Mindig sajog a szívünk, ha koldusokat, hajléktalanokat látunk, s tudjuk, nem olyan egyszerű jó megoldást találni a helyzetükre.

A koldulók szenvedésének megoldására biztosan rossz a két szélsőség: az egyik szerint nekem egyénileg kellene segítenem minden egyes szerencsétlenen, a másik szerint az igazi segítség a társadalmi segítség, segítsenek a szociális intézmények. Az első véglet nem veszi komolyan a társadalmi-intézményes dimenzió sanszait, a másik pedig az egyéni, személyes segítséget. Az igazság valahol a kettő között van. Az ember ugyanis személyes és társadalmi lény is: az ilyen problémákra is két szinten kell keresnie a választ. Hatékony segítség valóban az lehet, ha olyan társadalmi-szociális-politikai rendszert alkotunk, amely nem hagy az út szélén senkit, s valódi továbbvezető segítséget ad a rászorulóknak: szállás, munkalehetőség, orvosi ellátás. Az első morális parancs így hangzana: aki segíteni akar a szegényeken, az vegyen részt aktívan a társadalom alakításában, a gazdasági és politikai élet művelésében, az egyházi karitász alapításában, segélyező egyletben. A szeretet nagyban is akar rendet, nem csak kicsiben. Bízzunk benne és támogassuk a professzionális segítséget!

Másrészt a szegények a mi szegényeink. Sokan azért hagyják-hagyjuk ott az ilyen szegényeket, mert a társadalmi szervezetek dolgának tartjuk. Könnyű hinni egy szisztéma tökéletességében, s rájuk hárítani mindent. Pedig mindig nem háríthatjuk az össztársadalomra a megoldásokat, egyénileg is segítenünk kell. Meglehet, hogy megsajnálunk valakit és adunk élelmet vagy pénzt – de ez elég személytelen. Én azt tartom fontosnak, hogy legyenek saját szegényeink. Régen minden jó családnak voltak saját szegényei, akiken személyesen, testre szabottan segítettek, akik kicsit tágabb családjukhoz tartoztak. Édesanyámék is tudták, mely szegény családokon kell nekik segíteni, kinek szóljanak, ha ház körüli nehéz munka van, kinek kell juttatni disznóölés idején – de ezek a szegények is tudták, mely családhoz kopogtathatnak be, ha beteg valamelyik gyermek, s nincs pénz orvosságra.

A válasz röviden így hangzana: olykor valóban jó adni, nem méregetni bizalmatlanul, mire költi, olykor valóban jobb ételt és ruhát adni, olykor elég elbeszélgetni. Amit én fontosnak tartanék: a szegények mindenképpen hozzánk tartoznak. Tőlünk szegényebb mindig van, akikről erkölcsi kötelességünk valahogy gondoskodni. Súlyos bajnak tartom, ha egész évben jelentősen nem segítünk a tőlünk szegényebbeken, akármilyen formában is. Súlyos baj, és talán súlyos bűn, ha évente sehogy sem adunk a „saját” bevételünkből. Jónak tartom, ha olyan segélyszervezetet, karitászt évente jelentősen támogatunk, akik megbízhatóak, akik az étel mellett felolvassák az evangéliumot is, akik a segítség mellett hitet is adnak. De azt is fontosnak tartom, hogy legyen segítségünk személytől személyig. Legyen saját szegény családunk, segítségre szoruló fogadott gyermekeink, saját koldusunk.

Sok gyötrelmet meg lehet szokni, de talán kettőt végleg nem: a síró gyermeket és az útszélen őskori állapotokban élő istenképű embertársunkat. Addig jó, amíg lelkiismeretesen keressük a legjobb választ: egyénileg és közösségileg is.

Papp Miklós/Magyar Kurír