MIT SZERETÜNK, HA ISTENT SZERETJÜK? MIKÉPPEN ISMERJÜK MEG TEREMTMÉNYEIBŐL AZ ISTENT?

8. Nem tétovázó, hanem biztos öntudattal szeretlek Uram.

Átütötted igéddel szívemet és megszerettelek. Ég, föld és minden bennük rejlő, íme, mindenünnen kiáltják nekem, hogy szeresselek téged. Nem szűnnek meg odakiáltani ezt mindenkinek, hogy így mentsége ne legyen senkinek. Több irgalommal vagy mégis az olyan iránt, akinek majd megkegyelmezel, és bőségesebben kegyelmezel annak, aki iránt már irgalommal voltál, hiszen máskülönben csupán süket füleknek hirdetné ég és föld a dicséretedet.

Mégis, mit szeretek, mikor szeretlek? Nem szépséges testi alakot. Nem az idő kellemét. Nem a szemünknek olyannyira jóleső fények ragyogását. Nem valamennyi fölcsendülhető ének bájos dallamát. Nem szirmok, keretek, fűszerek illatát. Nem mannát és nem mézet. Nem ölelésre hívogató testi tagokat. Nem ezeket szeretem, ha Istenemet szeretem. És mégis szeretek valami fényességet, valami dallamot, valami illatot, ételt, ölelést, amikor Istenemet szeretem. Ő az én belsőbb emberem fénye, dallama, illata, eledele és ölelése. Fényt sugaraz ott bent a lelkemre, amilyent semmiféle hely magába nem fogad. Ének zendül ott és azt el nem sodorja az idő. Illat terjedez ott és szét nem kuszálja a szellő. Íz kínálkozik ottan és meg nem csökkenti semmi falánkság. Ragaszkodás van ott, de soha meg nem rontja a csömör. Ez az, amit én szeretek, ha szeretem Istenemet.

9. És mi ez?

Kérdeztem a földet és azt válaszolta: nem én vagyok. Hasonlóképpen vallott minden rajta megtalálható. Kérdeztem a tengert s a tenger zúgó mélységeit, az élő, tekergő lényeket és azt felelték: nem vagyunk a te Istened, keressed őt fölöttünk.

Kérdeztem a kavargó szeleket és az egész levegőég minden lakójával együtt azt zúgta felém: csalódik Anaximenes, mi nem vagyunk az Isten.

Kérdeztem az eget, a napot, a holdat, a csillagokat és valamennyi felelt: mi sem vagyunk az Isten, akit te keresel.

És kiáltottam a testem kapuit körülálló minden létezőnek: csupán annyit mondottak Istenemről, hogy nem ti vagytok ő. Beszéljetek róla tehát valamit. És erős szóval zúgták a fülembe: "Ő alkotott minket."

Kutató figyelmem volt ez a kérdezősködésem, a bennük csillámló szépség pedig a válasz.

Magamhoz fordultam és magamnak beszéltem: ki vagy? És válaszoltam: ember. Íme, test és lélek állanak bennem szolgálatomra, egyik kívül, másik belül. Közülük melyikkel kell inkább keresnem az Istent? Őt kutattam már teljes testem segítségével a földtől az égig, ameddig kiröpíthettem követeimet, szemem sugarait.

Ámde alkalmasabb lesz belső emberem. Hiszen valamennyi testi követem hozzá viszi a jelentését. Ő a fő és ítélkezik az ég, a föld és minden bennük létező válaszairól, ha így felelnek nekem: mi nem vagyunk az Isten, Ő alkotott minket. A belsőbb ember mindezt a külső szolgálatával ismerheti meg. Én, a belső ember ismerem meg mindezt, én, én, a lélek, a testi érzékeim révén.

Kérdeztem Istenemről a mindenség tömegét és válaszolt: nem én vagyok, de ő hívott engem létbe.

