A nagy tudású tanár és pedagógus, kiváló író és mélyen érző ember, Lukács István száz éve, 1916. január 31-én született Szegeden. Don Boscóért lángoló lelkét írásaiból ismerheti meg az utókor.

Lukács István elemi és középiskolai tanulmányait Kecskeméten végezte, majd magántanulóként érettségizett Esztergomban, a bencés gimnáziumban. Gimnazista fiúként ismerkedett meg Bosco Szent János életével, megérintette a lelkisége, ifjúságért végzett munkája. Mint egyik versében írta, követni akarta őt, szolgálni és oktatni a rongyos, szegény gyermekeket. Jelentkezett szalézinak, Péliföldszent­kereszten kezdte el a noviciátust, és itt végezte el teológiai tanulmányait is. 1941-ben szentelték pappá.

Elöljárói felfigyeltek kimagasló tehetségére és lelkiségére, ezért a Pázmány Péter Tudományegyetemre küldték. Magyart, történelmet és művészettörténetet hallgatott. Doktori disszertációját a gyermekirodalomról írta. Tehetségét elismerve 1946-ban tanársegédi meghívást kapott Alszeghy Zsolt professzortól, majd egyetemi adjunktus, ugyanakkor a nyergesújfalui szalézi gimnázium tanára, tanulmányi vezetője lett. Bokros teendői mellett jelentős irodalmi tevékenységet fejtett ki. Ez idő alatt írta legszebb verseit Don Boscóról – költeményei máig éltetik a szaléziakat.

1950-ben a rendek feloszlatásával az akkoriban jó hírű nyergesújfalui szalézi intézetben is megszűnt a szerzetesek oktató-nevelő tevékenysége, ami érzékenyen érintette Lukács István Don Boscóért lángoló szívét. A szalézi szerzetesek – mint a többi rend tagjai is – vagy egyházmegyés szolgálatba álltak, vagy elhagyták az országot. Lukács István azon kevesek közé tartozott, akik továbbra is taníthatták és nevelhették az ifjúságot, így tehetségét a ferences gimnáziumban kamatoztatta tovább: „vendégmunkás-katedrát” kapott előbb Szentendrén, majd 1956 után Esztergomban. Nagy műveltségű, rendkívüli szakmai tudással rendelkező tanár volt, vérbeli pedagógus; kitartó, lelkiismeretes, igényes. Tragikusnak tűnő sorsát, a szétszóratás, a száműzetés éveit Istentől kapott ajándékként élte meg, a hűség és a helytállás lehetőségeként.

Több mint két évtizeden keresztül a katolikus középiskolák magyar nyelv és irodalom, valamint művészettörténet szakos szakfelügyelőjeként is tevékenykedett. Pontos, rendszerető, igényes, megjegyzéseivel néha aprólékosnak tűnő szakfelügyelő volt, akiről sokan nem is tudták, hogy felszentelt pap és szerzetes.

Széles körű tudását a pedagógusi munkán túl íróként is kamatoztatta. Az Új Emberben rendszeresen jelentek meg cikkei, tanulmányai. Első Don Boscóról írt életrajza 1977-ben Bécsben jelent meg, Szegedi István álnéven; a köteteket titokban juttatták az országba. Ez a könyv több fiatalt is arra ösztönzött, hogy Don Bosco fiainak sorába szegődjék.

Lukács István volt az első asszisztense a Don Bosco Önkéntesei (VDB — volontáriák) nevű, pápai jogú világi intézménynek 1981-től 1982-ben bekövetkezett váratlan haláláig. A hit, a vallás átfogta az egész életet. Ahhoz, hogy megismerhessük szalézi lelkiségét, Don Boscóért lelkesedő szívét, olvasni, tanulmányozni kellene műveit, írásait, de Savio Domonkosról írt könyve és számos más műve még kiadásra vár.

A halál hirtelen ragadta el. Fájdalom a szaléziak számára, hogy a szalézi közösségekben nem fejthette ki tehetségét, az újraindulást nem érhette meg. Nagyra ívelő pályáját 1982. január 27-én fejezte be, infarktus végzett vele. Földi maradványai Esztergomban pihennek. Írásaiban, verseiben ma is él a magyar szaléziak között.

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír