ünneplő közösség számára halkan azt kéri: „az evangélium tanítása legyen bűneink bocsánatára”.

Az evangélium meghirdetése már önmagában Krisztus-esemény: a keresztények ekkor Jézus üres sírjánál találják magukat, ahonnan elindult az örömhír terjedése. Az asszonyok viszik hírül az apostoloknak az üres sírról szóló örömhírt; minden alkalommal, amikor az evangéliumot hirdetik, ez az esemény elevenedik meg. Nem a puszta tanítás, erkölcsi intés, feddés és buzdítás pillanata ez, hanem a Feltámadott maga szól a köréje gyűlő keresztényekhez. Földi életében elmondott szavai itt, az ambónál a feltámadás hitelével szólnak hozzánk. A diakónus vagy a pap ennek a Krisztus-eseménynek lesz cselekvő részese.

Amikor Izajás vagy Jeremiás meghívást kapnak Istentől, hogy a hirdetői legyenek, átélik saját méltatlanságukat és kicsinységüket. A pap az evangélium meghirdetésekor szembesül azzal, hogy a rá váró feladat meghaladja őt. Hangja, szavai, kiállása lesznek az a csatorna, amelyen keresztül a Feltámadott szól. Mielőtt a felolvasáshoz látna, ezért kéri Istent, hogy tisztítsa meg szívét és ajkát, s tegye méltóvá őt erre a feladatra. Az evangélium felolvasása pedig a bűnök bocsánatát, a megtérést hozhatja meg számára és az Igét hallgató közösség számára.

Ezek a fohászok nem a bűnösségének tudatától erejét veszített, hanem az Istenben méltóságba öltöztetett ember töredelmét fejezik ki, aki felismeri, milyen nagyszerű feladatban lesz munkatárs.  

Fotó: Vatican News                                                

Magyar Kurír