Jézus születését az egyház liturgiája nyolc napon keresztül ünnepli, karácsony másnapján azonban a liturgia fehér színe pirosra változik: a vér és a szenvedés színére. Az első keresztény vértanúra emlékezünk ma.

Giotto: Szent István (1320–25)

István diakónus vértanúságát Szent Lukács örökítette meg az Apostolok cselekedeteiben (6,1–8,2). István a hét diakónus egyike volt, akiket az apostolok azért választottak, hogy az imádságnak és az ige szolgálatának éljenek. 

A hét diakónus közül Lukács kiemeli Istvánt, aki „hittel és Szentlélekkel eltelt férfi” volt. „Kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és asiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.”

Fra Angelico: Szent Péter diakónussá szenteli Szent Istvánt (1447–1449)

István minden égi ajándékot a szolgálatra kapott, a szó eredeti értelmében, teljes egészében szolga, „diakónus” volt.

A főtanács elé állították, mint Jézust, és ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene. Beteljesedett rajta Krisztus ígérete: „Mikor pedig a zsinagógába, elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogy hogyan és mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek megtanít benneteket abban az órában, hogy mit kell mondanotok” (Lk 12,11–12).

Fra Angelico: Szent István prédikál (1447–1449)

István tudta, mit kell mondania, és a maga prófétai látásával látta, hogy a történelem vonalai egy pontban találkoztak: Isten elküldte egyszülött Fiát, az Igazat, de a „keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek” keresztre feszítették. És ekkor a történelem vonalai ismét tágulni kezdtek a jövő felé: Isten már nincs a Templomhoz és „az ő népéhez” kötve, az örömhír terjedni kezd a pogányok felé.

A vádlott védőbeszéde súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, és István kimondta az ítéletet: „Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott áll az Isten jobbján!”

Ismeretlen francia festő: Szent István megkövezése (800 körül)

Az első vértanút megkövezték, és halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. Halála előtt így kiáltott: „Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!”

István diakónus ünnepét a legrégibb liturgikus források is december 26-ra tették.

Rembrandt: Szent István vértanúsága (1625)

Urunk, Istenünk, add, hogy kövessük annak példáját, akit ma tisztelünk; tanuljuk meg szeretni ellenségeinket, hiszen ma Szent István vértanú mennyei születése napját ünnepeljük, aki üldözőiért is tudott imádkozni. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

* * *

István az egyik leggyakoribb magyar férfinév, jelentése: virágkoszorú, koszorúzott, koronázott. A néphagyományban december 26. és 27. jeles napok. A 18. század közepéig karácsony hármas ünnep volt, Szent István és Szent János napját is megünnepelték: névnapi köszöntővel és az ezt követő áldomással. A névnapi köszöntőknek rendszerint az elrecitált verses, illetve énekelt köszöntő szöveg is velejárója volt.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar néprajzi lexikon

Magyar Kurír
(bh)