A mai evangéliumi szakasz (Mk 6,1-6) arról beszél, hogy az emberi lélek mélyén van valami titokzatos kettősség: egyrészt vágyódik az Isten után, másrészt pedig hajlamos arra, hogy semmibe vegye Isten akaratát, hogy közömbös maradjon, vagy éppen szembe forduljon Vele. Viszont a szembefordulást nem nyíltan teszi, hanem azokkal kapcsolatban alkalmazza, akik Isten ügyét képviselik, a prófétákkal, az apostolokkal: ma a pápával, püspökökkel illetve papokkal.Ezek izgatják, sőt zavarják az embereket, mert az ő jelenlétük a világban, állandóan Isten létére irányítja figyelmüket és újabb és újabb Isten melletti, illetve elleni döntésre készteti őket.
Az Úr Jézusnak saját városában, Názáretben kell megtapasztalnia az ősi igazságot: senki sem próféta a saját hazájában, sehol sincs kevesebb becsülete, mint éppen otthon rokonai, ismerősei körében. „Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? (Mk 6, 1-6) – mondják a názáretiek. Ezekből a szavakból, már kiérződik a botránkozás: mintha azt akarnák mondani, hogy közülünk való, éppen olyan, mint mi vagyunk, hát akkor mit képzel magáról, ö akar minket tanítani, oktatni?
Jézusnak Názáret volt az otthona, ott élt gyermekkorától, ott élt édesanyja és nevelőapja, mindenki jól ismerte. Mindez megkönnyíthette volna küldetését, helyette elutasításban van része. Pedig tapasztalhatták bölcsességét, láthatták nemes egyéniségét, csodáit. Az a tény, hogy közelről ismerték, tudták róla, hogy az egyszerű ács fia, hogy nem tanult fővárosi, vagy külföldi iskolákban, hogy 30 évig egyszerű, kétkezi munkás volt, mindez csak megerősíthette volna bennük a meggyőződést, hogy Isten működik általa, hogy valóban csak Istentől származhat tudása, bölcsessége, csodatevő hatalma, tehát Isten küldötte, prófétája.
Ehelyett megbotránkoznak. Igaz egy pillanatra meglepődnek bölcsességétől, és elámulnak csodáin, de aztán hitetlenül elutasítják: „Nem az ács ez, Mária fia…?” Szűk látókörűségük megakadályozza, hogy elfogadják: hogy egy olyan ember, mint ők, aki ott nőtt fel a szemük előtt, egyszerű mesterséget folytatott: hogy próféta, sőt ennél több, Messiás, Isten Fia.Jézus szerénysége és alázata miatt botránkoznak meg, az ő egyszerű emberségén, természetességén és közvetlenségén. Azon, hogy nem teljesítette be fantasztikus álmaikat, újdonságot vadászó törekvéseiket. Jézus a megszokott hétköznap, a sablonos élet-szürkesége volt számukra.Szerintük a Messiás nem lehet a hétköznapok fia, nem lehet a jól ismert önmagunk szülötte. Persze nemcsak a názáretiek gondolkodtak így, hanem sokan mások is, és nemcsak akkor, hanem ma is vannak, akik így vélekednek.
A hivők is épp olyanok, mint a többiek – mondogatják – a papok is csak emberek, az egyház is bűnösökből áll. – Lehetne folytatni a hétköznapi, rész igazságot tartalmazó kifogásokat, az egyházzal, a kereszténységgel, a vallással szemben. Mert Isten jelei valóban „megbotránkoztatóan” egyszerűek, s az Isten jelenléte „bosszantóan” közeli és mindennapi dolog, nem alkalmas a csodavárók éhségének kielégítésére. Bizony az Úr hangja nem a viszkető fülűek élvezetét akarja szolgálni, s nem a szenzációvadászok trófeája akar lenni.
Isten szeretetének a legnagyobb jele az ember Krisztus, aki nem akar más lenni, mint mi vagyunk, hanem ugyanolyan, amennyire csak lehetséges – persze a bűnt kivéve. S ezt teszi azért, hogy mi is azonosulhassunk vele, amennyire csak tudunk.A názáretiek oktalan, buta botránkozása, s a belőle fakadó hitetlenség következtében elutasítják az Úr Jézust, bezárják fülüket az evangélium előtt, bezárják szívüket Isten országa előtt, bezárják lelküket a kegyelem előtt.
