Francesco Forgione
(1887. május 25, Pietrelcina, Olaszország – 1968. szeptember 23, San
Giovanni Rotondo, Olaszország) stigmatizált olasz római katolikus pap,
kapucinus szerzetes. A Pio nevet a szerzetesrendben kapta. Pappá
szentelése után Padre Pio (Pio atya) néven vált ismertté. Számos
különleges esemény fűződik nevéhez. 1999-ben boldoggá, 2002-ben pedig
szentté avatták.
Élete
Francesco Forgione 1887. május 25-én látta meg a napvilágot a
dél-olasz, Sanvio tartománybeli kisvárosban, Pietrelcinában, Grazio
Mario Forgione (1860–1946) és Maria Giuseppa de Nunzio Forgione
(1859–1929) második gyermekeként. 4 testvére közül volt egy bátyja:
Michele, és három húga: Felicita, Pellegrina, és Grazia (aki később
apáca lett). Szülei állatokkal foglalkoztak, pásztorkodással keresték
meg a betevőre valót. A nem messzi Szent Anna kápolnában keresztelték
meg, ahol később ministrált is. 10 éves koráig állatőrzéssel
foglalkozott, ami késleltette tanulmányai megkezdésének idejét. Egyszerű
életet éltek, de későbbi visszaemlékezéseiben ezt írta: "családunkban
nehéz lett volna tíz lírát találni, de sohasem hiányzott semmink se."
Vallásos légkör
Pietrelcina vallásos város volt, ahol az év összes ünnepnapját
megtartották és a szenteket is nagy tisztelet övezte. Francesco szülei
gyakran meséltek gyermekeiknek bibliai történeteket, és gyakran
tanulmányozták a Szentírást. Úgy tartják, hogy Francesco gyermekkorától
kezdve látta Jézust, Szűz Máriát és az őrzőangyalát, és beszélgetni is
tudott velük, és amíg gyermek volt, meg volt róla győződve, hogy erre
mások is képesek. 12 évesen részesült az elsőáldozás és a bérmálás
szentségében.
Szerzetesség
Fiatal korában gyakran voltak mennyei látomásai és elragadtatásai.
1897-ben, az elemi iskola harmadik évének befejezése után egy
adományokat gyűjtögető kapucinus szerzetessel való beszélgetést követően
fogalmazódik meg benne a gondolat, hogy szerzetesnek áll. 1903. január
6-án belépett a morconei Kapucinus Ferences Testvérek Rendjébe, ahol
ugyanebben a hónapban öltötte föl a ferences habitust és kapta a Frater
Pio nevet (=Pio testvér). Novícius korában állítólag gyakran érték
támadások a Gonosztól, aki egy esetben egy vörös szemű, fekete kutya
képében jelent meg egy éjszaka a cellájában.
A stigmák előjelei
1910. augusztus 10-én Beneventoban elnyerte a papszentelés
szentségét. Az ezt követő években kezdett erős fájdalmat érezni azokon a
helyeken, ahol később a stigmák megjelentek: tenyere közepén, talpán és
a mellkas egy pontján (Vö. 1911. szept. 8-án írt lelki vezetőjéhez
levelét, in: Pio atya levelei. MÉCS, Budapest, 2008., 28-29. old.). A
fájdalom intenzitása bizonyos helyzetekben nőtt, máskor csökkent. Ezen
fájdalmaknak hatására egészségi állapota megromlott, ezért otthon
maradhatott. Ezen idő alatt iskolában tanított és naponta tartott
prédikációkat.
San Giovanni Rotondóban
1916. szeptember 4-én Piót San Giovanni Rotondóba helyezik, a
Gargano hegyekbe. Vele együtt 7 atya működött a kolostorban. Katonai
szolgálatát leszámítva haláláig itt élt. 1918. szeptember 20-án imádság
közben megjelennek kezén, lábán és oldalán a stigmák. Értelmüket látomás
tárja fel Pio számára: Krisztus társa lesz a szenvedésben. A stigmák
néhány héttel Pio halála előtt teljesen eltűntek testéről. A San
Giovanni Rotondóban való tartózkodása alatt meglátogatta őt a fiatal pap
Karol Jozef Wojtyła (a későbbi II. János Pál pápa), akinek állítólag
megjósolta, hogy pápa lesz.
