Szent Márk evangélista (ábrázolás a németországi Lorsch-apátságból)

Péter „elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt voltak és imádkoztak”. Vannak tudósok, akik valószínűnek tartják, hogy ugyanebben a házban volt az utolsó vacsora, és itt készültek az apostolok pünkösd ünnepére is. A Getszemáni-kert is Márk anyjáé lehetett, így alhatott itt Márk az Úr elfogatásának éjjelén. Amikor ugyanis az Urat elfogták, és minden tanítványa elmenekült, „egy ifjú követte, meztelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet, és meztelenül elfutott” (Mk 14,51–52).

A feltámadás után Márk anyjának háza lett Péter szállása, s az ifjú Márk az elsők között lehetett, akik Jeruzsálemben megkeresztelkedtek. Péter ezért mondhatja őt a fiának (1Pét 5,13).

Az Apostolok cselekedeteiben három néven is találkozunk vele: előfordul mint „Márknak nevezett János” (12,12.25), mint „János” (13,5.13) vagy egyszerűen mint „Márk” (15,39). Ugyanolyan kettős névvel állunk itt szemben, mint Saul-Pál és Simon-Péter nevénél. János a zsidó, Márk a görög neve annak a tanítványnak, aki három apostolnak is – Barnabásnak, Pálnak és Péternek – segítőtársa volt.

A legszorosabb kapcsolat Péterhez fűzte, annyira, hogy a hagyomány úgy beszél Márkról, mint „Péter tolmácsáról”. Ezzel függ össze evangéliuma is. A rómaiak ugyanis, látván, hogy Péter megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter hirdetett nekik. Márk ezt meg is tette. 50-60 között írta evangéliumát, melyet Szent Péter prédikációiból állította össze.

Ha Szent Márk evangéliumát olvassuk, nem nehéz meghallani Péter szavát, aki a résztvevő szemtanú elevenségével mondja el a Keresztelő Szent János keresztségétől a mennybemenetelig történt dolgokat. Ezért találhatunk apró részleteket Márknál – és csak nála – amelyek csak szemtanútól származhatnak. Például: Kafarnaumban az egész város ott tolongott az ajtó előtt (Mk 1,33), vagy Jézus a hajó végében egy párnán aludt (4,38).

A hagyomány Márkot az alexandriai egyház alapítójaként és vértanújaként tiszteli. Ő volt a város első püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében (98–117) szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedők 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elől Velencébe vitték. Ettől kezdve Szent Márk Velence védőszentje.

A Szent Márk-székesegyház Velencében

Ünnepét a keleti egyház kezdettől fogva, Róma pedig a 11. századtól április 25-én üli meg. Márk evangélista ikonográfiai attribútuma a szárnyas oroszlán.

* * *

Egy 8. századi legendagyűjtemény a következőket beszéli el Szent Márk evangélistáról:

Márk először Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét, majd Alexandriába ment. Amikor beért a városba, elszakadt a saruja. Ő ezt intő jelnek vette, hogy vándorlása véget ért, de keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, megsebesítette a kezét. Márk nyállal sarat csinált, rákente a sebre és meggyógyította az embert. Az megkérdezte, honnan van csodatévő ereje? Márk akkor tanítani kezdett Krisztusról, és a cipész egész házanépével megtért. Ő lett az első hívő Alexandriában, Anianusnak hívták.

Márkot húsvét napján, a mi naptárunk szerint április 25-én liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken maguk után. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele.

(Illusztráció a Pannonhalmán őrzött Legenda Aurea Sanctorum című ősnyomtatvány 1482-es augsburgi kiadásából)

Éjfélkor földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: „Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.” E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt karokkal így imádkozott: „Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram, Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy kegyelmedtől elszakadjak!” Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Úr, úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése előtt, és így szólt hozzá: „Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!” Ő pedig így válaszolt: „Uram, Jézus Krisztusom!” – azzal az Úr elment tőle.

Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: „Vezessétek a marhát Bucoliba!” Márk, miközben a földön vonszolták, így fohászkodott: „Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!” – és kilehelte lelkét. A pogányok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették.

Istenünk, te Szent Márk evangélistát kiválasztottad az evangélium hirdetésének fönséges hivatására. Kérünk, nevelj minket tanításával, hogy hűségesen kövessük Krisztus példáját. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

* * *

Egyházunk Szent Márk ünnepéhez kapcsolódóan végzi a búzaszentelést. Régen körmenetben vonultak a határba, és ott került sor a vetések megáldására.

Búzaszentelő körmenet (Forrás: Magyar néprajzi lexikon)

A néphit, mint minden más szentelménynek, a megszentelt búzaszálaknak is különös erőt tulajdonított. Búzaszenteléskor a templomi zászlókra és a körmeneti keresztre búzakoszorút kötöttek. Tápén a búzakoszorúkat nyolc nap után levették, és a szántóföld négy sarkába helyezték jégverés ellen. Bálint Sándor gyűjtéseiből tudjuk, hogy a koszorúkat a betegek feje alá is helyezték, gyógyító erőt tulajdonítva a szentelt búzának.

A bukovinai székelyek a megszentelt búza főzetét lábfájás ellen tartották foganatosnak. A szegedi kenyérsütögető asszonyok Szent György-napi harmatot és szentelt búzaszálat tettek a kovászba, hogy a kenyér szépen keljen. Nógrádban, Hevesben mindenki tépett egy-egy szálat, és a férfiak a kalapjuk mellé tűzték, az asszonyok imakönyvükbe préselték.

Források
Diós István: A szentek élete
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I. 
Magyar néprajzi lexikon

Magyar Kurír
(bh)