Az evangéliumokban két Lázár szerepel. Egyikőjük a bethániai nővérek, Mária és Márta fivére, akit négy nappal a halála után Jézus föltámasztott (Jn 11,1–44).

Középkori legendája szerint föltámasztása után Lázár soha többé nem nevetett, s leélve sanyarú életét egy karácsony előtti nyolcadnapon (dec. 17-én) halt meg. Ez a nap máig Lázár neve napja.

A másik, a középkorban szentek közé iktatott Lázár, a gazdag és a szegény ember példázatának fekélyekkel borított koldusa (Lk 16,19–31). A későbbi hagyományban a két alak eggyé olvadt.

Szent Lázár a sírásók, koldusok és bélpoklosok védőszentje volt.

A róla elnevezett gyógyító lovagrend, a jeruzsálemi Szent Lázár lovagjai (akik az addigra túlságosan harciassá vált Johannita lovagrendből váltak ki) a Szentföld bélpoklosainak ápolására kötelezték magukat (1142), és alázatból eleinte bélpoklosokat választottak nagymesterüknek. A bélpoklosok házait, később általában a járványkórházakat, róluk nevezték el lazaretumnak, lazaretnek.

A „Szent Lázár szegényei”, illetve „lázár” elnevezés, mellyel általában a társadalomból kiközösített leprásokat illették, idővel minden nyomorékra, mankóval, bottal járóra, koldulásból élőre kiterjedt.

Szent Lázár Lovagrend

A Szent Lázár lovagrend keresztjeŰ

A Szent Lázár Lovagrend, Szent Lázár Keresztesek (latinul Fratres S. Lazari de Jerusalem) a bélpoklosok ápolására 1142 előtt Jeruzsálemben alapított egyházi lovagrend.

Az ágostonos szabályzatot követő betegápolók részben maguk is leprások voltak. A Jeruzsálemi Szent János Lovagrendből váltak ki, alázatból eleinte bélpoklost választottak nagymesterüknek. Fehér köpenyen zöld keresztet viseltek. Európában a keresztes hadjáratokkal elterjedt bélpoklosság gyógyítására leprosoriumokat alapítottak. Jeruzsálem eleste (1187) után kiszorultak a Szentföldről.

Első magyarországi házuk 1181-ben Esztergomban már létezett, Csurgón, Kolozsvárt, Füzítőn, Szentén, Szemenyén és Bozsán ispotályaikról tudunk. A baranyai Kőrös vize közrefogta, 1262 előtt említett insula Lazari premontrei prépság korábban a Lovagrendé lehetett.

Az első csoportban betelepülők az 1241-42. évi tatárdúlást valószínűleg nem élték túl, mert IV. Béla 1256-ban birtokaikat elajándékozta. A 13. századtól Franciaországban kb. 2 ezer, Európában kb. 19 ezer leprosoriumban gyógyítottak. Azokat a betegeket, akik ezekbe nem fértek el, a településeken kívül helyezték el; fehér kesztyűkkel és kereplőkkel látták el őket, hogy a fertőzést elkerülhessék.

Az elkülönített bélpoklost egyházilag halottnak tekintették („élő halott”). 1355-ben Budán létező intézményük összefügghet I. (Nagy) Lajos király betegségével. A 13. század végén tagjai fölhagytak a betegápolással. Emlékezetüket a járványkórházak lazarethum, lazarett neve, jelvényüket (fehér alapon zöld kereszt) az 1930-tól 1949-ig létezett zöldkereszt mozgalom újította föl.