Rendkívüli jelenségek
Pio életében a stigmák mellett legismertebb és több tanú által
igazolt rendkívüli jelenség a gyónók lelkének, gondolatainak olvasása,
valamint az ún. bilokáció (egyszerre két helyen való jelenlét).
Közismert, több esetben tanúsított és sokszor vizsgált jelenség volt
továbbá a rendkívül magas testhőmérséklet (48 fok) és egy nagyon
kellemes, intenzív virágillat, amely jelenlétéhez vagy az általa
használt tárgyakhoz kötődött. (Ld. Castelli, Francesco: Padre Pio sotto
inchiesta. Ares, Milano 2008. Közli a jelentést arról a vizsgálatról,
amelyet Rafaele Carlo Rossi püspök 1921. június 14. és 24. között
tartott San Giovanni Rotondóban a (mai nevén) Hittani Kongregáció
megbízásából.)
Egy csoda, amit Padre Pio első csodájaként azonosítottak, 1908-ban
történt. Akkor Montefusco monostorában élt. Egy napon egy zsákba
gesztenyéket gyűjtött, amik egy közeli erdőben nőttek, és a zsákot
Pietrelcinába küldte a nagynénjének, Dariának. Nagynénje mindig nagy
szeretettel volt iránta. Az asszony megette a gesztenyéket és eltette a
zsákot. Néhány nappal később valamit keresett egy fiókban, ahol a férje
általában a puskaport tartotta. Ez este volt, úgyhogy egy gyertyát
használt, hogy világítson vele a szobában, amikor hirtelen a fiók
kigyulladt, és Daria nagynéni arca megégett. Hirtelen felkapta azt a
zsákot, amit Piótól kapott, és enyhülést keresve az arcára tette. A
fájdalma azonnal eltűnt és nem maradt seb vagy égésnyom az arcán.
A második világháború alatt Olaszországban a kenyeret jegyre adták.
Pio atya monostorának mindig sok vendége volt és ott voltak a szegények
is, akik ételért jöttek. Egy napon a szerzetesek az ebédlőbe mentek és
rájöttek, hogy a kosárban csak alig két vekni kenyér van. Imádkoztak és
leültek mielőtt elkezdtek volna enni. Pio atya bement a templomba, és
amikor visszatért, egy halom kenyeret tartott a kezében. A felettese
kérdezte Pió atyát: "Hol kaptad ezt a több vekni kenyeret?" - "Egy
zarándok az ajtónál nekem adta őket", válaszolta Pio atya. Senki sem
kommentálta az esetet, de mindenki azt gondolta, hogy csak Pio atya
találkozhatott ilyen zarándokkal.
Egyszer Padre Pio monostorában egy szerzetes elfelejtette
felszentelni a vendéglátó szolgálattevőket az Úrvacsorához. Csak néhány
rendelkezésre álló vendéglátó volt. De a vallomások után, amikor Pio
atya elkezdte kiosztani a vendéglátókat az embereknek, sok vendéglátó
maradt a szolgáltatás végén, több mint amennyit azelőtt felszenteltek.
Pio atya egyik lelki lánya éppen egy tőle érkezett levelet olvasott
az út oldalán. A szél kifújta a levelet a kezéből, távol, a lejtőn le
egy rétre. A levél a nőtől messzire repült, azután hirtelen abbahagyta a
repülést és megállapodott egy kövön. Így a nő visszakapta a levelét. A
következő nap találkozott Pió atyával aki azt mondta neki: "Legközelebb
figyelj a szélre. Ha nem tettem volna a lábamat a levélre, a szél messze
röpítette volna, le a völgybe."
