Fröhlich Ida ókorkutató március 7-én, hétfőn este tartotta meg székfoglaló előadását a Szent István Tudományos Akadémián, az ünnepélyes eseményre a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának II. János Pál dísztermében került sor.

Fröhlich Ida előadásában a qumráni közösség spirituális liturgiáit mutatta be, különös tekintettel a qumráni töredékekben fennmaradt áldás- és átokmondásokra és azok liturgiában betöltött szerepére.

A jelenlévőket Erdő Péter bíboros, a Szent István Tudományos Akadémiaelnöke köszöntötte, majd a közösen elmondott Miatyánk imádság után felkérte Fröhlich Ida professzor asszonyt előadásának megtartására. A székfoglaló elhangzását követően a testület főtitkára, Barna Gábor néprajztudós méltatta a jelöltet, akinek Erdő Péter adta át a díszoklevelet.

Fröhlich Ida előadását teljes terjedelmében közöljük.

Közel hetven éve, 1947-ben találták a Wadi Qumrán barlangjaiban az első tekercseket, amelyeket ma a holt-tengeri tekercsek qumráni szövegeinek nevezünk, és amelyek egy ókori zsidó irányzat hagyományát őrizték meg számunkra. Kezdettől fogva feltételezték, hogy a barlangokban talált kéziratok és a közelben később feltárt telep lakói között kapcsolat lehetett. A telepet a tekercsek birtokosai a Kr. e. 2. század közepétől használták. Ez a IV. Antiokhosz Epiphanész hellénizáló törekvései ellen 166-ban kirobbant Makkabeus-felkelés győzelmét követő időszak volt. A felkelés egyik oka volt, hogy a főpapi tisztséget ebben az időben a nem-cádoqi (szaddukeus) származású Menelaosz töltötte be. A győztes felkelés után 152-től a főpapi tisztséget a felkelést vezető család tagja, Simon töltötte be, aki ugyan papi családból származott, de ugyancsak nem a vezető papság köréből.

A qumráni telep lakói azonosíthatók azokkal, akiket Josephus Flavius és más antik szerzők a Holt-tenger közelében cölibátusban élő esszénusokként (görögül esszénoi vagy esszaioi, latinul esseni) említenek. Josephus családokban élő águkról is ír (A zsidó háború II.8.2–13 = §119-16). Mindkét irányzattal kapcsolatban kiemeli, hogy rendszeresen vesznek tisztasági fürdőket; a telepen élőkkel kapcsolatban pedig elmondja, hogy napirendjükhöz tartozik a szent könyvek és próféták írásainak tanulmányozása; ismerik a gyógynövények és a kövek gyógyító erejét; meg tudják mondani a jövendőt. Hitük szerint a jók a halál után jutalomban, a gonoszok büntetésben részesülnek. A Zsidók történetében (XVIII.1.5 = §18–22) olvasható rövid értesítés szól a jeruzsálemi szentélyhez való viszonyukról is, ahová küldenek ugyan fogadalmi ajándékot, ott azonban nem mutatnak be áldozatot, „a maguk tisztulási eszközeit többre tartván”. Istentiszteleteiket külön tartják, nem lépnek a szentélybe.

A közösség iratai közül az egyetlen mű, amely az irányzat eredetéről és történetéről számot ad a Damaszkuszi irat, amely, úgy tűnik, a családos irányzat számára készült szabályzat volt. E szerint ők a fogságba vitt „maradék” leszármazottai, azok, akik „belátták bűnüket, és felismerték, hogy vétkes emberek ők”, és „az ország”-ba visszatérve az Igaz Tanító vezetésével az Isten „szíve szerinti úton” kívántak járni (CD I.3–13). Az említett megtérők nem csupán jámbor közrendűek lehettek: az irat Ezékiel prófétára hivatkozva, azokat a papokat, lévitákat, és Cádoq(nak azon) fiait említi, akik hűségesen megtartották a szentély szolgálatát akkor is, „amikor Izrael fiai eltévelyedtek” (Ez 44:15). A Damaszkuszi irat a cádoqi papokkal azonosítja „Izrael megtértjei”-t és „Izrael választottjai”-t, akikkel Isten „szilárd házat” épített Izraelben (CD III.21–IV,2).

A qumráni telepen elkülönülten működő közösség számára készült Közösség Szabályzata című irat ugyancsak „papokat, Cádoq fiai”-t említ vezetőkként. A közösségben egyébként papok vezették az imákat, ők áldották meg a közös étkezések alkalmával az ételt (ez az asztali áldás gyakorlatának első említése), ünnepeken pedig a kenyeret és a bort (VI.3–8). Feladatuk volt a Törvény állandó tanulmányozása is (VI.7, VIII.11–12), és tagjai voltak a Sokak tanácsának. A szentélyekben szolgálatot teljesítő papok feladataival kapcsolatos ószövetségi források a teendők között nem csak az áldozatok bemutatását említik. Papi feladat volt a sorsvetés; a tisztátalanság megszűnésének megállapítása (Lev 10:10) és a megtisztult személy újraintegrálása a közösségbe a szertartások során. Az ő feladatuk volt a tanítás is, amely igen széles tevékenységi kört foglalt magába, és a fentiekhez szükséges tudnivalók átadásán kívül az írnokképzést is jelentette. A szentély ugyanakkor liturgikus események, közös és egyéni könyörgések színhelye is volt, melyek különböző csapások, betegségek elhárítása lehetett. A fogadalom- és eskütételek is a szentélyben zajlottak, papok közreműködésével, és papok áldották meg az áldásért folyamodókat.

A qumráni telepen papi körök jelenlétére utalnak a barlangokban talált egyes kéziratok, így az 1. barlangban talált, pergamenre írt Nagy Izajás-tekercs, amelyet nem a telepen írhattak, és forrása a jeruzsálemi szentély lehetett. Más iratok is kívülről kerülhettek a telepre: a Qahát testamentuma(4Q542) címet viselő, a Kr. e. 4. századból származó irat, valamint az arámiHenok-gyűjtemény legrégebbi, Kr. e. 3. századi kéziratai.

A qumráni papok a jeruzsálemi szentély kultuszának életében nem vettek részt – az iratok tanúsága szerint azonban állandó figyelmet tanúsítottak azok iránt. A Templomtekercs hagyománya talán egészen a Kr. e. 4. századra megy vissza, a teljes szöveget tartalmazó példány viszont a Heródes-korból (Kr. e. 1. század utolsó harmada) származik. Az irat a Pentateuchus szentélyre és az azzal kapcsolatos témákra vonatkozó rendelkezéseinek tematikus, és az eltérő tartalmú szövegrészeket harmonizáló feldolgozása, amely részletes leírást ad a szentély épületéről, az udvarokról, kapukról, az áldozatok bemutatásánál használt eszközökről, az ünnepekről – mindezt egy 364 napos naptári rendszer keretében. Az Ószövetségből ismert ünnepek mellett az új olaj, új bor és fahordás ünnepeit sorolja fel (11QT XI.12). A realitáson alapuló leírás egy „megemelt valóság”-ot mutat be, tökéletesen szimmetrikus és standardizált épületrészekkel. A külső udvar falai 1600x1600 könyök hosszúak (11QT XL.8). Ekkora alapterületű épület nem helyezhető el a Templomdomb térképén. Úgy tűnik, a szerzők a monumentális szentély megvalósulását csak az eszkhatologikus jövőben várták, „a teremtés napjá”-n, amikor Isten új szövetséget köt népével, és újra megteremti szentélyét (11QT XXIX.8–10).

A qumráni telep lakói továbbra is foglalkoztak a papok feladatai közé tartozó, tisztasággal kapcsolatos döntésekkel, amit a Damaszkuszi iratnak a rituális tisztaság kérdéseivel foglalkozó, ún. halákai töredékei és a hat kéziratban ismert 4QMMT „Néhány megjegyzés a Törvény betartásáról”(4Q394–399) című levél is tükröz. Utóbbi a jeruzsálemi papsághoz írt levél, tisztasági – főként áldozatok tisztaságával kapcsolatos – kérdésekben. A „mi pedig azt mondjuk” bevezetővel ellátott állásfoglalás-gyűjteményt egy 364 napos naptár vezeti be. A telepre vonatkozó tisztasági előírások alapján az állapítható meg, hogy az ott tartózkodókra a papi tisztaság előírásai vonatkoztak. A közösség körében forgalomban levő számtalan bölcsességi és tanító műből kiemelendő a Jubileumok könyve, amelyet a szöveg qumráni héber töredékeinek megtalálásig csak etióp (ge’éz) fordításban ismertünk, az apokrif irodalom darabjaként. A mű a teremtéstől a Színai-hegyi törvényadásig tartó bibliai elbeszélések hagyományát dolgozza fel, többek közt az áldozatok és ünnepek részleteinek leírásával. A mű célja – egyebek közt – bizonyítani, hogy Izrael ősei, a patriarchák pontosan betartották a Törvény előírásait, már annak kinyilatkoztatása előtt.

