1891 fontos év volt a Pécsi Egyházmegye életében: a székesegyház ekkor nyerte el mai alakját. A kilenc évvel korábban, 1882-ben megkezdett építési munkálatok célja az volt, hogy a millenniumi ünnepségekre a templom visszanyerje régi, egységes külsejét, felszámolva a különböző századok építészeti stílusainak eklektikusságát. Dulánszky Nándor püspök felkérésére Friedrich von Schmidt építész tervei alapján készült el 1891-re a neoromán stílusú székesegyház.

A szentelési évfordulón tartott szentmisén Udvardy György megyéspüspök homíliájában elmondta:

„Az ember alapvető vágya, tapasztalata az, hogy szeretne közel kerülni az Istenhez. Sőt, ennél törékenyebb vágyunk és tapasztalatunk is van: szeretnénk birtokolni az Istent, szeretnénk uralkodni fölötte, vagy legalábbis szolgálatunkba állítani őt, hogy az történjen, ami nekünk kedves, ami számunkra szerencsés, elfogadható, vagy éppen kedvezőnek tűnik. Szeretnénk közel kerülni az Istenhez, holott tudjuk, hogy Isten mindenek fölött áll, mi pedig teremtményei vagyunk a magunk töredékes voltával, véges erejével, szűkös vágyaival együtt.

Szeretnénk közel kerülni az Istenhez. Vajon méltó-e ez a vágy az Istenhez? Vajon az ember, a teremtmény érezhet-e ilyen vágyat magában, vagy már a gondolat is istenkáromlás? Szeretnénk bírni az Isten jóakaratát. Ezért az ember ősidőktől fogva keres magának olyan pillanatokat, helyeket, pontokat, ahol úgy gondolja, közelebb kerülhet az Istenhez. Ahol úgy gondolja, méltóbbá vált arra, hogy az Isten meghallgassa kérését. Ezért az ember szentélyeket, oltárokat épít kiemelkedő helyeken. Emlékhelyeket épít olyan eseményeknek, amelyek népe számára sorsfordítóak voltak, olyan természeti jelenségeknek, amelyek kifejezik, milyen kicsi az ember. Szeretne emléket állítani azoknak a pillanatoknak, amikor úgy érzi, jó döntéseket hozott. Legtöbbször ezek az áldozati helyek kifejezetten az áldozatbemutatás helyeiként jelennek meg. Az ember ilyenkor azt érzi, hogy az áldozat által megtisztult, méltó arra, hogy az Isten ajándékát be tudja fogadni.

Bennünk, Krisztust ismerő és életünket a keresztségben Krisztushoz kötő emberekben ez az ősi tapasztalat is megtisztul, átnemesedik, átformálódik. Már nem félünk természeti jelenségektől, nem gondoljuk, hogy valami kiemelkedő helyen kellene az Istent különös módon is imádni, mert máshol lehetetlen. Számunkra új értelmet kap a szent hely, az áldozat, az a hajlék, amit az ember készít az Istennek.

Nekünk, Krisztust ismerőknek egyértelművé válik az, hogy a templom a szent hajlék, ahol szeretnénk különös módon is dicsőíteni, áldani az Istent. Bizonyossággá válik, hogy mindaz, amit az ember szeretett volna, vagyis hogy kapcsolatba kerüljön az Istennel, valóság. Mert Isten lakást vesz közöttünk. Elfogadja a szépen fölékesített templomot, és lakást vesz benne, és elfogadja azt a szerény hajlékot, amit a közösség Istennek ad. Számunkra a hely, a találkozás helye szent hely. Számunkra a mennyország kapuja. Mi hisszük, hogy Istennel találkozhatunk egészen bizonyosan. Ő nemcsak elfogadja áldozatunkat, hanem feltárja önmagát. Jézus Krisztusban ő maga az áldozat, az oltár, aki bemutatja az Atyának az áldozatot.

Hiszünk abban, hogy ez a hely valóban szent hely, a mennyország kapuja. Hisszük azt, hogy nincs szükség más áldozatra, mint amit Krisztus bemutatott. Ezt ünnepeljük a szent hajlékban, a szent áldozatban.

Hálásak lehetünk, hogy biztosan tudhatjuk: ezen a szent helyen az igaz tanítás hangzik el. Hisszük, hogy a tanításban egészen közel jön hozzánk az Isten.

A mai ünnepen is örül a szívünk annak, hogy ez a tanítás éltet bennünket, mert igaz. Int, figyelmeztet, vigasztal, erőt önt belénk, újraszövi a testvéri kapcsolatot közöttünk.

A templom a közösség újjáépítésének helye. Elég tudnunk azt, hogy ugyanaz a szeretet kapcsol össze bennünket.”

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Magyar Kurír