1220. körül Ancona-ban született a nemes Scotivoli családból. Apja kérésére Bolognában egyházi és polgári jogot tanult, majd visszatérve Anconába pappá szentelték. Egy ideig püspöke archidiakónusa (esperese) lett, majd a pápa a még fiatal papra rábízta az osimoi egyházmegye vezetését.

Rangja megfelelt a mai püspöki általános vikárius rangjának. Osimo püspöksége IX. Gergely pápa utolsó éveiben (1240 körül) átpártolt II. Frigyeshez, ghibellin lett. Emiatt a pápa megvonta tõle a püspöki hivatalt s azt átruházta a szomszédos Recanatira. Benvenútusz igen okosan, megnyerõ modorban, de ugyanakkor határozottsággal látta el kényes feladatát, úgyhogy néhány év múlva sikerült a pápa iránti hûségre vezetni egyházmegyéjét.

 IV. Orbán ezek után visszaadta Osimonak a püspöki rangot, s kinevezte püspöknek Benvenútuszt. „Benvenútusz - írja a pápa – kiváló: feddhetetlen élete, tudománya, a lelkiekben való buzgósága s az ügyek intézésben való ügyessége miatt. Õ szívünk szerinti férfiú. Õt nevezzük ki Osimo egyháza pásztorának és püspökének, abban a meggyõzõdésben, hogy tapintatával, Isten kegyelmével és a Szentszék támogatásával elõ fogja mozdítani ennek az egyházmegyének lelki és földi jólétét, s a városnak visszaadja elõbbi fényét, megerõsíti az Anyaszentegyház iránti hûségben.” Benvenútusz meg is felelt a várakozásnak. Püspökké szentelése elõtt azonban egy meglepetést keltõ lépést tett: belépett a ferences rendbe. 

Ezzel jelezni akarta, hogy Szent Ferenc szellemében akarja ellátni püspöki feladatát. Az akkori elõírások megengedték, hogy ne kolostorban töltse a novíciát évét, így püspökként egy év múlva fogadalmat tett. Figyelmes, segítõkész volt hívei iránt. Ferences ruhában, mezítláb, a szegénységet nagy buzgalommal gyakorolva járta egyházmegyéjét, végezte a pasztorális látogatásokat, hirdette Isten igéjét, szorgalmazta az egyházi fegyelmet. 

Az apostol intelméhez híven „kezét elhamarkodva nem tette föl senkire” (1 Tim 5, 22), vagyis csak arra alkalmasakat szentelt fel pappá. Ezek között volt Tolentinoi Szent Miklós is. Isten csodákkal is megerõsítette tanítását. 13 évi püspöki mûködés után, amikor érezte, hogy élete végéhez ért, Szent Ferenchez hasonlóan kívánt meghalni: a székesegyházba vitette magát, ruháit is levetve a földre feküdt, így halt meg papsága és a hívek körében 1282. márc. 22-én. Testét az osimoi székesegyházba temették, sírját Isten csodákkal dicsõítette meg. IV. Márton már három évre rá szentté avatta (az ilyen gyors szentté avatás a XIII. században nem volt ritkaság).