Tagadhatatlan azonban, hogy egy vallási közösség nem létezhet valamiféle rendszeres liturgikus gyakorlat nélkül, és ezt a gyakorlatot a Templomtekercs hagyománya nyilván nem helyettesíthette. Sajátos „qumráni” liturgiát jelent „az áldások és átkok” recitálása, amelyet aKözösség Szabályzata az új tagok felvételének évi ünnepségénél ír elő (1QS II.1–18). Más áldásszövegekben is elmondott áldások alapja a Deuteronomium 28. fejezete, amely az „áldások és átkok” elmondását írja elő a Józsua vezette honfoglalás után, a szövetségkötés megújításakor. A szöveg két részletben egyazon listát tartalmaz, két – pozitív és negatív – kontextusban. A lista azokat a bajokat, természeti csapásokat, emberi és állati betegségeket, szociális sikertelenséget (vállalkozásokban való sikertelenség, társadalmi és nemzeti alávetettség, fogság) sorolja fel, amelyeket minden ember szeretne elkerülni – és amelyeket el is kerülnek azok, akik a szövetség betartásáért áldásban részesültek. A szövetséget megszegőket viszont ugyanezen csapások átok formájában, isteni büntetésként sújtják. Az isteni eredetű áldás tehát tartós és hatékony védelmet nyújt az „igaz” számára a fizikai rossz csapásai ellen. A qumráni közösség szövetségébe belépők számára biztosított áldások élén a bölcsesség áll, amely speciális védelmet biztosít a tagoknak a „fizikai rossz”, például az ellenség ártalmai ellen (1QS II.3–4). A liturgiában kimondott átkok a Beliálnak nevezett ártó szellemi lény és szövetségesei ellen szólnak; ők az átkok következtében megsemmisülnek, örök tűz és az isteni kegyelem megtagadása sújtja őket (1QS II.4–9).

Az áldások gyakorlatát a fogság előtti korból a Biblián kívüli emlékek is dokumentálják. A Színai északi peremén fekvő Kuntillet Adzsrudban két, a Kr. e. 9–8. századra datálható épületet tártak fel, ahol a falakon és a helyiségekben talált gabonatároló edényeken (pithoszokon) áldásokról tudósító feljegyzések olvashatók, vörös és más színű festékkel írva. A feliratok YHWH áldásáról tudósítanak, amelyet különböző személyek nyertek el. A pithoszokra írt szövegek bajelhárító ikonográfia keretében jelennek meg (termékenységi jelképek, mint az „életfa” mellett ábrázolt kecskék, vagy a borját mosdató és szoptató tehén, továbbá félelmet keltő Bész-alakok, és a zene mágikus erejét megjelenítő, lanton játszó nő). Az ábrák és a feliratok nem professzionális minőségűek; ezek alapján vélhető, hogy a hely afféle zarándokhely, a népi vallásosság központja lehetett. Egy másik lelőhelyen, a Hebrontól nyugatra fekvő Hirbet el-Qom-ban feltárt sírok egyikében felirat olvasható. A Kr. e. 8. századra datálható szöveg arról számol be, hogy „Urijahu Jahve áldását kérte”, és az áldás hatékonyságáról is értesít (II-es sír, 3. felirat). Urijahu, a sír tulajdonosa életében szerezhette meg az áldást, amelynek tényét sírjában is felíratta. A Jeruzsálemben, a Hinnom-völgy oldalában talált Ketef Hinnom-i amulettek (Kr. e. 7/6. század) a Numeri 6,24–26-ban az ún. Papi áldás szövegeként ismert áldás egy rövidebb változatát tartalmazzák: „Áldjon meg és őrizzen meg; tekintsen rád kegyesen YHWH és adjon számodra jólétet”. Az áldás birtokosa az ezüstlemezre írt szöveget életében tekercs formájában a nyakában viselte.

A Numeri 6,21–23-ban olvasható „papi áldás”-t megelőző szövegrész szerint az áldást olyan személyekre mondják el, akik előtte fogadalmat tettek. AzÓszövetség jórészt a Második Szentély (Kr. e. 5. század vége – Kr. u. 1. század) korából származó ún. boldogmondásai (ašrē-zsoltárok) olyan emberekről szólnak, akik etikai teljesítményük, a mózesi Törvény betartása folytán Isten különleges védelmét, áldását élvezik. A zsoltárok magát a fogadalmat nem, az áldást elnyerők különleges státusát és az annak alapjául szolgáló etikai hozzáállását azonban mindig említik. Az eskük és fogadalomtételek, valamint a papok által közvetített áldás elnyerésének színhelye a szentély lehetett.

A Qumránban talált nagy zsoltártekercs (11Q5) végén egy teljes évi rituális program jelenik meg, egy 364 napos, sematikusnak vagy ideálisnak nevezett naptár rendszerében (11QPsAp/a = 11Q5, col. 27.4–10). A Dávidnak tulajdonított szerzemények listája 3600 zsoltárt (thlh) sorol fel, és számos éneket (šyr), melyeket az év napjaira (364), a szombatokra (52) és az év ünnepnapjaira (30) írtak. A listához tartozik még a négy „ének, hogy »ráénekeljék« a csapástól sújtottra” (šyr lngn ‛l hpgw‛ym). A négy ének azonosítható a 11Q11 szövegében olvasható négy kompozícióval (a negyedik ének kis eltérésekkel azonos a 91. zsoltár szövegével).

A „rituális idő” sémáját a közösségben a több iratban is megjelenő sematikus vagy ideális naptár adta, amely a napév napjainak megközelítő számával operál, és nem veszi figyelembe a hold mozgását. Az ideális naptár előnye, hogy soha nem változtatja a felosztását, és pontosan 52 hetet foglal magában. Ebben a naptárban az újév és az ünnepnapok a hétnek mindig ugyanarra a napjára esnek. Az év 12, egyenként 30 napos hónapra oszlik (ennek összege 360). Minden évnegyed végén egy kiegészítő napot iktatnak be. Ezek azonosak a napéjegyenlőségekkel és napfordulókkal; az őszi és tavaszi napéjegyenlőség pedig azonos az újévvel, illetve a pészah (húsvét) kezdőnapjával. Az év fordulónapjait számos kultúra liminális napoknak tekinti, amikor démoni támadások és csapások veszélye fenyegeti az emberi közösségeket. A „csapással sújtottak” számára írt négy éneket ezekre a liminális napokra írták. Megnevezésük „ének” (šyr) és nem „zsoltár” (thlh) – hasonlóan a szombatokra és ünnepnapokra írt kompozíciókéhoz. A négy ének közül az elsőt az őszi napéjegyenlőségkor, a másodikat a téli napfordulón, a harmadikat a tavaszi napéjegyenlőségkor, a negyediket pedig a nyári napforduló idején recitálhatták. Ezt a feltételezést az énekek tartalma alátámasztani látszik.

A legjobb állapotú szöveg a 4. éneké, amely azonos a 91. zsoltárral. A 91. zsoltár – noha a kifejezés nem szerepel benne – ún. ašrē-zsoltár, vagyis olyan kompozíció, amely különböző veszélyek ellen deklarál védelmet az áldással rendelkezők számára. A veszélyeket a szöveg három (3, 4, és 5 tagot tartalmazó) sorozatban sorolja fel, kimondva, hogy a megnevezett csapásoknak nincs hatása afölött, „aki a Fölséges védelmében lakik” (Zsolt 91,1), és angyali segítséget élvez (Zsolt 91,11). A fenyegető veszélyek: vadász csapdája, éji kísértet, nappal repülő nyilak, „sötétben terjedő ragály (deber) – fényes nappal kitörő dögvész (keteb)”; utóbbiak a pestis/járványt megszemélyesítő démoni lények lehetnek. A nappali és éjszakai nyilak támadása ugyanezt a csapást jeleníti meg. Az éjszakai rettegés lehet hirtelen halál előjele. A kő fizikai sérülések veszélyét, az állatnevek állati támadások veszélyét jelentik. A zsoltár hangos recitálása a meghatározott alkalom során a különleges isteni védelem megerősítését jelenti azok számára, akik fölött elmondták – ebben az esetben bizonyára a közösség tagjai fölött. A recitálás ideje a nyári napéjegyenlőség lehetett. Mezopotámiai összehasonlító példák mutatják, hogy ez az idő különleges könyörgések ideje volt a nap perzselő hevét megjelenítő, íjjal és nyilakkal ábrázolt Nergál istenhez, a pestis csapása ellen. A 91. zsoltár YHWH áldását tartalmazza, azét az istenét, aki egyedül hatékony védelmet nyújtani a csapások és a pestis, valamint az egyéb veszélyek és támadások ellen.

