A Párbeszéd Háza honlapjának Reflexió rovata közli Sajgó Szabolcs SJ szerzetes video-előadását, amelyben az intézmény igazgatója a halottak napjáról és a különböző, elsősorban kanadai, torontói temetkezési szokásokról szól.

A videóban elhangzó gondolatok szemelvényeit közöljük, a videó a cikk végén teljes terjedelmében megtekinthető.

Régen, ha meghalt valaki, elmentek a házhoz, és ott imádkoztak, onnan indult el a halott az útjára, először a ravatalozóba. Ez ma már nagyon ritkán fordul elő. Ritka az is, hogy egyáltalán otthon hal meg valaki. Nagyon gyakori, hogy koporsóban temetési misére hozzák el az elhunytat a templomba, és onnan indulnak el a temetőbe. Díszes ünnepi menetben érkezik meg a koporsó. A rokonok, hozzátartozók már várják, a kapuban rövid köszöntést és áldást mondanak, majd az oltárhoz viszik a halotti takaróval letakart koporsót.

Szokás, hogy a temetési mise végén a hozzátartozók közül néhányan beszédet tartanak. Ezekben az emlékezésekben gyakran humoros, vidám dolgok hangzanak el, és zeng a templom. Hálaadás az elhunyt életéért – sok esetben jellemzi ez a temetéseket.

Gyakran előfordul, hogy profitorientált temetkezési vállalkozások mindenestül a kezükbe akarják venni a temetés megszervezését, abból az egyházakat kihagyni igyekezvén. Így a búcsúztatás puszta szolgáltatássá silányul. Az egyház emiatt is szorgalmazza, hogy a hozzátartozók már a beteghez hívják a papot, amíg él és magánál van. Ha pedig valaki meghal, jelezzék minél előbb a plébánián. Ha az első kontaktus nem a temetkezési vállalkozóval történik, akkor sok minden a hit jegyében tervezhető meg.

A temetőben az elhantolást sokszor nem várják meg a hozzátartozók. Az imádság végeztével a temetkezési vállalkozó virágot ad minden jelenlévőnek, amit aztán néma csöndben sorban a koporsóra helyeznek, majd a koporsó leeresztését követően kondoleálnak és elbúcsúznak. A sír körüli szőnyegek eltávolításánál és a hantolásnál már csak a temetői emberek vannak jelen.

Hatalmas, egyre cifrább kolumbáriumok készülnek. A fülkékben gyakran üvegajtó mögé helyezik az urnát. Az urnára és köréje különböző személyes tárgyak, fotók kerülnek.

Az egyház álláspontja, hogy a gyászszertartást lehetőleg megszentelt helyen végezzék, és legyen gyászmise az elhunyt lelki üdvéért. Így az igazi lelkiséget és spiritualitást próbálja megőrizni az egyház.

Az ember távozása a fizikai világból nem olyan zökkenőmentes, nem egyik pillanatról a másikra történik. A testi élet megszűnése, a test halottá válása semmiképpen nem jelenti az ember spirituális valóságának megszűnését, de még csak a lokális tér-idő világból való azonnali eltávolodását sem. Együttérző személyes jelenlétünkkel, egyértelmű szavainkkal segíthetünk a haldoklónak elengedni ezt a világot. Ha vannak rendezetlen dolgaink vele, akkor imádságban, Isten jelenlétében és az emberi közösségben ezeket rendezhetjük, imáinkkal segíthetjük egymást, kísérhetjük távozó szerettünket.

A földi életből távozó számára valami új, valami más kezdődik, de azoknak az életében is, akik kapcsolatban voltak vele.

Az elveszítésnek és elengedésnek egy lassú, nagyon emberséges formája a temetés menete. Az, aki a halált és a gyászt nem veszi komolyan, önmagának ellensége, de ellensége másoknak és az elhunytnak is.

Valamilyen módon minden ember a testvérünk, mindenkivel összetartozunk. Amikor egy emberi közösségből eltávozik valaki, akkor a helyén űr marad, egy seb, amit emberi módon be kell tölteni, megfelelő módon gyógyítani szükséges, nehogy elüszkösödjék, föl kell dolgozni. Feladat ez valamennyi embernek, aki a halottal kapcsolatban volt, és fontos ez az egész emberi közösség lelki egészsége szempontjából. A temetési kultúra középpontjában a halott van, de az mégis az egész közösség számára gyógyító, megerősítő, megtisztító folyamat. Ha elmarad, az egész közösség megsínyli.

Forrás: Párbeszéd Háza

Fotó: Jelesnapok.oszk.hu

Magyar Kurír