Mrs. Cleonice meséli, aki Pio atya lelki lánya volt: A második
világháború alatt az unokaöcsém fogságba került. Nem kaptunk híreket
róla egy éven keresztül, és mindenki azt hitte, hogy már meghalt. A
szülei nagyon aggódtak az élete miatt. Az anyja egy napon elment Pió
atyához és letérdelt a szerzetes előtt, aki a gyóntatószékben volt:
"Mondd el nekem, ha a fiam él. Nem fogok innen addig elmenni, amíg nem
mondod el nekem!" - Pio atya együttérzett vele, és néhány könnycseppel
az arcán azt mondta: "Állj fel és menj békével." - Néhány nappal később,
nem tudtam ellenállni a fájdalom gondolatának, amit a szülők
elviseltek, úgyhogy úgy döntöttem, hogy egy csodát kérek Pió atyától.
Mondtam neki: "Atyám, egy levelet fogok írni az unokaöcsémnek,
Giovanninónak. A borítékra csak a nevét fogom írni, mert nem tudjuk,
hogy ő hol van. Te és az őrangyalod vigyétek el a levelet neki." - Pio
atya nem válaszolt, úgyhogy megírtam a levelet. Este az
éjjeliszekrényemre tettem, mielőtt ágyba bújtam volna. A következő
reggelen nagy meglepetésemre, csodálkozásomra és félelmemre azt
találtam, hogy a levél nem volt ott. Hálálkodva mentem Pió atyához, de ő
azt mondta nekem: "Add a háládat a Miasszonyunknak." Tizenöt nappal
később az unokaöcsénk választ küldött a levélre. Akkor a családunkban
mindenki boldog volt, hálát és köszönetet mondott istennek és Pió
atyának.
A második világháború alatt Mrs. Luisa fia tiszt volt az Angol
Királyi Tengerészetnél. Mrs. Luisa mindennap imádkozott a fia
megtéréséért és üdvözüléséért. Egy napon egy angol zarándok érkezett San
Giovanni Rotondóba és néhány angol újság volt nála. Luisa el akarta
olvasni őket. Az egyik hír egy elsüllyedt hadihajóról szólt, arról, amin
a fiát állomásoztatták. Sírva ment Pió atyához, aki vigasztalta őt: "Ki
mondta neked, hogy a fiad meghalt?" - Pio atya pontosan elmondta neki a
szálloda nevét és címét, ahol a fiatal tiszt volt, miután megmenekült a
hajótörésből az Atlanti-óceánon. Ott várta az új szolgálati beosztását.
Luisa egy levelet küldött neki, és néhány hét után választ kapott a
fiától.
Egy nő San Giovanni Rotondóban olyan jó ember volt, hogy Pio atya
azt mondta róla, hogy lehetetlen volt hibát találni a lelkében, amit meg
kellene bocsátani. Más szóval megérte, hogy a mennyországba mehessen.
Paolina egyszer komolyan betegnek érezte magát. Az orvosok azt mondták,
hogy nincs remény számára. A férje és öt gyereke a zárdába mentek hogy
Pió atyával imádkozzanak és kérjék meg őt, hogy segítsen rajta. Az öt
gyerek közül kettő húzta Pio atya ruháját és sírt. Pió atyát ez
felzaklatta, de megpróbálta vigasztalni őket és megígérte, hogy
imádkozni fog értük, de semmi többet. Néhány nappal később a hetedik óra
elején a szentséges atya viselkedése változott. Valójában Paolina
gyógyulását kérte és elmondta mindenkinek: "Húsvét napján fog
feltámadni." De Nagypénteken Paolina öntudatát vesztette, és kómába
esett. Néhány óra múlva, szombaton Paolina meghalt. A rokonai közül
néhány elvitte az esküvői ruháját, hogy ráadják az ország egy régi
hagyománya szerint. Más rokonok a zárdába futottak, hogy csodát kérjenek
Pió atyától. Ő azt válaszolta nekik: "Ő újra élni fog" - és a Szentmise
oltárához ment. Pio atya elkezdte énekelni a Gloriát és amikor a
harangok zúgása bejelentette Krisztus feltámadását, Pio atya hangja egy
zokogással elcsuklott és a szemei tele voltak könnyel. Ugyanabban a
pillanatban Paolina feltámadt. Mindenféle segítség nélkül felkelt az
ágyból, letérdelt és háromszor elimádkozta a Hiszekegyet. Azután felállt
és mosolygott. Meggyógyult... vagy jobb, ha azt mondjuk: feltámadt.
Tény, hogy Pio atya nem azt mondta: "magához fog térni", hanem azt: "fel
fog támadni". Amikor Paolinát megkérdezték, hogy mi történt az időszak
alatt, amikor ő halott volt, azt válaszolta: "felmentem, mentem, mentem;
amikor elértem egy nagy fénybe, visszatértem."
"Az első lányomat, aki 1953-ban született, megmentette Pio atya,
amikor ő tizennyolc hónapos volt," - mondta egy nő. - 1955. január
6-ának reggelén a férjem és én templomban voltunk, ahova Szentmisére
mentünk, a lányunk a nagyapjával otthon volt. Történt egy baleset: a
gyerek beleesett egy kádba, amiben forró vizet forraltak. Megégett a
hasán és a hátán. Az orvos kijött egy órán belül, de azt mondta, vigyük
kórházba azonnal, mert belehalhat a sebeibe. Ezért nem is adott
gyógyszert nekünk. Ahogy az orvos elment, elkezdtem imádkozni Pio atya
segítségéért. Majdnem dél volt. Ahogy készültem, hogy menjünk a
kórházba, a lányom, aki egyedül volt a hálószobában, hívott engem:
"Anyuci, nekem nincs is sebem már!" - "Hogy lehet az?" - Kérdeztem
kíváncsian őt. Azt válaszolta: "Pio atya jött el. A kezét az égésemre
tette, és elvette a sebemet." Valóban nem volt az égésnek nyoma a lányom
testén, bár az orvos azt mondta nekem, hogy a lányom meg fog halni.
San Giovanni Rotondo parasztjai szeretően emlékeznek a következő
eseményre. Tavasszal a mandulafák virágoztak és jó termést ígértek. De
sajnos több millió falánk hernyó érkezett és falta fel a leveleket és
virágokat. Nem kímélték még a héjat sem. Miután két napon keresztül
próbálták megállítani a fertőzést, a parasztok, akiknek a mandula volt
az egyetlen gazdasági erőforrásuk - úgy döntöttek, hogy a problémáról
beszélnek Pió atyával. Pio atya megnézte a fákat a zárda ablakából és
úgy döntött, hogy megáldja őket. Felvette a szent ünnepi ruhákat és
elkezdett imádkozni. Amikor befejezte az imádkozást, vette a
szenteltvizet és a kereszt jelét rajzolta vele a levegőbe a fák
irányában. Másnap a hernyók eltűntek de a mandulafák úgy néztek ki, mint
csupasz botok. Ez katasztrófa volt: az aratás elveszett. Az, ami aztán
történt, hihetetlen! Bőséges termés volt; olyan aratás, amit azelőtt
soha nem láttak, mert hogyan lehetséges, hogy a fák virágok nélkül
gyümölcsöket teremjenek? Hogy volt lehetséges, hogy olyanok voltak, mint
a botok, és mégis gyümölcs nőtt rajtuk? A tudósok nem voltak képesek
rá, hogy ennek a jelenségnek bármilyen magyarázatát adják.
A zárda kertjében fák voltak; ciprusfák, egy kevés gyümölcs és
néhány fenyő. Különösen nyári délutánokon Pio atya a barátaiból és
vendégeiből álló társasággal együtt az árnyékban maradt, hogy egy kicsit
felfrissüljön a tikkasztóan meleg időben. Amint Pio atya néhány
emberrel beszélt, sok madár hirtelen csicsergésbe kezdett, és nagy zajt
csinált a fák árnyékában. A madarak valóságos szimfóniát alkottak. Pio
atya bosszússá vált, és miközben nézte a madarakat, annyit mondott:
"Maradjatok csöndben!" Ekkor a madarak hirtelen elhallgattak. Azok az
emberek, akik a kertben voltak, nagyon megdöbbentek! Tény, hogy Pio atya
beszélt a madarakkal, mint Assisi Szent Ferenc.
|
Kommentáld!