Sigrid Undset norvég írónő, harmadrendi domonkos szerzetes 2014-ben magyarul megjelent könyve Sienai Szent Katalin egyháztanító emberek iránti szeretetét és irgalmas szolgálatát állítja a középpontba.

Sigrid Undset (1882–1949) Nobel-díjas norvég írónő 1947-ben készült el minden részletre kiterjedő monográfiájával Sienai Szent Katalinról (1347–1380), de a könyv csak halála után, 1951-ben jelent meg.  Könyvének alapgondolata, hogy az emberi gondok minden korban hasonlóak, a bűn jelenléte és az ellene való küzdelem is állandó a világtörténelemben, a legfőbb kérdés pedig az, hogy mennyire tölti be az egyes személy lelkét Isten szeretete, ami döntően meghatározza embertársaihoz való viszonyát. A monográfiát most a Kairosz  Kiadó jelentette meg magyarul, Kőrösiné Merkl Hilda fordításában.  

Sienai Szent Katalin egy jómódú kelmefestő, Jacopo Benincasa és felesége, Lapa asszony huszonharmadik gyermekeként született. Ő volt a házaspár utolsó gyermeke, aki életben maradt, ikertestvére és utána született húga is meghalt. Édesanyja mindvégig szenvedélyesen szerette legkisebb leányát, miközben „semmit sem értett belőle”. Katalin hétéves volt, amikor Krisztus először megjelent neki. „A röpke percek, mialatt Katalin a látomásban bepillantott a mennyekbe, és megváltójának keze megáldotta őt, örökre átfomálták lényét.” Amikor eladósorba került, dacolva családja – elsősorban anyja akaratával – közölte, hogy nem hajlandó férjhez menni, titokban ugyanis szüzességi fogadalmat tett, eljegyezte magát Krisztussal, s elhatározta, hogy kolostorba vonul. Tizenkilenc évesen lépett be Szent Domonkos harmadrendjébe, bűnbánó nővérként. Az volt a vágya, hogy a cella magányában szemlélődő életet éljen, de Krisztus ismét megjelent neki, és felszólította, hogy menjen ki a világba, az emberek közé, munkálkodjon a lelkek üdvösségéért, teremtsen békét a szembenálló felek között. Az akkor még sem olvasni, sem írni nem tudó Katalint kétségek gyötörték, tanulatlan leányként képes lesz-e megfelelni küldetésének, de Krisztus erőt öntött belé ígéretével, hogy soha nem hagyja cserben.

Katalin ettől kezdve folyamatos szeretetszolgálatot végzett, betegeket ápolt, szegényeket támogatott, s bár hitte, hogy Jézusért szenvedni boldogság, sokat gyötrődött nővértársai irigységétől, rosszindulatú rágalmaitól. Gyakran éppen azok bántották, híreszteltek róla valótlan dolgokat, akiket ápolt, gondozott. Katalin azonban mindvégig maga mellett érezte Krisztus segítő jelenlétét. Hirdette, hogy az emberek hálátlansága „sohasem tartotta vissza Istent attól, hogy irgalmát mindennap kiárassza a bűnösökre”. Katalin tiszta lelkében rémülettel keveredett a sok bűnben élő pap és szerzetes látványa. A sorozatos botrányok egész szívét aggódással töltötték el, s „keserű könnyek között” rimánkodott szerelmeséhez: „Segíts nekem Uram, Istenem. Hogy az ősi kígyó ne vonjon el a szeretetből Érted vállalt munkától.” Krisztus felajánlotta Katalinnak: választhat a töviskorona és a drágaköves korona között. Katalin habozás nélkül választotta a töviskoronát. Nem volt ugyan látható jele, de ettől kezdve mindvégig érezte a töviskoszorú okozta fájdalmat.

Katalin megkapta azt a kegyelmet, hogy imáinak hatására a bűn mocsarában hosszú ideig fetrengő lelkek tértek meg, lettek Krisztus követői. A messze távolban lévő emberekre tudott hatni, olyan erővel, mintha ott lettek volna a közelében. „Ez a túlzottan merész fiatal lány hatalommal állította meg az embereket, akik a széles, kényelmes úton haladtak a pokol felé, és rátuszkolta őket a mennybe vezető tövises ösvényekre.” Mint minden rendkívüli személyiség, megoszotta az embereket. „Követői szent életű szűznek tartották, látnoknak, akit Isten különleges kinyilatkoztatásokkal tüntetett ki. Ellenségei szélhámosnak tartották, szemtelen fehérnépnek vagy boszorkánynak nevezték.” Katalinnak sikerült békét teremtenie az egymással gyilkos harcot folytató guelfek és ghibellinek között, s teljesült élete egyik legfőbb célja, hogy visszavezesse a pápaságot az avignoni fogságból Rómába. Ez XI. Gergely pontifákálása idején bekövetkezett.

Szent Katalin mindennapjai tele voltak csodákkal, Isten kegyelme folyamatosan megmutatkozott életében, s mindent alárendelt mások javára, reményteli üdvösségük érdekében. Sigrid Undset szerint, ha Katalin elgondolkodott a dolgokon, minden bizonnyal felfigyelt arra, hogy a társadalmat érintő minden probléma, „a jó vagy a rossz kormányzat, a nép jóléte vagy nyomora, végső soron vallási pobléma.” Az alapvető kérdés ugyanis az, hogy mit gondolunk arról, ki az ember, mi az, amire elsősorban szüksége van ahhoz, hogy elérjen mindent, ami fontos, „a békét, az igazságosságot, a biztonságot és kielégítő viszonyokat felebarátaival.” Katalin sosem kételkedett a válaszban. Vallotta: „Az ember önmagában semmi, és magától semmije sincsen. Léte Teremtőjében van, Tőle kapott mindent, ami ő maga, és mindent, amit birtokol, Egyesülve Teremtőjével, aki maga a Végtelen Szeretet… az ember részesül az Isten tulajdonságaiban, természetesen az emberi határok között.” Kevés szentnek volt olyan mozgalmas élete, mint Sienai Szent Katalinnak, aki mindig biztos volt abban, hogy a legfontosabb elvégzendő munkája „szünet nélkül imádkozni, örömmel szenvedni és a szeretet alázatával elfogadni a parancsokat és tanácsokat, melyeket Égi Jegyese hozott tudomására elragadtatásaiban.”

Katalint II. Piusz pápa avatta szentté 1461-ben. Boldog VI. Pál pápa Avilai (Nagy) Szent Teréz és Lisieux-i (Kis) Szent Teréz mellett az egyháztanítók közé emelte 1970-ben. Szent II. János Pál pápa pedig 1999-ben a Keresztről nevezett Szent Terézia Benediktával (Edith Stein) és svéd Szent Birgittával együtt Európa társvédőszentjévé avatta. (Kairosz Kiadó, 2014)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír