Január 17-én Remete Szent Antal (Nagy Szent Antal) ókeresztény gondolkodót, a remeteség atyját ünnepeljük. A Felső-Egyiptomból származó, szentéletű remete életrajzát Szent Atanáz írta meg, 356 körül.

„Az ördög cselvetéseivel szemben csak az alázat segít…
Ne bízz igaz voltodban;
ne aggasszon, ami elmúlt,
és fáradozz azon, hogy nyelvedet és gyomrodat féken tartsd.
Ne bánkódj az elmúlt dolgokon!”

Antal 250 körül, jómódú családban született. A Szentírást szívesen hallgatta, idővel fejből tudta. Szüleit korán elvesztette; a család birtokainak örököse lett, de nem talált örömet a vagyonban, pénzben. Egyszer, amikor ezt az igét olvasták fel a templomban: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el és add el, amid vagyon, és add a szegényeknek” (Mt 19,21), az ifjú úgy érezte, hogy követnie kell Jézus parancsát: eladta a családi birtokot, gondoskodott húgáról, majd javait szétosztotta a szegények közt, és remeteségbe vonult.

Előbb egy szent remete közelében, később egészen egyedül élt. Megszakítva minden emberi kapcsolatot, kelet felé vándorolt. A líbiai sivatag egy üres sírboltjába költözött; húsz évet töltött elmélkedésben. Jézus példájára őt is megkísértette a sátán – többek között a vággyal az elhagyott gondtalan világ iránt; a bizonytalansággal, hogy van-e értelme nehéz életének –, de szigorú vezekléssel visszaverte támadásait. Egyre többen keresték föl, tanácsait kérve; cellája elvesztette magányos jellegét. Körülötte remetetelep s két monostor alakult. Így lett az első társas remeteség, az egyiptomi remeteség atyja.

A Diocletiánus-féle üldözés idején támogatta a hitvallókat; vágyott a vértanúságra, de Isten más utat szabott neki. Szent Atanázt segítette a tévtanítók elleni küzdelemben. Halála előtt Alexandriába ment, hogy szembeszálljon az arianizmus követőivel, bizonyságot téve arról, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember.

105 éves korában halt meg. Sírja két évszázadon át ismeretlen volt, csak 561-ben találták meg. Ereklyéit a XI. században vitték Franciaországba, ahol 1095-ben megalakult az antoniták rendje. Földi maradványait az arles-i Saint Julien-templomban őrzik.

A koptok, a szírek és a bizánciak január 17-én ünneplik Szent Antalt. Jeruzsálemben már az V. században ugyanezen a napon emlékeztek meg róla. Rómában a XII. században vették át az ünnepét.

Az ördög feletti győzelmei és csodái miatt a középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. Kultusza a XVI. század végére lehanyatlott, és a hozzá fűződő hagyományok, hiedelmek az 1195-ben Lisszabonban született Páduai Szent Antal alakjához kapcsolódva éltek tovább.

A bizánci művészetben a VIII. századtól ismert képein ősz szakállú szerzetesként ábrázolják; a XII. századtól az orosz és a nyugati művészetben is feltűnik. A késő középkorban gyakran antonita ruhában, kezében T-alakú kereszttel (antalkereszttel) vagy apáti bottal jelenítették meg. Gyakran ábrázolták Szent Pálnál tett látogatását és a megkísértését.

A betegek patrónusa; bőrkiütések, skorbut, pestis, járványok, kelések, fejfájás esetén hívják segítségül. A cukrászok, harangozók, haszonbérlők, hentesek, kesztyűsök, kosárfonók, mészárosok, munkások, porcelánkészítők, posztósok, sertéskereskedők, sírásók, takácsok, továbbá az egri kefekötők védőszentje.

Legendája szerint valaki megkérdezte tőle: mire kell vigyáznia, hogy tessen Istennek. Antal így válaszolt: „Bármerre jársz, mindig Isten legyen a szemed előtt; cselekedeteidben tégy tanúbizonyságot a Szentírásról; bárhol telepedsz le, ne gyorsan távozz onnan! E három dolgot őrizd meg és üdvözülsz!”

Magyar Kurír

(gj)

Forrás: Jacobus de Voragine – Legenda Aure, Katolikus Lexikon