Fábián annyi, mint ‚az égi boldogság kovácsolója’ (fabricans), amit az örökbefogadás, a vétel és a kiharcolás hármas jogán szerzett meg magának. Római polgár volt, és amikor a pápa halála után a nép pápaválasztásra gyűlt össze, Fábián is köztük volt, tudni akarván a dolog kimenetelét. Íme, fehér galamb ereszkedett Fábián fejére, mindenki csodálkozott, és őt választották meg. Damasus pápa szerint hét diákonust és mellettük hét szubdiákonust küldött Fábián mindenfelé, akik a vértanúk tetteit összegyűjtötték. Haymo szerint pedig megtiltotta Philippus császárnak, hogy részt vegyen a húsvéti vigilián és a szentségekben részesüljön, míg bűneit meg nem vallja, és nem áll a bűnbánók közé. Az Úr 253. éve táján, főpapságának tizenharmadik évében Decius parancsára Fábiánt lefejezték, és így elnyerte a vértanúság koronáját.

Szent Sebestyén, latinul Sebastianus (születési helye ismeretlen – meghalt 287. január 20-án) keresztény szent és mártír, aki Diocletianus római császár keresztényüldözéseinek idején halt vértanúhalált. Sebestyén a legnépszerűbb szentek közé tartozik. Mint segítőszenthez fordultak hozzá pestis és más – embereket vagy állatokat pusztító – járvány idején. Számos egyesület és kézműves-céh tisztelte védőszentjeként, ereklyéinek birtoklásáért több település vetélkedik. A művészet Sebestyén vértanúságát sokszor választotta témájául, és számtalan változatban dolgozta föl a mindenkori ízlésnek megfelelően. A szentek római naptára január 20-án emlékezik meg róla Fábián pápával együtt. Az emléknap dátuma és a megünneplés ténye szinte az egyetlen, ami komolyan vehető tanúságként elfogadható Szent Sebestyénről. Ünnepét egészen a 354. évi római kalendáriumig vissza lehet vezetni. Emlékezetét abban a Via Appián lévő katakombában ülték meg, amely az ő nevét viseli. Már a 4. században építettek ott egy bazilikát, igaz, hogy először az apostolok tiszteletére, csak később lett Szent Sebestyén temploma. Temetésének helye és körülményei nem ismertek, valószínűleg nem ebben a római katakombában helyezték el földi maradványait. Halála időpontjának meghatározására is föltevés eredménye.

 

Esztergomi Boldog Özséb életét Gyöngyösi Gergely I. Remete Szent Pál Remete testvéreinek élete című latin nyelvű kódexéből ismerhetjük. Szüleit a krónikás nem nevezi meg, csak annyit ír, hogy híres magyar családból származott. Tormay Cécile a királyi család rokonának tartja, más találgatások szerint a királyi udvar várispánjának fia.

A helyi káptalani iskolában tanult. A hagyomány komoly, jóságos, visszahúzódásra hajlamos papként emlékezik róla. Hamarosan tagjai sorába iktatta az esztergomi főkáptalan: kanonok lett. Szabad idejében könyveket írt, ezeknek azonban még a címe sem maradt fenn. Gyöngyösi leírásából arra lehet következtetni, hogy egyházjogi műveket írt.

Élénk kapcsolatban állt a környék remetéivel, akik bejártak a városba vesszőből font kosaraikat élelemre cserélni. Özséb többször meglátogatta őket, és maga is megkívánta a remetei életet, ekkor azonban még Báncsa István, az esztergomi érsek nem adta beleegyezését.

A tatárjárás idején megostromolták Esztergomot, de a fellegvárat nem tudták bevenni. A rengeteg sebesült miatt egy ideig még nagyobb szükég volt Özsébre; végül 1246-ban megkapta Báncsa jóváhagyását. Ekkor lemondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és két (más forrás szerint hat) társával a Pilisszántó közelében lévő sziklás rengetegbe vonult, a mai Kesztölc határában lévő Hármas-barlangba, ahol remeteként élt.

A barlang elé egy nagy fakeresztet állított. Egy alkalommal a kereszt előtt imádkozva csodálatos látomásban részesült: az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül a kereszt előtt tüzes fénynyalábbá olvadtak össze. A keresztről pedig hangot hallott: „Özséb, gyűjtsd össze a remetéket egy szeretet-közösségbe!”

A látomásnak engedelmeskedve, 1250-ben a barlang mellett megépítették monostorukat és a hozzá tartozó templomot. Ez a laza remetei közösség az országban szép számmal lévő és meglehetősen régóta működő remetékhez képest jó helyzetbe került, ugyanis Özséb személyében volt papjuk, aki az egyházjogban jártas, tanult ember volt.

Özséb ezután sorra járta az országban a nagyobb remeteségeket. Először a Pécs melletti Szent Jakab-hegyi remetékhez ment, akik már 1225-től közös életet életek. Elkérte a Bertalan pécsi püspök által készített szabályzatukat. A két monostor ekkor egyesült, amelynek tagjai őt választották meg első tartományfőnökükké. Közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg, s magukat „Első Remete Szent Pál testvéreinek” nevezték. Mivel az első monostor a Szent Kereszt tiszteletére épült, sokáig a „Szent Kereszt testvéreinek” is hívták őket. E két kolostorhoz az idők folyamán egyre több és több kolostor csatlakozott, amelyek a Bertalan-féle szabályzat, majd később az egyes egyházmegyék püspökeinek regulái szerint éltek.

Az 1256-os esztergomi zsinaton Özséb már, mint Első Remete Szent Pál rendjének provinciálisa írta alá nevét. 1262-ben néhány társával Rómába ment, hogy a Szentszék jóváhagyását és megerősítését megszerezze a rendalapításhoz. Itt sikerült megszereznie a magyar édesanyától származó Aquinói Szent Tamás pártfogását IV. Orbán pápa előtt. A pápa nem hagyta jóvá az új rendet, mert nem látta biztosítottnak a szükséges anyagi feltételeket, ezért Pál veszprémi püspököt bízta meg a szerzetesrend kolostorainak megvizsgálásával. Pál ezt elvégezve, a pápa felhatalmazása alapján a rend működését jóváhagyta I. Remete Szent Pál Rendje néven.

Az általa alapított Szent Kereszt monostorban halt meg, súlyos betegség után. A templom sírboltjában temették el.

Boldog Özséb rendjének címerállata - a névadó Remete Szent Pál példájára - a holló, amint a rend nagy patrónusának, Mátyás királynak is.