Április 23. *Libice (Kelet-Csehország), 956 körül
+Tentikken (Danzig közelében), 997. április 23.
Adalbert kora a német-római szent birodalom fölemelkedésével és a
keletnémet területek evangelizálásának kezdetével esik egybe. A
germánok és a szlávok, a kereszténység és a pogányság közötti egyre
gyakoribb összeütközések kora ez, bizonyos tekintetben a későbbi közép-
európai feszültségeknek, a kelet-nyugat ellentétének előrevetett
árnyéka és előíze.
Adalbert származásában is megjelenik ez a polaritás. Ereiben apja, a
cseh Szlavnik fejedelem részéről szláv, anyja, Adilburg részéről pedig
szász, tehát germán vér folyt. A jó megjelenésű kis Vojtechet (így
hívták) már származása miatt is kitűnő világi pályára szánták, de
szellemi adottságai is jóval az átlag fölé emelték. Isten azonban
áthúzta az emberi számításokat, mert nagyobb dolgot akart vele és
képességeivel megvalósítani: magasztos apostoli hivatásra választotta
ki. Súlyos betegséggel látogatta meg tehát a fiút, s a szülők
fölismerték a jelet: a gyermeket Isten lefoglalta magának, az ő szent
szolgálatára kell tehát adni.
Így került a fölgyógyult fiú 972-ben a magdeburgi dóm jónevű
iskolájába, hogy itt készüljön a papi hivatásra. Vallásosságával és
okosságával kitűnt társai közül. Bérmáláskor vette föl az Adalbert
nevet pártfogója, a magdeburgi érsek iránti tiszteletből. Az érsek
halála után, 981-ben visszatért Prágába, ahol az első prágai püspök,
Dietmar szentelte pappá. 983-ban, Dietmar halála után a püspökség
alapítója, II. Boleszláv fejedelem, a papság és a nép egy akarattal
Adalbertet választotta püspökévé. Daliás alakja, főnemesi származása,
cseh nemzetisége, a társadalmi érintkezésben való jártassága,
szelídsége és képzettsége mind-mind jó ajánlólevél volt számukra. II.
Ottó császár is jóváhagyta a választást. Adalbert családi kapcsolatait
(anyja I. Henrik rokona volt) és német műveltségét tekintve ez érthető
is. Különben sem akart ellentmondani az általános óhajnak, hogy ti. a
püspökségnek hazai gazdája legyen. Így a veronai birodalmi gyűlésen
983. február 22-én beiktatták őt. A mainzi érsek, Willigis szentelte
püspökké még ugyanazon esztendő június 29-én.
Az otthoni fogadtatás örömmámorával szöges ellentétben állt a
pásztor és a nyája között csakhamar megszülető feszültség. Adalbert
befelé forduló természete, kolostor csendjére vágyódó lelke nem volt
fölkészülve arra a küzdelemre és keménységre, melyet e félig
civilizált és megtért nép vezetése, a sok pogány maradvány kiirtása
(soknejűség, rabszolgatartás, varázslás, papok nősülése stb.)
igényelt. Az állandó sikertelenségek, a hol innen, hol onnan
fölbukkanó ellenállás megérlelték benne az elhatározást: 988-ban
Rómába ment a pápához, s kérte, engedje őt zarándokként Jeruzsálembe,
hogy ott szegényen és magányosan szolgálja az Urat. A montecassinói
apát tanácsára változtatta meg a tervét, s lett bencés szerzetes 990-
ben a Rómában fekvő aventinói görög kolostorban.
A csehek azonban a mainzi érsekkel szövetkezve ismét megostromolták
kéréseikkel. A pápa és az apátja iránti engedelmességből Adalbert
ismét Prágába készült. A római kolostorból magával vitte 12 társát, s
megalapította velük a brevnovi apátságot. Ez az apátság idővel igazi
szellemi-lelki középponttá lett: sok püspököt, apátot, szerzetest
adott Cseh-, Morva-, Lengyel- és Magyarországnak, számos
misszionáriust küldött Oroszországba. Évszázadokon keresztül a
keresztény vallás és kultúra sugárzó központja volt a nyugati szlávok
számára. Adalbert már ezzel az egyetlen alapításával is
kitörölhetetlenül beírta nevét Európa civilizációjának és
hitterjesztésének történetébe.
