A gyermeket váró Mária és Erzsébet találkozása olvasható a keresztények és nem keresztények közötti párbeszéd mintaképeként. Az idén két egymás utáni napon is elénk kerülő szentírási szakaszról Csigi Péter elmélkedett a Pécsi Egyházmegye „Vadfüge” rovatában.

Mária és Erzsébet találkozása (mozaik, VI. század, Szt. Euphrasius-bazilika, Poreč)

Ebben az évben úgy hozza az olvasmányok rendje, hogy advent 4. vasárnapján és a rá következő hétfőn is a Mária és Erzsébet találkozásáról szóló szakaszt olvassuk fel a szentmisén. A Lukács evangéliumából (1,39–45) jól ismert történet szerint a várandós Mária felkeresi idősebb rokonát, aki szintén gyermeket vár. Különös a két nő találkozása: az egyikük túl korán, a másik későn lesz anyává. A történet egyúttal négyes találkozóvá is válik, hiszen a még meg nem született Keresztelő János és Jézus is ekkor kerül először egymás közelébe. Lukács szerint ez váratlan érzelmi reakciót váltott ki: Erzsébet méhében felujjong a magzat, Mária pedig szívbéli hálaadó dalra fakad.

1996-ban, az algériai polgárháború idején az Atlasz-hegységben lévő Tibhirine monostorban hét trappista szerzetes szenvedett vértanúhalált. Életáldozatuk a 2010-es Emberek és istenek című mozifilmen keresztül vált széles körben ismertté. Egyikük volt Christian de Chergé, a közösség elöljárója, akiL'Invincible Espérance (A legyőzhetetlen remény) című könyvében Mária és Erzsébet találkozásában a keresztények és más vallásúak találkozásának mintaképét látja.

Mária és Erzsébet egyaránt különleges gyermeket hord a szíve alatt: az egyik a Messiással, a másik annak rokonával és előhírnökével várandós. Mária a Krisztust a világra hozó egyház előképe, rokona, Erzsébet pedig utal a többi vallásra, amelyek, mint a kereszténység „unokatestvérei”, szintén tartalmaznak és feltárnak valamit az isteni kinyilatkoztatásból. A kettejük közt létrejövő találkozás öntudatlan. A magzat János spontán ujjong Erzsébet méhében az ösztönösen megérzett lelki rokonság okán.

A tibhirine-i trappista közösség, a kép bal szélén Christian de Chergé

Christian de Chergé ezt írja: „Tudjuk, hogy akikkel találkozunk, olyanok, mint Erzsébet: Istentől jött üzenet hordozói. Az egyházunk nem mondja meg, és nem is tudja, hogy milyen is valójában a kötelék az általunk képviselt Örömhír és a között az üzenet között, amely a másiknak ad életet. [...] Talán soha nem fogjuk tudni pontosan, hogy mi is ez a kapocs, de azt nagyon is tudhatjuk, hogy a másik is Istentől jött üzenet hordozója. Mit kell tehát tennünk? Miben áll a tanúságtételünk? Mi a helyzet a misszióval? [...] Nos, amikor Mária megérkezik, Erzsébet az, aki először megszólal. Vagy mégsem? Bizonyára Mária köszöntötte őt először: »Békesség. Béke veled.« És ez az egyszerű köszöntés Erzsébet bensőjében megmozdított valamit, vagy inkább valakit. Ebben a vibrálásban hangzott el valami. Az Örömhír. Nem az egész Örömhír, csak annyi, amennyi belefér ebbe a pillanatba.”

Christian de Chergé aztán így fejezi be az elmélkedését: „Végül is, ha figyelmesek vagyunk, ha a másikkal való találkozásunkat figyelemmel vesszük körül, azzal a vággyal, hogy találkozzunk egymással, valamint, hogy szükségünk van a másikra, és arra, amit mondani akar nekünk, akkor nagyon valószínű, hogy a másik fog mondani valamit nekünk, ami összekapcsolódik azzal, amit hordozunk, valamit, ami feltárja bűnösségünket, valamit, ami kiszélesíti eucharisztiánkat.”

Christian atya arra a mély igazságra mutatott rá, hogy keresztények és nem keresztények, zsidók és muszlimok, katolikusok és protestánsok, agnosztikusok és ateisták egymásra vannak utalva, hogy megérthessék az isteni kinyilatkoztatást. Egymással folytatott párbeszédeink ezért nemcsak annak az igazságnak a meggyőződéséből kell, hogy fakadjanak, amit birtokolunk, hanem annak felismeréséből, hogy szükségünk van egymásra. A másik nélkül egyszerűen képtelenség elénekelni a saját Magnificatunkat.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír