Nap szentje: SZENT BONIFÁC

Wessex (Anglia), 672/73. + Dokkum (ma Hollandia), 754. június 5.

A kora középkori Németországban működő hithirdetők közül Szent Bonifác alakja él a legmélyebben a köztudatban. Jelentős életműve nyomán hajlamosak vagyunk imponáló, hatalmas személyiségnek látni őt. Pedig ránk maradt leveleiben a bátor misszionárius nem titkolja lelkének meglehetős érzékenységét, alázatosságát és egyszerűségét. A Winfried névre keresztelték az 672/675 közötti években, Exeter közelében, Wessex királyságának nyugati részében. Életének első negyven évéről nem sokat tudunk. ,,Életrajzát'' az angolszász Willibald pap a hithirdető halála után tíz évvel írta Mainzban. De ebből is csak élete általános körvonalait tudjuk kivenni.
Az Exeter és Nursling bencés kolostoraiban nevelkedő Winfried belenőtt hazája műveltségi viszonyaiba. Itt néhány évtizede indult virágzásnak a Rómához hűséges helyi egyház. A képzést, amelyben Winfried részesült, meghatározta a szerzetesség fegyelme és bölcsessége, a szilárd egyházi jogrend, a Róma iránti hűség és a Szentírás alapos ismerete. Harminc éves lehetett, amikor pappá szentelték. Winfriedet nyilvánvalóan különösen lelkesíthette környezetének irodalomba ágyazott tanítói buzgósága. Maga is tanár lett Nurslingben, és írt egy grammatikát meg néhány költeményt. Ugyanakkor szónokként is működött a lelkipásztorkodásban, és alkalomszerűen egyházi missziókat is bíztak rá.

Negyven éves volt már, amikor vágya arra ösztönözte, hogy a misszióba menjen a szárazföldön élő rokon germán törzsek közé. Aszketikus céllal kereste a hontalanságot: ,,Isten iránti szeretetből'', ,,az Úrért'', ,,az örök hazába jutásért'', ,,a lelkek megmentéséért'' ezek voltak az ír, skót és angolszász szerzetesek indítékai, amikor elhagyták szeretett hazájukat. Ez a szellem lelkesítette Winfriedet is, amikor 716 kora tavaszán a frízek országába indult. Jóllehet Radbod fríz király előretörése éppen akkor zúzta szét ott Willibrord missziós művét, a missziós munka kemény valósága nem szegte kedvét. Amikor még ugyanannak az évnek az őszén ott kellett hagynia a frízeket, fontos tapasztalatokkal gazdagon tért vissza Nurslingbe, balsikere a későbbi próbálkozások hasznára vált.

Nem akart apátként Nurslingben maradni, noha 717-ben megválasztották. Ezért 718-ban másodszor is elhagyta hazáját, immár mindörökre. A tapasztalt Willibrord példája szerint Winfried először a termékeny missziós munka előfeltételeit akarta biztosítani: meg akarta szerezni a világi kormányzat és a pápai hatalom hozzájárulását. Ezért útnak indult az apostolfejedelem, Péter egyházához. II. Gergely pápa 719. május 15-én az angolszászoknak teljes fölhatalmazást adott a ,,pogányok missziójához''. Ugyanakkor Winfried a római egyházzal való szoros kapcsolatának kifejezéséül fölvette Római Szent Bonifác nevét, akinek előtte való nap ülték meg az ünnepét. Bonifác később igen lelkiismeretesen eleget tett annak a kívánságnak, hogy nehézségeiről tájékoztassa a pápát.

Először Willibrord előkészítő munkáját próbálta folytatni Türingiában, majd Willibrord társa lett a frízek országában. Itt 719- ben, Radbod halála után a missziók számára kedvező helyzet alakult. Willibrord segédpüspökévé és utódjává akarta választani Bonifácot, ő azonban két év múlva elhagyta Willibrordot és a frank frízek földjét, ahol már győzött a kereszténység. Önálló, nagyobb területet átfogó munkára vágyott.

721-ben Hessenbe ment. Missziós tevékenysége mellett kis lépésenként nagy szervező munkát is végzett. Megreformálta az erősen elvilágiasodott egyházközségeket, Amöneburgban megalapította első kolostorát. 722-ben Rómában püspökké szentelték, és Martell Károly frank királytól oltalomlevelet kapott, így kettős fölhatalmazással folytathatta Hessen misszionálását. Amióta Geismar mellett kidöntette Donar istenség tölgyfáját, és fájából megépíttette Fritzlar mellett a Szent Péter-templomot, a régi istenekben való hit megingott. 725 után mind jobban az Egyház megszilárdításán, vallási megújításán és a keresztény hit elmélyítésén fáradozott. Nem kevesebbről volt szó, mint a hesseni-türingiai egyház újraalapításáról.

A messzire tekintő III. Gergely pápa 732-ben megerősítette az angolszász misszió tekintélyét, amikor Bonifácot kinevezte érsekké, s felhatalmazást és jogot adott neki, hogy a Rajna jobb partján elterülő missziók számára püspököket szenteljen. De épp az ütközött a legerősebb ellenállásba, hogy érseki tartományt alakítson ki alárendelt püspökökkel. Bonifác tíz éven át nem tudta teljesíteni ezt a pápai megbízatást. Ahhoz az államhatalom tevékenyebb segítsége és beavatkozása lett volna szükséges.

Erre azonban az angolszász missziós nem számíthatott Martell Károly és környezete részéről. Ezenkívül a hazai, nagyon elvilágiasodott papság egyre nyíltabb ellenállást, sőt ellenséges viszonyt tanúsított az ,,idegenekkel'' szemben. Annál elevenebb volt Bonifác összeköttetése a hazájával. A szigetről érkező levelek nemcsak imádságos segítséget ígértek neki, baráti adományokat is küldtek. És mindenekelőtt nagy számban jöttek át segítők, akiket megragadott a ,,szent zarándokság'' eszménye. Név szerint, sajnos, csak keveset ismerünk közülük.

Ahogy növekedett a munkatársak száma, úgy szaporodtak sorban a kolostorok. Az amöneburgi és a fritzlari templomokat kolostorrá alakították. Ez utóbbi Fulda alapításáig Wigbert apát vezetése alatt, a legjelentősebb szerzetes település és utánpótlást képző iskola volt. Átmenetileg Wigbert vezette a Bonifác alapította Ohrdurf kolostort is a Türingiai Erdő északi nyúlványán. A női kolostorok közül meg kell említeni Tauberbischofsheimet. Ezt Lioba, Bonifác egészen közeli rokona vezette. Lioba valószínűleg főapátnője volt egy egész sor más kolostornak, amelyeket Tauberbischofsheimből kiindulva alapítottak. Kitzingen és Ochsenfurt kolostorait Bonifác Theklára bízta.

737/738-as harmadik római utazása alkalmával Bonifác új munkatársakat talált Wunibald, Lullus és több más honfitársa személyében. A pápa megbízta, hogy Németország apostoli legátusaként adjon kánoni rendet az Egyháznak Bajorországban, Alemanniában, Hessenben és Türingiában. A következő bajor és türingiai püspökségek alapítása az ő nevéhez fűződik: Passau, Salzburg, Freising, Regensburg, Eichstätt, Würzburg, Buraburg és Erfurt. 741-ben Martell Károly halála megnyitotta az utat a frank egyház reformjához, amelyet most már Karimann és Pipin is támogatott. Ők Martell Károllyal ellentétben érvényesíteni tudták hatalmukat a frank nemességgel szemben.

Bonifác a rá bízott egyháztartományban a zsinati rendet is be tudta vezetni. Az úgynevezett ,,germán zsinat'' (743), az estinnes-i (744) és a soissons-i (744) zsinatok az ősz hithirdető életének csúcspontját, a reformellenes erők feletti győzelmét jelentették. A frank körök ellenállása mégis fokozódott vele szemben. Bonifác nem kapta meg Kölnt austrasiai érseki székhelynek, hanem csak Mainz püspökségét személyére szóló érsekséggel. Sok egyéb rendelkezését sem valósították meg.

Annál fontosabb lett számára az a 742 óta dédelgetett szándéka, hogy Sturmiusszal szerzeteskolostort alapítson a régi missziós területen. A 744-ben alapított Fulda Bonifác új hazája lett. Azt a világot keltette életre, amelyben felnőtt. A kolostor pedig teljesítette azt, amit Bonifác elvárt tőle: Fulda a missziós munka támasza lett, és hozzásegített, hogy a kereszténység és a műveltség átjárja az országot.

Bonifáccal szemben tovább erősödött az ellenállás Karlmann lemondása után (747-ben kolostorba vonult). Pipin annyira engedett az ,,idegen angolszászok'' ellen föllépő frank körök nyomásának, hogy a Rómával való kapcsolat fenntartására hazai erőket vett igénybe. Jobb nem beszélni azokról az intrikákról, amelyeket a frank papság méltatlan képviselői a ,,reformáló'' ellen szőttek. A fríz Liudger később így tudósít ezekről: ,,Kezdtek ellene beszélni, gyalázták, ahogyan csak tudták, és azt állították, hogy nem méltó a püspökségre, mert idegen.''

Bonifác személyes ,,veresége'' azonban egyáltalán nem azonos művének kudarcával. Bár Bonifácot úgyszólván teljesen mellőzték Pipin a frank egyház reformpártjával tartott, és a Rómával (már 746-ban) létesített közvetlen kapcsolatot nem engedte szétszakítani. 748-tól a hazai főnemességből két férfi lépett előtérbe, Chrodegang metzi püspök és Fulrad, St. Denis apátja, akik a frankok államában az Egyház és az állam új szövetségét testesítették meg. Fulrad Bonifác tanítványával, a würzburgi Burkharddal 750-ben Zakariás pápához utazott Rómába azzal a kérdéssel, hogy Pipin nem lehetne-e király, hiszen ténylegesen ő gyakorolja a hatalmat. A helyzet ismeretében igen kétséges, hogy Pipin királlyá avató egyházi fölkenését Bonifác végezte volna. Mindenesetre az ő működése teremtette meg a föltételeket ehhez a korszakalkotó eseményhez, amely a királyi papságnak, a középkor keresztény rendjében a birodalom és az Egyház szövetségének jelképekben gazdag kifejezése lett. Bonifác és a frank reformbarátok működése hozta létre azt a légkört, amelyben II. István pápa Franciaországba utazhatott, és ezzel megtörténhetett a pápaság történetének a bizánciból a frank korszakba való átlépése. Ide tartozik az is, hogy a pápa Pipint St. Denis-ben királlyá kente.

Mialatt Bonifác műve történelmet alakított, személyes sorsa továbbra is tragikusan alakult. Amikor a pápa Franciaországban tartózkodott, ő a frízek országában volt. Lullust utódjául Mainzba hívta, megtette Fulda részére a még szükséges intézkedéseket, s aztán ismét a frízek országa felé fordult. Willibrord halála után Karlmann Utrechtet Bonifác felügyelete alá helyezte. Mint amikor egy öreg ember háza felől rendelkezik, Bonifác elbúcsúzott Mainzban Lullustól, és rábízta Liobát is. Fulda ügyét biztosnak tudta. Eobannak kellett az utrechti püspökséget vezetnie. Indulása előtt szemfedőt tétetett könyves ládájába.

Bonifác, miután a telet Utrechtben töltötte, Eobánnal és mintegy ötven kísérőjével Frízország északi részében prédikált és keresztelt egészen a tengerpartig. 754. június 5-én, pünkösd hétfőjén, az újonnan megkereszteltek nagy csapatát hívta Dokkumba, hogy megbérmálja őket. A jelzett nap reggelén azonban megjelent egy sereg pogány. Ez a vértanúságot jelentette Bonifácnak és övéinek. A hithirdetőt, miközben kísérőit a véres halál elviselésére buzdította, egy kard halálosan megsebesítette. A vértanú holttestét diadalmenetben kísérték Utrechten és Mainzon át Fuldába. Ott akart nyugodni kedvenc alapításában, szerzetesei között. A vértanúság helyén hamarosan templom állt.

Bonifác kulcsszerepet játszott annál a történelmileg jelentős átrendeződésnél, melyben a latin-görög-antik világ elmúltával lerakták a középkor latin-germán világának alapjait. Ő kezdte megvalósítani a karoling nagybirodalom Rómához kötődő egyháziságát. Nem mintha Winfried-Bonifác zseniális előrelátással át akarta volna állítani a váltókat. Talán maga sem sejtette, hogy az óra hívására figyelő jó szándékával mennyire megérezte korának történelmi igényét, amelyet azután megragadott és célja felé vezetett.

Bonifácban a legmagasabb fokon élt a hűség, az odaadás, a bátorság és a hősiesség erénye. Kész volt a legvégsőkre is, ahogyan írta: ,,Haljunk meg atyáink szent törvényeiért. Ne legyünk néma ebek, hallgató kémek, sem fizetett szolgák, akik megfutnak a farkas elől, hanem legyünk hű pásztorok, akik éberen virrasztanak, hogy Isten szándékait hirdessék mindenkinek, uraknak és szolgáknak, gazdagoknak és szegényeknek, minden rendű és korú embernek, akár alkalmatlan, akár alkalmas, amíg Isten erőt ad hozzá nekünk.'' Másrészt a germánok apostola egyházszervező és vértanú alakját ,,nem szabad elválasztani a római hivatalos Egyház tekintélytisztelő, látszólag lendület nélküli, kínosan kicsinyes, önállótlan képviselőjétől''. Az idő túlhaladt rajta, bármily szívósan küzdött is régi terveinek megvalósításáért.

Látszólag sokszor kudarcot vallott, mégis önzetlen szolgálatának erejével minden téren szentül előkészítette a Megfeszített és Föltámadott útját a jövő számára. Vértanúsága után azonnal tisztelettel vették körül, és június 5-én emlékeztek meg róla. A római kalendáriumba 1874-ben vették föl ünnepét.

Az Angliából jött bencés misszionárius küldetése teljesítése közben föláldozta magát a germán népekért, és ezért a németek apostola nevet viseli. Életéről saját levelei, munkatársainak leírásai és a hívő nép körében élő különféle hagyományok tájékoztatnak.

721-ben Türingiából fríz földre utazott. Erről az útról egy kis hangulatkép maradt ránk. Bonifác a Trier melletti Pfalzel apátságban szállt meg. Éppen a kolostorban tartózkodott az apátnő unokája, a mintegy tizennégy éves Gergely. Élénk fiú volt, és az asztalnál csengő hangon olvasott föl a Szentírásból, természetesen latinul.

,,Akkor olvasol jól, fiam mondta Bonifác, ha megérted, amit olvasol.'' ''Igen, megértem'' mondta a fiú, és kezdte újra előadni a latin szöveget. ,,Ne így szakította félbe a vendég, mondd anyanyelveden, amit olvastál.'' S amikor a fiú bevallotta, hogy úgy nem tudja, Bonifác maga kezdte a Szentírás szövegét kifejteni asztaltársainak. Gergely pedig annyira vonzódott a misszionáriushoz, hogy nagyanyjától engedélyért könyörgött, hadd kísérje el Bonifácot. Később az utrechti Szent Márton-kolostor apátja lett.

Amikor Bonifác tekintélye megnövekedett, és eléggé kiismerte a hesseniek és türingiaiak gondolkodásmódját, megkockáztathatta, hogy úgynevezett istenítélet elé állítsa őket. A Geismar melletti Gundensbergen állt egy hatalmas Donar-tölgy, az istenekbe vetett hit jelképe. Annak a kidöntésével akarta megmutatni a mitikus istenek tehetetlenségét. Erről a döntő pillanatról így ír Willibald:

,,Amikor nagy merészen nekifogott, hogy kidöntesse a fát, az odasereglett pogányok nagy tömege szívében elátkozta őt, mint istenei ellenségét. Azonban alig érte néhány csapás a törzset, a tölgy hatalmas tömegét valami magasabb isteni fuvallat mozgásba hozta, és a földre zuhant. Miután az ágak leváltak róla, egy magasabb akarat erejénél fogva a törzs négy darabra hasadt, és anélkül, hogy az ott álló testvérek bármit is tettek volna vele, négy azonos hosszúságú, óriási hasáb feküdt a szemük előtt. Amikor ezt látták az előbb még átkozódó pogányok, abbahagyták gyalázkodásukat, és hívő módra az Istent dicsérték. Akkor a szent püspök, miután a testvérekkel tanácskozott róla, ennek a fának az anyagából kápolnát építtetett, és Szent Péter tiszteletére szentelte.''

Angol barátaival folytatott levelezésében Bonifác rendkívül szeretetreméltó, emberi oldaláról mutatkozik be. Testvéri tanácsot kér és ad, gondjaikat és reményeiket, a barátság ajándékait cserélik egymás között. Angliából elsősorban könyvek, liturgikus eszközök és ruhák érkeztek. Bonifác viszont a német kézügyesség termékeit küldte. Így például Daniel wichesteri püspöknek ,,egy takarót, nem selyemből, hanem kecskeszőrből szőve. Jó bolyhos, be lehet vele takarni kegyességed lábát.'' Sőt Ekbert yorki érseknek egyszer ,,csók helyett két hordócska bort'' küldött, azzal a kéréssel, hogy ,,a köztünk fennálló barátság szellemében csináljon testvéreivel egy vidám napot.''

A szent püspöknek és kísérőinek vértanúságáról a következőket mondják:

Ismét megérkezett az országba a tavasz. A misszionáriusok Dokkum mellett a tengerparton ütötték föl sátraikat. Pünkösd hétfőjén reggel kellett az újonnan megkeresztelteknek bérmálásra megjelenniök. Az előtte való éjszakát Bonifác álmatlanul töltötte. Pirkadatkor fölkelt. Egy nehéz, bőrbe kötött könyvet vett a kezébe, szorgalmas szerzetesek ajándékát. Találomra fölnyitotta. ,,A halál jótéteményeiről Szent Ágostontól'' olvasta könnyedén elmosolyodva. Különös olvasmány erre a boldog napra!

Nem tudta, meddig olvasott, amikor hirtelen fölriadt. Lárma verte föl a reggel csöndjét, lódobogás és hangos kiáltozás. A kereszteltek azok, akik bérmálásra jöttek? Csodálkozva lépett ki Bonifác a sátrából, még kezében a könyvvel. Istenes énekek és dicséretek helyett vad fegyvercsörgést és durva lármát hallott. Karddal és dárdával törtek a lovasok a szerzetesekre. Elsőnek a hűséges szakácstestvért terítették le, aki szembefordult a támadókkal. Egyes szerzetesek fegyvert ragadtak, de az ősz püspök rájuk kiáltott: ,,El a fegyverekkel! Nem azért jöttünk ide, hogy harcot hozzunk, hanem a békét! Isten megmenti lelkünket. Legyetek bátrak és hősök, jöjjetek velem a halálba!'' Ekkor azonnal egy fríz rontott Bonifácra. A könyvet önkéntelenül is feje fölé tartotta oltalmul. Akkor lesújtott egy kardcsapás, és kettéhasította a könyvet Isten hű szolgájának fejével együtt.

Amikor a holtakat biztonságba helyezték és nyughelyükre átvitték, nem feledkeztek meg Bonifác kettévágott könyvéről sem. Drága kincs gyanánt megőrizték, és még ma is a nagy hithirdető végső odaadásáról beszél.
Kérünk, Istenünk, engedd, hogy Szent Bonifác vértanúd legyen a közbenjárónk, hogy a hitet, amelyet hirdetett és vére ontásával is tanúsított, hűségesen megőrizzük és tetteinkkel bátran tanúsítsuk!

forrás: Dr. Diós István

Archívum