A mi korunknak is egyik legnagyobb csapása éppen az, hogy elveszíti érzékét az istenes dolgok, a természetfeletti igazságok iránt. Az emberek egy részét, legyen szó akár rendszeres templomba járókról is, többnyire nem az igazság, nem az Istennel való személyes kapcsolat elmélyítése érdekli, hanem a szenzáció, vagy éppen a haszon. Ezért van mindig keletje a rendkívüli eseményeknek, vélt vagy valós jelenéseknek, hamis üzeneteknek… Márpedig a vallásban nem sok a fület csiklandoztató szenzáció, és a hitből nem sok anyagi haszna származik az embernek.
Ennek ellenére Isten küldötteinek ma is az a feladata, hogy tanúságot tegyenek az Úr nagy tetteiről és szeretetéről. De nem hallgathatnak a nép bűneiről sem. Fel kell rázniuk a nép lelkiismeretét. Ezt a feladatot vállalniuk kel még akkor is, ha üldöztetés lesz az osztályrészük.
Korunk egyik német költője, Friedrich König: Rólad van szó – című írásában beszél arról, hogy egyszer együtt utazott néhány fiatalemberrel, akik Istenről, s egyéb vallásos dolgokról beszélgettek. Ebből a beszélgetésből kiderült, hogy Isten tagadók.A költő egy darabig hallgatta őket, majd így szólt hozzájuk: Uraim, háromféle istentagadó ember van: az első csoportba azon mélyen gondolkodó szellemek tartoznak, akiket a régi és új filozófiai rendszerek tanulmányozása térített el Istentől. – Nem tudom, önöket is ilyen tanulmányok juttatták el idáig? Azok bátortalanul tagadták ezt. Nos, a második csoportba tartoznak azok, akik minden önálló ítéletalkotás nélkül, papagájként ismétlik azokat a tételeket, amelyeket sűrűn hallanak. Remélem, önök nem tartoznak ezek közé. A fiatalok élénk felháborodással tiltakoztak. Nos, a harmadik csoport olyanokból áll, akiknek titkolni, rejtegetnivalójuk van, és ezért azt szeretnék, ha nem létezne, egy szent és igaz Isten, hogy nyugodtan folytathassák bűnös életmódjukat, hogy ne kelljen majd egykor számot adni helytelen tetteikről, hazug szavaikról, szándékosan félrevezető nyilatkozataikról, bűnös életvitelükről.
Azt hiszem a názáretiek elutasító magatartása Jézussal kapcsolatban ide vezethető vissza, sőt mindazok magatartása, akik elutasítják az Isten küldötteit vagy, akik nem veszik komolyan a Biblia üzenetét. Teszik ezt azért, tudva, vagy tudattalanul, hogy ne keljen változtatni kényelmes életvitelükön, hamis magatartásukon, a bűnhöz való ragaszkodásukon.
Önmaguk igazolásának érdekében, csakhogy ne keljen komolyan venniük Isten üzenetét, parancsait, hibát kapnak a papban, aki megpróbálja tolmácsolni az isteni tanítást, vagy azt állítják, hogy a vallás idejét múlta, hogy a tudomány megcáfolta a hitet, hogy nincs örökélet. S ha ez így igaz, akkor mindenki tehet azt, amit akar, akkor nincs szükség becsületességre, felelősségtudatra, akkor nem szent a megfogamzott élet, az adott szó, a házasság előtti tisztaság, a házasságban való hűség, a családi béke, a szülök és gyerekek kölcsönös szeretete, az embertársak becsülete, tisztelete.
Jól van ez így? Mindenki, hívő és nem-hívő egyaránt tudja és érzi, sokszor a saját bőrén tapasztalva, hogy nem. Nincs jól így.
Hát akkor mi a teendő? Engedjük, hogy az Úr Jézus belépjen az életünkbe, fogadjuk öt hittel, mint az a néhány názáreti, akiket kézrátétellel meggyógyított, mert a többség elutasító magatartása ellenér ők mégis hittek Jézusban. Engedjük, hogy életünket ő irányíts akarata szerint, hogy formálja és alakítsa, mert akkor egészen biztos, hogy a nehézségek, szenvedések ellenére is életünk már itt a földön nyugodtabb, jobb és szebb lesz.
Jézus ugyanis nem csak azok javára szeretné fölhasználni isteni mindenhatóságát, akik most hisznek benne, hanem minden ember számára gyümölcsöztetni szeretné. Ő mindig kész üdvözíteni azokat, akik készek őt Üdvözítőként befogadni.