Kiváló uralkodói képességével, vitézségével és életszentségével kivezette a magyarságot a belső veszedelmek örvényéből, és megmentette a külső ellenségek halált és pusztulást hozó támadásaitól.

Szent László király középkori mondáink és legendáink legtöbbet magasztalt szentje. Tisztelete nem csak azért egyedülálló, mert több évszázadon keresztül a lovagkor ideálja, a jó uralkodó példaképe, akinek sírja mellé több Árpád-házi és idegen származású magyar király is temetkezett, hanem azért is, mert nem csak a királyi központokban volt nagy kultusza,hanem a nép körében is a legtöbb, királyról és szentről szóló legenda és mese, ballada és monda Szent Lászlóhoz kapcsolódik.

Egyetlen magyar királyról vagy magyarországi szentről sem mondhatjuk el, hogy tisztelete és kultusza éppen olyan nagy jelentőségű a királyi és főpapi udvarokban, mint a határvidék egyszerű népének gondolatvilágában. Ha a középkori társadalmi piramis csúcsáról indulunk, rögtön láthatjuk, hogy Szent Lászlót az I. Károly gyermekei számára készült Magyar Anjou Legendáriumban (1338–1343) mint a jó uralkodót állítják követendő példaként.

Az Anjou udvar amúgy is nagy súlyt fektetett Szent László kultuszára, és Magyarország védőszentjévé is választották. I. Nagy Lajos harmadik aranyforintjára, a hátoldalra szent életű elődjének alakját verette 1400 táján Szent László már nem csak a dinasztia szentje, hanem magát az országot testesíti meg. Marosi Ernő igen szemléletesen mutatja be, hogy pajzsán a keresztes pajzs nem egyszerűen csak kereszt, hanem az ország kettős keresztes heraldikai jele ugyanaz, amelyet Zsigmond siklósi fogsága idején a rendi országot megtestesítő szent korona nevében kormányzó prelátusok és bárók használtak. Zsigmond korában a kettős keresztes zászlót Szent László lobogójának nevezték.

Nem kis jelentőségű az sem, hogy amikor 1453-ban a bécsi egyetem magyar nációja új anyakönyvet nyitott, Szent István és Szent Imre mellett Szent László küzdelmi jelenete is bekerült a könyvbe.

(celőke – Ősök szelleme)