Canterbury Szent Anzelm (latin nevén Anselmus Cantuariensis, olasz nevén Anselmo d’Aosta) (1033–1109) a XI. század kiemelkedő egyházi személyisége volt. A nagy hatású teológus, filozófus, a „skolasztika atyja” Aosta szülöttje; a franciaországi Bec apátjaként, majd canterburyi érsekként vált ismertté. 1109. április 21-én halt meg.

„Mert nem azért vágyom megérteni, hogy hihessek,
hanem azért hiszek, hogy érthessek”
(Szent Anzelm)

Szent Anzelm nagy fontosságot tulajdonított az értelemnek, azaz hogy az isteni misztériumot ne kizárólag a hiten keresztül vizsgáljuk. A hit igazságának felismerésére hívja az arra szomjazó embert, és azon fontos feladatra hívja, hogy adja tovább keresztény örökségét a következő nemzedékek számára is – mondta  XVI. Benedek.

Anzelm 1033-ban született a felső-itáliai Aosta (akkori nevén: Augusta) városában, az Alpok lábánál, elszegényedett nemesi családban. 1056-ig szülővárosában lakott, majd édesanyja halálát követően három éven keresztül vándoréletet élt Franciaországban; ezekről az évekről többet nem tudunk. 1059-ben felvételét kérte a normandiai Le Bec bencés monostorába, ellentmondva apja szándékának, és elhagyta a szülői házat. Lanfrank páviai perjel lelki vezetésével életét a tanulmányoknak és a bensőséges imádságnak szentelte.

A kolostor priorjának távozásakor, 1063-ban, Anzelm vette át a hivatalát; 1078-ban pedig apáttá nevezték ki. Amikor a perjelt kinevezték Canterbury érsekévé, mesterét követve Anzelm is Canterburybe ment. 1093-ban, Lanfrank érsek halálakor Anzelmet jelölik Canterburybe érseknek, s ő elfogadja a kinevezést.

Az Angliában töltött évek során újraszervezte az egyház életét, és igyekezett megvédeni az egyházat a világi hatalmaktól való függéstől. E törekvése miatt száműzetésre kényszerült. 1103-ban, miután rábírta a királyt az egyházi törvények tiszteletben tartására, véglegesen visszatért Angliába. II. Paszkál pápa és Henrik egyezsége révén térhetett vissza Canterburybe. Itt halt meg 1109-ben.

Anzelm nagy hangsúlyt fektetett a Szentírás olvasására; Isten szavát nyugodt körülmények között, elmélyülten kell tanulmányozni – ajánlotta. Írásaiban nem válik külön a tudás és a vallásos áhítat, a teológia és a misztika. Legismertebb műve, a Proslogion egyszerre imádság és annak a vágynak a tükröződése, hogy Isten arcát szemlélje; akárcsak Szent Ágoston Vallomásai – emelte ki 2009 szeptemberében mondott tanításában XVI. Benedek pápa, hangsúlyozva, hogy a neves teológust és filozófust az „új” Európa egyik atyjának kell tekinteni.

A hithez – Anzelm szerint – az ész belátásán keresztül is el lehet jutni, mivel a hittételeket semmilyen észérv nem képes érvényteleníteni. E gondolatának jelentősége abban áll, hogy így a hittételek a Biblia vagy az egyházatyák tekintélye nélkül is képesek megállni. Ontológiai istenérve nagy vitát váltott ki: mivel Isten az a lény, akinél nagyobb és tökéletesebb nem gondolható el, márpedig a legtökéletesebb lény tulajdonsága a létezés is, ezért valóságosan létezik.

Anzelm az igazság három szintjét különbözteti meg: az örök igazságot; a dolgok igazságát – amelynek alapja, hogy összhangban áll az isteni igazsággal; és a gondolkodás igazságát – amelynek alapja, hogy összhangban áll a dolgok igazságával.

A bencés szerzetes tanításának szellemében alapította XIII. Leó pápa a Szent Anzelm Kollégiumot, amely mára nemzetközi egyetemi intézménnyé vált: filozófiai, teológiai és liturgikus képzést kínál a világ minden részéről érkező fiataloknak, összekötve a hitet a megismeréssel.

Kortársaira és az utókorra is igen nagy hatást gyakorolt leveleivel, imádságaival és beszélgetéseivel, amelyeket életrajzírója, Eadmer jegyzett föl. Első ránk maradt levelei, legtöbb imádsága és elmélkedése az 1070–1078 közötti évekből származnak. Irodalmi munkássága ebben az időben az Isten lényegéről és létezéséről írott két értekezésében (Monologion, Proslogion) érte el tetőpontját. E művek Anzelm teljesen érett filozófiáját tartalmazzák, egyebek mellett az ún. ontológiai istenérv első megfogalmazását. Ezt követő írásaiban Anzelm az igazság, az igazságosság és a szabadság közötti viszonyt kutatta. Legtöbb munkáját szerzetes barátainak írta, hogy választ adjon konkrét kérdéseikre. Gyakran alkalmazta a dialógus-formát.

Imádságait misztikus bensőségesség és mélység jellemzi, szakítva a karoling kor józan és visszafogott imaformáival. Levelei szenvedélyes és érzelmes hangvétele éles ellentétben áll teológiai spekulációinak értelmi élességével. Különösen korai levelei mutatják készségét a természetfölöttiekkel való bensőséges barátságra, amely a XII. századi monasztikus lelkiség egyik jellemző vonása.

1163-ban Becket Tamás érsek megkezdte a szenttéavatási eljárás előkészítő vizsgálatait; amikor azonban Becket száműzetésbe kényszerült, Anzelm ügye feledésbe merült. 1494-ben kudarccal járt egy másik kísérlet is. Végül 1720-ban egyháztanítóvá emelték Anzelmet. Ünnepét 1688-ban vették föl a római naptárba, április 21-re.

Magyar Kurír

(gj)