Az otthoni állapotok azonban nemigen javultak. A sok ünnepélyes
ígéretből nem lett semmi. Alig törődtek az egyházi előírásokkal (pl.
menedékjoggal) és a lelkipásztorok erőfeszítéseivel. Adalbert akarva,
nem akarva belekeveredett a szlavnikidák (saját családja) és a
premyslidák közt dúló harcba. A békére és kiengesztelődésre törekvő
püspök ismét föladta az egyenlőtlen harcot, s részben önként, részben
kényszerítve, ismét elhagyta Prágát.
994--995-ben Magyarországon térített. Ő keresztelte és bérmálta meg
többek között Szent Istvánt. Máig is ő az esztergomi egyházmegye
védőszentje. 996-ban megint visszatért római kolostorába. Ez év
májusában koronázták császárrá III. Ottót, akire mély benyomást tett
Adalbert őszinte és komoly vallásossága, jámborsága. Barátok lettek.
Ismét kiragadták szerzetesi magányából: a pápa, a császár, az érsek
erélyesen sürgette, hogy folytassa prágai tevékenységét. A bencés
szerzetes számára szent volt az engedelmesség. Hazafelé menet
elkísérte III. Ottót Németországba, és hosszabb ideig nála maradt
Mainzban. Jelentős része volt a császár vallásos és politikai
gondolkodásának formálásában; megnyerte őt a keleti misszió ügyének
is. Útközben kapta a hírt, hogy legközelebbi rokonait Csehország
hercege, II. Boleszláv kegyetlenül meggyilkoltatta. Látva, hogy a
családja nyújtotta támogatás semmivé lett, s nemzetségének esküdt
ellensége került hatalomra, az eredményes munkát teljesen
reménytelennek tartotta. Úgy látta, hogy a Prágába vezető út lezárult
előtte.
Prága helyett tehát Lengyelországba ment, és megalapította
Meseritz kolostorát. Chrobry Boleszláv fejedelem támogatta, hogy
továbbutazhassék az északon élő balti törzsekhez (Pruzzi, Prussen,
később Preussen = poroszok), akik még nem kerültek érintkezésbe a
civilizált világgal, s pogányság, erkölcsi elvadultság uralkodott
közöttük. Adalbert 996/997 telén térített közöttük, de munkájának
olyan leküzdhetetlen akadályai voltak, hogy úgy döntött, társaival
együtt elhagyja a terméketlen ugart, és a litvánokhoz megy
misszionálni. De mielőtt még elindulhatott volna, a pogányok egy
lándzsával megölték: 997. április 23-án halt vértanúhalált Krisztusért
a Nagat és az elbingi Weichsel közti Tentikkennél. Itt nyerte el ez a
valóban szent élet a koronáját, a nagy célt, amely után ő is, mint
minden tökéletességre törekvő keresztény, annyira vágyott.
A lengyel herceg kiváltotta testét a gyilkosoktól, és Gnieznóban
temette el. Már 999-ben a szentek sorába iktatta őt Szilveszter pápa.
Sokan elzarándokoltak csodatévő sírjához, többek között barátja, III.
Ottó császár is (1000). A császár, élve az alkalommal, Gnieznót a
szent iránti tiszteletből érsekséggé avatta. És ami életében nem
adatott meg Adalbertnek, hogy Prágában otthont és békés nyugalmat
találjon, azt megadta az utókor a földi maradványainak, melyeket 1030-
ban vittek a csehek Prágába. Adalbert tisztelete azóta nőttön nő, s a
prágaiak hazájuk védőszentjét tisztelik benne.
Mindenható, örökkévaló Isten,
ki a mai napon Szent Adalbert püspököt, a te vértanúdat
szenvedésének érdeméért szentjeid közé emelted,
kérünk, add meg nekünk,
hogy az ő példája nyomán
mi is eljuthassunk az örök hazába!
forrás: http://www.katolikus.hu/szentek/0423.html
Kommentáld!