Paskai László 2002-ben tartott lelkigyakorlatot hazánk püspökeinek, ezen hangzott el az alábbiakban közölt elmélkedés, amelyben a bíboros arról szólt, hogyan készül egy püspök a halálára. Holnapi temetése előtt ezzel az írással emlékezünk a hétfőn elhunyt főpásztorra.

A Timóteus-levél folyamatos olvasását megszakítva, a levél végére tekintek, ahol Szent Pál saját életének a végéről szól. Teszem ezt azért, hogy ne a lelkigyakorlat végén, hanem már a közepén szerepeljen a gondolat: hogyan készül a püspök a halálra?

A lelkigyakorlat témájához hozzátartozik a halál, bár manapság a közgondolkodás törekszik elkerülni a halál gondolatát, nemcsak a polgári életben, de az egyházi életben is. Vannak, akik még lelkigyakorlat keretében sem akarnak a halálról szólni abból a meggondolásból, hogy nem kell ijesztgetni az embereket; sokkal inkább az életről, az élet feladatairól kell beszélni. Mindnyájan a halál távlatában élünk. Ezért a lelkigyakorlat lényeges témájához tartozik a halál tényének az értelmezése, ezzel együtt a felkészülés a halálra. Kell, hogy a püspök is úgy értelmezze és készüljön a halálra, hogy ezzel is szolgálja a hívek lelki fejlődését.

Az élet értelmezése a halál ténye előtt

Sokan elhessegetik maguktól a halál tényét. Ennek egyik jellegzetes kifejezése volt, amikor a Duna Televízió reklámozta a Mindentudás Akadémiájának első előadását. Többször is elhangzott ez a reklámszöveg: „Életünk során mi akkor lehetünk igazán boldogok, hogyha pillanatról pillanatra meg tudunk feledkezni a befejezésről, a végről.” Ténylegesen a közszellem azt sugallja, hogy ne gondoljunk az élet végére, mert csak így tudunk igazán a földi élet örömeinek, feladatainak élni. Főként a fiataloknál szerepel az a beállítottság, hogy a jelen pillanatnak akarnak élni. Ez a beállítottság, sajnos, még a jövőre való szellemi felkészülést is háttérbe szorítja.

A közgondolkodásban az szerepel, hogy a halállal megszűnik az emberi élet, semmi sem következik utána. Ennek a gondolkodásmódnak a következményét a neves francia filozófus, Sartre így fogalmazta meg: a filozófiának egy komoly kérdése van: érdemes-e leélni ezt az életet. Ha a halállal minden befejeződik, akkor a halál ténye mindent értelmetlenné tesz.

A keresztény ember nem így gondolkodik. Számára a halál nem olyan tény, amelyről meg kell feledkezni, hogy boldogan élhessen. Krisztus halála és feltámadása fényében szemléli halálát, és ez meghatározza gondolkodásmódját, egész életét. Az év elején egy ferences atyának, P. Engelbertnek a temetése volt Bécsben. Személyesen részt vettem a temetésén. A temetési beszédben a tartományfőnök ezt mondta: Megkérdeztem tőle, hogy fél-e a haláltól? A válasza ez volt: egy kicsit félek; de klerikus koromtól kezdve mindennap elimádkoztam a Jézus Szíve litániát a jó halál kegyelméért. Ausztriában szokás, hogy a temetéskor emlékképet készítenek. Az ő emlékképén saját feljegyzéseiből ezt írták: „Ha Isten a zarándoklás napjaiból hazahív engem, az nagy ünnep lesz. Vég nélküli ünnep.” Mély keresztény gondolkodás a halállal kapcsolatban. Nem a befejezés, hanem ajtó, amelyen keresztül Krisztussal együtt az igazi életbe jutunk; ezért szükséges a jó halál kegyelmének a kérése.

Egyikünk sem tudja, milyen formában fog bekövetkezni a földi élet utolsó eseménye. Voltak olyanok, akiknek a lelkében élt a vágyakozás, az öröm a halál várásában. Ilyen volt Szent Ferenc halála. Egész életében arra törekedett, hogy élete Krisztushoz hasonló legyen, szemlélve életét az evangéliumban. Amikor megtudta, hogy közeledik a halála, a Naphimnuszhoz még egy versszakot írt a halál boldogságáról, és ezt folytonosan énekelte. Amikor pedig érezte halálának a bekövetkezését, arra törekedett, hogy úgy haljon meg, mint Jézus Krisztus: „utolsó vacsorát” tartott, mint Jézus, hogy így búcsúzzon el testvéreitől, majd a teljes önátadás jeleként a földre fektette magát.

Olyan eseteket is ismerünk, amikor a halál közeledtével a gonosz lélek kísértése jelenik meg. Szent Márton püspök haláláról Sulpicius Severus életrajzírója ezt jegyezte fel: „Ekkor a gonosz lelket pillantotta meg maga mellett, rászólt: »Mit ácsorogsz itt, vérengző bestia? Rajtad nincs keresni valód, te gyilkos! Ábrahám kebelére jutok!«” (Az imaórák liturgiája, IV. 1442.)

A gonosz lélek súlyos kísértése szerepelt Lisieux-i Szent Teréz élete végén. Halálos ágyán így szólt a mellette virrasztó Ágnes anyához: „Ha tudná, milyen rettenetes gondolatok kínoznak... A leghitetlenebb materialisták érvelései szorongatják lelkemet.” – Ilyen kísértéseket hallott lelkében: „Világosságról álmodsz, és legédesebb illatoktól áradó hazáról; azt képzeled, hogy mindezen csodák alkotóját örökre birtokolni fogod; azt hiszed, egy napon kiléphetsz a téged körülvevő homályból? Menj csak, menj csak, örülj a halálnak, de a halál nem azt adja neked, amit remélsz, hanem egy még sötétebb éjszakát, a semmi éjszakáját.” (Gaucher: Egy élet története, 183.)

Mindezek arra figyelmeztetnek, hogy mindenkinek készülni kell a halálra. Senki sem tudja, hogy akkor milyen hatások fogják érni. A készüléshez tartozik a jó halál ke-gyelmének a kérése.

Szent Pál tanítása a halálról

Amikor Szent Pál érzi halálának a közeledtét, Timóteustól elbúcsúzva saját haláláról ezt írja: „Az én véremet ugyanis nemsokára kiontják áldozatul, eltávozásom ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét.” (2Tim 6–8)

Szent Pál mély értelmű gondolatokat ad a halál keresztény értelmezéséről. Úgy szól róla, mint a Krisztussal való benső egyesülésről, amit várni kell, kívánni kell, örülni kell az elérkezésének. Szavainak a megértésénél gondolnunk kell arra, hogy élete folyamán sokszor szembenézett a halállal. (Vö. 2Kor 11, 23-27)

Leveleiben többször írt a halál értelmezéséről. Írta ezt a pogányságból nem régen megtért keresztényeknek, azoknak a közösségeknek, ahol sok belső probléma is volt. Bátran és félreérthetetlenül írta, hogyha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más teremtménynél.

Érdemes néhány tanítását felidézni, amelyek Szent Pál lelkületét tükrözik. A filippiekhez így írt: „A mi hazánk a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust, Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. Ezért szívből szeretett testvéreim, örömöm és koronám: így álljatok helyt az Úrban, szeretteim!” (Fil 3,20-21.4,1) így írt abban a nagy világvárosban lévő keresztény közösségnek, amely sok hibával küszködött a közösségen belül, pogány környezetben élt. Világosan kifejezte a keresztény élet lényeges vonását és reményét: az igazi haza a mennyben van, eszerint éljenek és várják a Krisztussal való találkozást.

Érdemes felidézni egy másik tanítását is, amelyet a Korintusban élő közösségnek írt: „Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített. Azért is sóhajtozunk itt, mert szeretnénk beköltözni mennyei otthonunkba. Ha beköltözünk, többé nem látszunk ruhátlannak. Amíg tehát e sátorban lakunk, szorongva sóhajtozunk, mert nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így ami halandó, azt elnyelje az élet... Mindnyájunknak ugyanis meg kell jelennünk Krisztus ítélő széke előtt.” (2Kor 5,1–4.10)

A Timóteushoz írt levélben mély értelmű, ahogyan szól távozásáról. „Az én véremet ugyanis nemsokára kiontják áldozatul.” Utal a bibliai áldozatokra. A kiontás képe felidézi az ószövetségi áldozatot; olyan, mint a bor, az olaj, a víz kiöntése, amelyeket az áldozathoz használtak. Amikor Szent Pál így szól kivégzéséről, akkor azt fejezi ki, hogy halála áldozat lesz. — Hozzáfűzi: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.” A jó halál előfeltétele a mindennapok harcának jó megvívása. „Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki Örömmel várja eljövetelét.” Határozott kijelentésként szerepel, hogy mindenki ebben a jutalomban részesül, aki örömmel várja Krisztus eljövetelét. Hivatkozik Krisztus eljövetelének a várására, amely a keresztény élet világos és határozott ténye és ígérete.

A halál elfogadásának lelki tartalma Szent Pálnál

A Timóteushoz írt levélben öt motívum szerepel, ahogyan Pál várja a halálát, illetve ahogyan értelmezi a halálát.

1. A halál kapcsolata az örökkévalósággal. Sajnos, nem mindig szerepel a keresztényeknél, hogy ilyen módon gondolkodnának a halálról, sajnos nem mindig szerepel a keresztényeknél. Közvélemény-kutatások szólnak arról, hogy a keresztények nem hisznek túlzottan a halál utáni életben. Bár buzgók, de az örök élet gondolata, amely Isten ajándéka, kissé távol van tőlük. A halál alkalmával sokszor az érdemek, az emlékezés jut kifejezésre, kevésbé az örökkévalóság kifejezése. Az örök élet tudata inkább az egyszerű emberekben, mint a művelt emberekben él. Az Egyház hirdeti az örökkévalóságot, amely a művelt embereknek sokszor csak szóvirágnak vagy érzelgős megnyilatkozásnak tűnik. Pálnak a távlata viszont nagyszerű kegyelemről beszél. Az örökkévalóság szempontjából nézi a saját földi életét.

2. Szent Pál a maga halálát Krisztussal való kapcsolatában tekinti. Az örök élettel való kapcsolat csak egy állapotot jelent; a Krisztussal való kapcsolat személyes kapcsolat: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek.” (Fil 1,21.23) Mély vágyakozás Krisztus után, hogy vele találkozzék, és vele együtt legyen. – Tipikusan páli kifejezés „Krisztussal lenni”, amely oly sokszor szerepel a halállal kapcsolatban.

3. A halál egyben áldozat, Jézus áldozatával egyesülten. Erről ír képletesen Szent Pál, amikor az áldozati aktusra hivatkozik: a vérét kiontják. Jelentős a halál áldozati értelmének a kihangsúlyozása, amelyet az Úr elfogad Páltól, és sajátjává teszi. Az emberek élete általában ellentétes az áldozat vállalásával. Mindenáron keresik a maguk javát, nem törődve másokkal. Szent Pál áldozatként tekinti az életét, Krisztus áldozatával egyesítve. Ilyen formában kitölti Krisztus szenvedéséből azt, ami még hiányzik annak a teljességéhez.

4. A Krisztussal való kapcsolat tudatából következik Pálnak az a felfogása, hogy a halált mint másokért való áldozatot fogja fel. Életében örömmel áldozta önmagát másokért. Most vállalja a halált az Egyházért, a választottakért. Az Egyház történelme folyamán folyamatosan szerepelt, hogy az áldozatvállalás Krisztussal együtt Isten kegyelmének a kieszközlése mások számára. A halált engesztelésül ajánlja fel. A püspök halálánál kiemelten is szükséges annak a tudatosítása, hogy vállalja a hívekért Krisztus kegyelmének a kieszközlésére.

5. A halál a fáradságos futásnak a befejezése, nyugodt búcsúzás szeretteitől, a kemény küzdelem vége, amely olykor bizonytalannak tűnt, de amelyik mégis jól fejeződött be. A Szent Páltól használt metafora a halál békés szemléletét mutatja: a futásról szólva írja, hogy a pályát bevégezte (a sportoló hasonlata). Békésen tekint a jövő elé, miután megtisztult oly sok próbatétben és üldöztetésben.

Szent Pál leveleiből ezeket az értelmezéseket olvashatjuk ki. A lelkigyakorlatban Szent Pál lelkületével tekintettünk a halál értelmezésére. Néhány gondolat szerepelt arról, ahogyan egy püspök értelmezi és várja a saját halálát Szent Pál szavai alapján. Egyben sürgeti a jó halál kegyelmének a kérését. Mária, lelki Édesanyánk, akit naponta kérünk, hogy legyen mellettünk halálunk óráján, óvjon és segítsen halálunk püspökhöz méltó fogadásában.

Fotó: Youcaring.com

Magyar Kurír