10. Nem ragyog-e mindenki szemébe ez a szépség, ha ép érzéke van? Miért nem hirdeti tehát ugyanazt mindenkinek? Látják őt a parányi és megtermett állatok is, de képességük nincs, hogy kérdezhessenek. Bennük a hírt adó érzékeken ugyanis nem uralkodik ítélő értelem. Az ember azonban kérdezhet, s "ami az Istenben láthatatlan, az értelem a teremtmények révén felismeri". Ámde bűnös szeretet a teremtményeknek veti őt alá és mint alárendelt, nem ítélhet többé. Sőt a teremtmény a kérdezőknek nem ád feleletet, csupán az ítélkezőknek. Hangja, vagyis szépsége nem változik, nem másképpen látszik ennek és nem másképpen annak, ha az egyik csak látja, a másik pedig látja és kérdezi. Ugyanazon a módon ragyog mindkettő elé, de az egyikhez néma, a másikhoz beszél. Sőt beszél mindenkihez, de csupán azok értik, akik kívülről zengő szavát egybevetik bévül az igazsággal. Az Igazság pedig így beszél hozzám: ég, föld, és semmi anyagi test nem a te Istened. Természetük is ezt állítja az embernek, ha nyitott szemmel látja, hogy ezek csak anyagi tömegek. És az ilyen tömeg kisebb részeiben, mint egészében.

 

AZ EMBER NEM ISMERI TELJESEN MAGÁT

 

7. Te ítélsz meg Uram engem. Bár senki sem tudja "az ember dolgait, ha nem az ember lelke, amely őbenne vagyon", mégis van valami az emberben, amit nem ismer az ember lelke sem, pedig ez benne lakozik. Te azonban Uram, te alkottad őt, tehát minden porcikáját ismered. Én, habár megvetem és másnak nem ítélem, csupán pornak és hamunak színed előtt magamat, mégis tudok rólad valamit, amit nem tudok magamról.

Lám, most tükör által homályban látunk, s még nem színről színre, és ezért míg messze zarándokolok tőled, magamnak inkább jelenvaló vagyok, mint neked, de tudom mégis rólad, hogy semmi módon nem érhet erőszak téged. Nem tudom azonban, hogy milyen kísértés ellen van küzdelemre erőm és milyen ellen nincsen. Ámde reménykedek, mivel hűséges vagy és "nem engeded, hogy erőnkön felül szenvedjünk kísértést, hanem a kísértéssel együtt a kimenekülést is megadod, hogy elviselni tudjuk".

 

 

MILYEN CÉLJA ÉS HASZNA VAN ENNEK A VALLOMÁSNAK?

5. Ámde miféle célból vágyakoznak erre? Talán azt óhajtják, hogy szerencsét kívánjanak nekem, ha majd tudomásul veszik: milyen közel jutottam hozzád kegyelmed erejéből? Talán sóvárogják hogy imádkozzanak értem, ha majd meghallják: nehézkességem mennyire visszatart még tőled engem?

Az ilyeneknek föltárom magam.

Bizony nem kicsiny eredmény. Uram Istenem, ha tömegesen hálálkodnak neked miattunk és sokan imádkoznak értünk hozzád. Szeresse bennem a testvéri szív, amit szeretetreméltónak tanítasz, és sajnálja bennem, amit sajnálatosnak mutatsz. Tőlem nem messzire álló testvér lelke cselekedje ezt és nem idegen fiaké, "kiknek hiúságot beszél szája, jobbjuk pedig hazugságnak jobbja". A testvéri szív, ha helyesel, miattam örül, ha pedig gáncsol, szomorkodik értem, mert akár helyesel, akár kifogásol, de szeret engem.

Az ilyeneknek föltárom magam.

Könnyebbüljenek meg, ha jót hallanak rólam és sóhajtozzanak, ha bűneimet látják. Műved és ajándékod, ami jó van bennem, s ami rossz: csupán a magam bűne, s a te ítéleted. Könnyebbüljenek meg, ha az előbbit látják és szomorkodjanak emezek hallatára. Ének és könny szálljon színed elé testvéreim szívéből, tömjénes edényeidből. Te pedig Uram, te szentséges templomod illatában gyönyörűséget találsz, nagy irgalmasságod szerint nevedért könyörülj rajtam. Ne hagyd félbe, amit megkezdtél bennem, segíts javítani fogyatkozásaimat.

6. Ez a gyümölcse vallomásaimnak: föl kell tárnom, nem azt, hogy milyen voltam, hanem milyen vagyok és nem csupán előtted, titkos örömmel teli aggódással s rejtett, fájdalmas reménykedésemmel, hanem egyúttal hivő emberfiak füle hallatára. Ők örvendezésem társai, halandóságom osztályosai, polgártársaim, zarándok testvéreim, akár megelőzik, akár követik vagy kísérik utamat.

Szolgáid és testvéreim, te őket fiaidnak szántad. Uraim is, szolgálok nekik, mert ezt parancsba adtad, ha veled és belőled élni akarok. Igéd azonban kevés volna nekem, ha ezt csupán szóval parancsolná, de cselekedettel nem járna előttem. Magam is így cselekszem, nem csupán szóval, hanem testtel is. Így cselekszem a szárnyaid alatt, de roppant veszéllyel cselekednék, ha nem húzódna szárnyad oltalmába a lelkem és gyöngeségem nem volna neked ismeretes.

Gyermek vagyok, de atyám örökre él, ő mindig alkalmas gyámolítóm. Ő teremtett ugyanis engem és ő zár oltalmába. Mindenhatóm, te vagy javaim összessége és velem jársz, mielőtt veled volnék.

 

 

ISMERI AZ ISTEN TITKAINKAT. MIT JELENT TEHÁT AZ ISTENNEK SZÓLÓ VALLOMÁS?

2. Van Uram előtted rejtőző valami bennem, még ha nem akarnám is megvallani neked? Hiszen szemed előtt az emberi lélek mélysége mezítelen. Téged rejtenélek el csupán magam elől és nem magamat tőled. Most azonban, midőn sírásom tanú arra, hogy milyen nagyon nem tetszem magamnak, te fényeskedel előttem, te tetszel nekem, téged szeretlek, reád vágyakozom. Miért? Hogy magamon szégyenkezzek és elhajítsam magamat, tégedet válasszalak és ne keressem tetszésedet, de a magamét sem, hacsak nem benned.

Jól ismersz te Uram engemet, akárki vagyok. Említettem, hogy milyen eredményt szándékozok neked e vallomásommal. Nem testem szaván és hangján nyilatkozok, hanem lelkem igéivel és gondolkodásom kiáltásaival. Ismeri őket füled. Ha rossz vagyok, a neked szóló vallomás nem egyéb, mint hogy nem tetszem magamnak. Ha pedig jó vagyok, nem egyéb a vallomásom neked, mint hogy ezt ne a magam érdeméül rójam, mert "Te Uram, az igazat meglátod", de előbb "a bűnöst megigazulttá teszed".

 

 

IMÁDKOZIK ELHUNYT ÉDESANYJÁÉRT

34. Behegedt már a seb szívemen. Benne emberi megindultságom talán gáncsolhatónak mutatkozott. Másfajta könnyeket hullajtok eléd most megholt szolgálódért Istenem. Megrendült lelkemből patakzanak ezek, míg fürkészem az Ádámban elhunyt valamennyi lélek veszedelmeit.

Új életre kelt Krisztusban anyám. Már akkor, midőn testétől még el sem szakadt lelke, úgy élt, hogy hite és erkölcse miatt dicséret illeti nevedet. Ámde nyugodtan mégsem állíthatom: attól a perctől kezdve, hogy a keresztségben újjászülted őt, parancsod ellen soha egyetlen szó sem hagyta el ajakát. Maga az Igazság, Fiad jelentette ki: "aki pedig azt mondja atyjafiának: bolond, méltó a gyehanna tüzére." És jaj még a dicséretes életű embereknek is, ha nem veted latba irgalmasságodat, amidőn megítéled őket. Mivel azonban nem kutatod kínzó aprólékossággal a gonoszságokat, bizalommal reméljük, hogy kegyelmes elnézésre találunk nálad. Ha pedig valaki felsorolja előtted igaz érdemeit, mi mást sorol fel, mint ajándékaidat? Ó bárcsak embernek ismernék magukat az emberek, s aki dicsekszik, az Úrban dicsekednék.

35. Dicsőségem, életem, szívem Istene, mellőzöm kissé anyám jó cselekedeteit. Érettük örömmel adok hálát neked. Most pedig bűnei bocsánatáért rimánkodom hozzád.

Hallgass meg engem, Sebeink Orvosságára kérlek. Ő a keresztfán függött és ott ül most jobbodon, hogy közbenjárjon értünk.

Tudom, irgalmas volt cselekedeteiben és szívből megbocsájtott az ellene vétkezőknek. Bocsásd meg te is bűneit, melyekbe talán belebotlott annyi esztendőn át, az üdvösség szent forrása után. Bocsásd meg, bocsásd meg Uram és "szolgálóddal ne szállj ítéletre". "Haladja fölül irgalmasságod az ítéletet", hiszen igazak kijelentéseid és az irgalmasoknak irgalmat ígértél. Ajándékod, hogy ilyenek legyenek, mert könyörülsz azon, kin könyörülsz és irgalmazol annak, akinek irgalmazol.

36. Hiszem, hogy teljesítetted már kérésemet, de "szájam önkéntes áldozataiban leld Uram, kedvedet". Mikor már közeledett szabadulása napja, mit sem törődött teste költséges temetésével, sem a fűszeres balzsamozással, nem kívánt értékes síremléket és még csak hazai sírjával sem gondolt. Nem ezeket a dolgokat hagyta meg nekünk. Kívánsága csupán annyi volt, hogy oltárodnál, ahol napról napra szüntelenül szolgált, emlékezzünk meg róla. Tudta, hogy innét ered a szentséges áldozat, mely megszüntette az ellenünk szóló okmányt.

A gonoszságainkat számontartó ellenséget is legyőzte ez az áldozat. Keresi ez az ellenség, hogy mit hozhatna még föl ellenünk, de semmit sem talál Benne, akiben győzünk. Az ő ártatlan vérét ki ömleszti vissza? Ki adja vissza az árat, amellyel megvásárolt, hogy a gonoszság markából kiragadjon minket?

Váltságdíjunk e szentségéhez kötözte lelkét a hit kötelékével szolgáló leányod. Ne szakítsa el őt pártfogásodból többé senki. Ne ármánykodjék közbe az oroszlán és a sárkány, sem erőszakkal, sem csellel. Nem azt felelné anyám, hogy nincsen tartozása. Így meggyőzhetné és martalékul ejthetné őt a ravasz vádoló. Inkább majd így esedezik: megbocsájtotta az ő vétkeit, kinek senki nem adja vissza, amit érettünk fizetett, bár adós sohasem volt.

37. Nyugodjék immár férjével együtt békességben. Sem előtte, sem utána nem volt másnak asszonya. Csupán neki szolgált és neked hozta a gyümölcsét állhatatosságban, hogy férjét is megtérítse hozzád.

 

 

MÓNIKA ELRAGADTATÁSA ÉS HALÁLA

27. Nem emlékezem pontosan, hogy anyámnak erre mit feleltem. Talán öt nap sem múlt el ezután, vagy alig valamivel több, és láz döntötte őt ágynak. Betegsége egyik napján ájulásba esett és kevés ideig eszméletlenül feküdt. Összeszaladtunk, ámde magára eszmélt hamarosan, és mikor meglátott minket az ágya mellett, engem és testvéremet, valami kérdő hangon így szólt hozzánk: - Hol voltam?

És mihelyt látta, hogy mennyire megrendített bennünket a fájdalom így folytatta tovább:

- Tehát itt temetitek el anyátokat.

Hallgattam és könnyeimmel gyürkőztem. Fivérem motyogott valamit, talán, hogy inkább azt óhajtaná, ha nem ott idegenben, hanem hazai földön zárná le a szemét. Midőn ezt hallotta anyám, gyötrődő arccal, mintegy büntetésül, hogy effélékre gondol, rátekintett, majd rám emelte róla a szemét és szólt:

- Nézd csak, mit beszél.

Majd mindkettőnknek csakhamar ezt mondotta:

- Földeljétek el bárhol ezt a testet. Ne okozzon ez nektek semmi gondot. Csak arra kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, akárhol lesztek is.

Midőn ezt a kívánságát, amennyire tudta, szavakba öntötte, elcsendesedett. Ismét súlyosbodó bajával küzdött.

28. Én pedig, ó láthatatlan Isten, rágondoltam híveid szívébe rejtett ajándékaidra. Csodálatos gyümölcsök sarjadnak belőlük. Örültem és hálát adtam neked. Eszembe jutott, hiszen tudtam róla, hogy milyen nagy gondoskodás emésztette sírjáért folytonosan anyámat. Férje porai mellé szemelte ki magának a sírját és azt egyre ápolgatta. Szép megértésben éltek ugyanis együtt és azért úgy akarta - íme milyen kevéssé érti meg emberi szívünk az örökkévalókat -, hogy a boldogságát még ez is tetézze majd: a tengerentúl történt utazás végeztével a két házastárs hamvainak egyazon rögöt adják sírhelyül és így emlékezzenek meg róluk az emberek.

Nem tudtam, hogy ez a hívságos gondolat jóságodnak teljessége elől mikor kezdett szívéből tünedezni. Csodálkoztam és örvendeztem, hogy így adta ezt tudomásomra. Bár az ablaknál szőtt csevegésünk során, abban a kijelentésben: mit keressek tehát a földön?... nem mutatkozott már az a kívánság, hogy otthonában hunyja le a szemét...

Később hallottam, hogy mikor már Ostiában voltunk, valamely napon anyai meghittséggel beszélgetett néhány barátommal a földi élet megvetéséről és a halál jóvoltáról.

Én nem voltam jelen. Barátaim csodálták tőled kapott asszonyi erősségét, s midőn kérdezték, nem fél-e, hogy gazdájától ilyen messzire hagyja majd a testét? - így felelt:

- Nincs távol semmi a jó Istentől. Nem kell félnem, hogy a világ végén megfeledkezik, honnét keltsen új életre engem.

 

 

AZ ÖRÖK BOLDOGSÁGRÓL BESZÉLGET ÉDESANYJÁVAL

23. Már küszöbön leselkedett a nap és távoznia kellett földi életéből. Te tudtad ezt a napot, nekünk még nem volt sejtelmünk sem róla. Történt, úgy hiszem rejtett irányításoddal, hogy ő és én az egyik ablakra könyökölve álltunk. A szállást adó ház belső kertjére láttunk innét, a Tiberis-parti Ostiában, ahol messze a világ zajától, hosszú utazásunk bajai után, a tengeri útra gyűjtöttünk erőt.

Meghitten, édesen beszélgettünk, csupán egymással. Elfelejtettük, "ami mögöttünk volt" és "nekifeszültünk az előttünk levőknek". Fontolgattuk magunk között, jelenlétedben Uram, Irgalmasságom, hogy milyen lesz majd a szentek élete, "amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szívébe föl nem hatolt". Szívünk ajakával áhítoztunk forrásod magasztos csöppjeire, az élet kútfejére, mely tenálad vagyon, hogy permetezzenek ránk értelmünkhöz mérten, ha elmélkedünk valamiképpen erről a nagyságos dologról.

24. Végül oda térült a beszéd, hogy testi érzékeink bármilyen nagy gyönyörűsége megannyi ragyogásban is csupán testi marad, és az örök élet örömeihez mérten nem összehasonlításra, de említésre méltónak sem látszik. Egyre forróbb vágyakozással emelkedtünk az örök Valóság felé.

Fokozatonkint jártuk végig minden anyagi teremtményt, magát az eget is, ahonnét a nap, a hold, a csillagok sugaraznak a földre. És egyre magasabbra szálltunk bensőséges elmélkedésünkben. Beszélgettünk és csodáltuk műveidet. Elérkeztünk a lelkünkhöz is. Áthaladtunk rajta, hogy érintsük a fogyhatatlan bőség tartományát, ahol az örök igazság eledelével táplálod Izraelt, hol a Bölcsesség az Élet, a minden létbe szólító, a múltat és a jövendőt egyaránt. És a Bölcsességnek nincs eredete, marad, mint volt és így lesz mindörökre. Sőt, inkább nincs benne sem múlt, sem jövő, csupán a jelen létezés, mivel örök. A múlt és a jövő ugyanis örök nem lehet.

S míg vágyakozással beszélgettünk róla: a szívünk erős ütemével megérintettük valamelyest őt. Sóhajtoztunk. "Lelkünk választott zsengéit" azután ott hagytuk és visszatértünk ajakunk neszéhez. Benne éled és elhal az ige. Ugyan, mi hasonló a te igédhez Urunk? Ő régiség nélkül magában marad és megújít mégis mindent.

25. Tovább fűztük a szót. Megtörténhetnék, hogy valakiben elcsitul a test zsivaja, elmosódik a föld, a víz, a levegő képzelt képe. Elhallgat a mennybolt, elhallgat a lélek. Maga fölé röppen most a lélek és nem gondol magával. Elfakulnak az álmok s az ábrándok tüneményei, minden szó, minden jel és minden szükségszerűen tovaillanó dolog, míg teljessé lesz a csönd. Ha valaki hallgatózik, így beszélnek mindezek: "nem magunk alkottuk magunkat, hanem ő teremtett minket, ki marad mindörökre". E szavakra azután, ha végleg tovacsendültek, ahhoz irányítanák immár fülüket, ki létbe hívta mindet. Ő maga beszélne, nem e dolgokban, hanem ő maga, hogy hallgassuk igéit, nem testi nyelven, nem angyali szóban, nem felhők mennydörgésén, nem rejtvényes hasonlatokban, nem, Ő maga beszélne, kit mindezekben szeretünk. Mindezek nélkül hallgatnánk meg őt, amint most is feléje röppenünk és iramló gondolattal érintjük a valóságon túl megmaradó örök Bölcsességet. Ha ez azután állandósulna, s messze tűnnék minden hozzá nem is fogható egyéb látomás, csupán ez az egy ragadná, szívná s rejtené örömei mélyébe az őt szemlélő lelket: ilyen az örök élet, mint értelmünk emez áhított pillanata. Nem erről szól-e az Írás: "Menj be Urad örömébe." S mikor lesz ez? "Mikor mindnyájan feltámadunk, de nem mindnyájan fogunk elváltozni."

26. Ilyesféléket mondottam, talán másképpen, vagy nem pontosan e szavakkal. Uram, te tudod, hogy e dolgokról történt csevegésünk napján, midőn beszélgetésünk folyamán ugyancsak olcsónak láttuk a világot minden gyönyörűségével együtt, így szólott anyám:

"Ami engem illet fiam, nem találom én már örömömet e földi élet során semmiben. Mit keressek, miért éljek itt, nem tudom. E világban való minden reménységem szertefoszlott. Csupán egy dolog volt, amiért ideig-óráig még szívesen maradtam e földi téreken, hogy téged halálom előtt katolikus kereszténynek lássalak. Tetézetten teljesítette kérésemet az Isten, hiszen megveted immár a földi boldogságot, sőt az Úr szolgájaképpen látlak. Mit keresek tehát a földön?"