A hasonlóképpen Dávidnak tulajdonított 1–3 énekek címfelirata (lahaš) is jelzi a szövegeknek az áldásétól eltérő típusát. Ezek a kompozíciók ártó szellemekre (a szövegek rwḥ-nak nevezi őket) mondott átkok, amelyeket YHWH, a világot teremtő isten nevében mondanak. Mint teremtő Istennek, neki egyedül van hatalma ahhoz, hogy az alvilágba száműzze, és ott fogva tartsa őket, megvédve a nevét segítségül hívókat a démoni támadástól. A három töredékes szövegben közös szerkezet fedezhető fel. Bevezetőjük utal a teremtés művére, és Istenre (YHWH) mint teremtőre. Az isteni hatalomra való utalást követi az ártó szellem „megkötözése” (fixatio), amelyet a „[Pa]rancsolom neked/kényszerítelek” (mšby‘) terminus vezet be. Az ártó szellem hatástalanítása után annak sorsát írja le a szöveg: az alvilágba kerül, ahol bezárva marad (erre utalnak a töredékes szövegekben olvasható említések a bronz kapuszárnyakról, amelyek szokásosan az alvilág kapuit jelölik). A démont elűző erő forrására való ismételt utalást követi a záró formula: „Amen, amen, selah”.

Az egyetlen közelebbi részlet a démoni támadókról a 3. énekben olvasható, amelyet egy szarvas démon támadása ellen írtak. A recitálás ideje a pészahünnepe, amelynek előestéje az Exodus elbeszélése szerint az elsőszülöttek halálának csapását jelenti az egyiptomiak számára – a héberek bárányvérrel megjelölt házait viszont nem sújtja a pusztító (ha-mašḥīt, Ex 12:23). A démon természetével kapcsolatban a qumráni szöveg a következőt említi: „emberektől és a Szentek magjából [származol]” (11Q11 5.6). A szöveg említi még az ellenségesség/Masztémah szellemé”-t (rwḥ hmśtmh, 11Q11 5:11–14). Az elképzelések alapja az arámi Henok-hagyomány, amelynek a qumráni szövegek gazdag anyagát reprezentálják; a 3. ének tehát speciális, a közösségben jelenlevő hagyományt használ. A szöveget exorcizmusként, démonűzésként szokás idézni; szavai azonban nem démoni megszállottság gyógyítására szolgálnak, hanem a veszélyt megelőző, azt elhárítani kívánó apotropaikus „bajelhárító” célzatúak – hasonlóképpen a nemzetközi folklórból ismert hasonló célú szövegekhez, amelyek az elhárítani kívánt veszélyt mindig jelenlevő, aktuálisan fenyegető támadásként írják le.

Az apotropaikus szövegekben említett Beliál és a szarvas démon alakjainak háttere a qumráni démonológia. A közösség tagjai – hasonlóan az egész ókori Keleten elterjedt általános felfogáshoz – a betegségeket, az emberi test diszfunkcióit ártó szellemek tevékenységének tulajdonították, és ezek terminusaiban írták le – a gyógyulást és az egészség megtartását pedig ezen lények távoltartása jelentette. Az is általános nézet volt egyébként, hogy a betegségek okának egyébként valamilyen, a beteg által korábban elkövetett bűnt vagy vétséget tartottak, amely utat nyitott a démoni csapásnak – ezért a teljes gyógyuláshoz a bűn megtalálása és megbánása, jóvátétele vezetett (az ártó szellemek távoltartása tehát afféle tüneti kezelés volt). A qumráni irodalom tartalmaz egy hagyományt az ártó szellemek által képviselt fizikai avagy természeti rossz eredetéről. Ennek alapja az arámi Henok-gyűjteményben olvasható történet a Virrasztókról (1Hen 6–11).

A Henok-hagyomány szerint a Virrasztók (‛ryn, égi lények, az égitestek és természeti jelenségeket irányító szellemlények), akiket a szöveg „szentek”-nek is nevez, egy csoportjában a földi nőket megpillantva vágy ébred, és leszállnak a földre. A nőknek varázslást is tanító Virrasztók és a földi nők kapcsolatából óriás termetű utódok születnek, akik pusztításba kezdenek a földön – az általuk okozott vérontás tisztátalansága lesz az oka a vízözönnek (a hagyományra utal Genezis 6,1–4 is). A vízözönben elpusztult óriások testéből ártó szellemek erednek (1Hen 15). Ezt a hagyományt későbbi qumráni művek is említik, illetve feldolgozzák. Rendszerezett formában a hagyomány a Jubileumok könyvében szerepel, a Genezis elbeszéléseivel egyeztetve és rendszeres világképbe foglalva. A Jubileumok elbeszélése szerint Isten a teremtés előtt angyalokat, az égitesteket, égi és természeti jelenségeket irányító szellemi lényeket teremtett (Jub 2). Ők a közvetítők az emberi történelem eseményeiben is, és hatalmuk van a Virrasztóktól eredő ártó szellemek fölött, akiknek működését az emberek között Isten próbatételül engedi meg. Az angyalok és a démonok is katonai rendben működnek. A vészterhes napokra írt qumráni bajelhárító szövegek hátterében tehát ez a szemlélet áll.

A liturgikus naptárban az év szombatjaira írt kompozíciók a Szombati Égőáldozat Énekei címen ismert qumráni szövegekkel azonosíthatók (4Q400–407). A héberül írt liturgikus ciklus 13 kompozíciót – egy évnegyed szombatjaira írt liturgia anyagát – tartalmazza. Kiadója, Carol Newsom szerint a szöveg a közösségen kívül, és valószínűleg az elkülönült közösség létrejötte előtt keletkezett, a Kr. e. 2. században vagy még korábban. A kompozíció papi körökben születhetett, szerzői abba az írnoki körbe tartoztak, amelyben a Jubileumok könyve is született.

A gyűjtemény darabjainak kezdő szava a la-maśkil „A Bölcs / Tanító számára”. Ezt követi az ének címe és az alkalom megnevezése: „Áldozati ének az X szombatra …”. Ezt Hallelu – „dicsérjük” felszólítással bevezetett dicsőítés követi, amelyet angyali lények vezetnek. A gyűjtemény három részében (1–5, 6–8, 9–13) található énekek stílusukban és tartalmukban is különböznek. Az első rész (1-5. szombat) az angyali papságot és kötelességeiket sorolja elő, utalással a földi papságra. A második rész (6-8. szombat) „a fő hercegek”-nek (nśy’y rwš) és „vezér”-eknek (śr) nevezett angyalok által mondott dicsőítéseket és áldásokat tartalmazza (a fő angyalok száma hét). Ennek a résznek a csúcsa a 7. szombatra írt ének, amely az égi szentély legbelsejében levő istentrón leírásával, és azokkal a szavakkal zárul, amelyeket a szekértrón a velük levő kerubokkal és kerekekkel (ofanim)együtt mondanak (a kompozíció Ezékiel 10. fejezetének terminológiáját használja). A hetedik szombat a tizenhárom középpontja. A harmadik rész (9–13. ének) tartalmazza az égi szentély, annak benső helyisége, valamint az angyali papok és az általuk felajánlott áldozat leírását.

A szombati liturgia tehát az égi szentélyben zajlik, angyal-papok dicsőítésével (ezért szokás a kompozíciót Angyali Liturgia címen is említeni). A szombati szent időben kapcsolat jöhet létre a föld és az ég között, és lehetségessé válik az angyalokkal való kommunikáció. Ezek a jellemzők határozzák meg a szombati énekek formáját és liturgikus funkcióját.

Sajnos nem ismeretes, mi lehetett az ünnepekre írt 30 ének – az év napjaira írt kompozíciókat viszont, úgy tűnik, ismerjük. A Dibrē ha-Meorot A Világítók (ti. égitestek) Szavai saját címfeliratot viselő mű (4Q504–506) kéziratai két évszázados folyamatos hagyományt képviselnek a közösségben (az első kéziratot Kr. e. 150 körül írhatták). Az imák a hét egymást követő napjaira íródtak, szombati befejezéssel. Az egyes kompozíciók címfeliratai tartalmazzák a nap megnevezését, például „szombati napra”. Valamennyi ima közös sémát követ. A megnyitó szavak – „Emlékezz, Uram!” – után a történeti hagyomány egyes eseményeit tekintik át. Az imákat az Amen, amenformula zárja le. A harmadik, negyedik és hatodik napra írt könyörgések fizikai bajoktól és betegségből kérnek szabadulást. Az első és ötödik napra írt könyörgések etikus természetűek, és a Törvény ismeretéért és bűnelkövetéstől való megmentésért könyörögnek. A második napra szóló ima nem maradt fenn. Az imák közös jellemzője a történetiség. Történeti visszaemlékezések motiválják a hat köznapra írt közös könyörgéseket, amelyek szövege egyszersmind áttekintést ad a bibliai történelemről, Ádámmal kezdődően. A vízözön, a Színai-hegyi törvényadás, a pusztai vándorlás és az első szentély korszakai, valamint a fogság utáni bűn és bűnhődés korszakainak felidézése után utalások történnek a jelen bajaira, amelyek „betegség, éhínség, szomjúság, járvány és kard” (4Q504 XVI.9), továbbá „szorongattatás, csapás, próbatétel” (4Q504 XVIII.18–19), amelyekből a könyörgő megmentést vár. A szombati liturgia nem része a kronológiai sémának, és tartalmában és formájában is különbözik a köznapi imáktól; ez egy doxológiai himnusz (4Q504 XX.5–XXIII.12). A Dibrē ha Meorot könyörgő imáit isteni áldás elnyerése érdekében írták a mindennapokra. A címben említett világítótestek az imák közvetítői lehetnek.

Összegzésként elmondható tehát, hogy a qumráni spirituális liturgiák alkalmait az ideális naptár elve határozta meg. A naptár egyes részeihez – az év fordulónapjai, a szombatok és a hét napjai – kapcsolható három szövegcsoport markáns különbségeket mutat tartalmukat és jellegüket tekintve. A különbségeket a szövegek recitálóinak az időhöz való viszonya indokolja. Az idő jellegétől függően a szövegek a természetfölöttihez való közeledés három módját reprezentálják. A liminális napokon elhangzott áldás- és átokszövegek a bajoktól való védelem és az ártó szellemek távoltartására szolgálnak. A szombati szent időben megnyílik a föld és ég közötti határ, és lehetővé válik a földi közösség számára az égi szentélyben, angyali papok részvételével zajló misztikus liturgiában való részvétel. A hétköznapok közönséges vagy profán ideje szolgál Izrael és Istene szövetségi kapcsolatának áttekintésére, az emberi történelemről való megemlékezésre. Ez az idő szolgál arra, hogy a könyörgő megbánást és bűnvallást gyakoroljon (a szövegekben ismétlődik a „mi, Izrael” forma); ez az idő szolgál a Tóra ismeretének elnyerésére is, a morális én megformálására, és az isteni áldás elnyerésére. Ennek alapja az a szent szellem, amelyet Isten adott az embernek, a csoport tagjainak: „…mivel kegyet mutatva irántunk a szentség szellemét adományoztad számunkra; könyörülj rajtunk, és ne atyáink vétkeire emlékezz …” (4Q506 = 4Qpap DibHam^c 131-132:11). Az ezeket a célokat elérni kívánó ima közvetítői az Isten szolgálatában álló égitestek.

A kéziratok kora alapján feltételezhető, hogy a hagyomány, amelyen ez a gyakorlat alapult, legalábbis részleteiben létezett már az elkülönült közösség története kezdetén – és kialakulása talán nem annyira következménye, mint inkább egyik oka lehetett a szakadásnak a magukat cádoqinak tartó papok és a jeruzsálemi szentély között. 

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír