Ferenc pápa október 14-én szentté avatja elődjét, VI. Pált, aki 1963 és 1978 között volt Szent Péter utóda. Teológusokat kértünk, hogy a szentté avatás előtti napokban ismertessék meg olvasóinkkal Giovanni Battista Montini életét és szolgálatát. Lukács László SchP írását adjuk közre.

VI. Pál pápa alakját némileg elhomályosította XXIII. János és II. János Pál pápa hírneve, pedig döntő szerepe volt abban, hogy a II. vatikáni zsinat zökkenő nélkül folytatódott és befejeződött. Ő jelölte ki az Egyház jövő irányvonalát, majd pedig elszántan küzdött azért, hogy a zsinat határozatai megvalósuljanak. (Az első ülésszak végén egyik felszólalásában – akkor még Montini bíborosként – tette föl az azóta szállóigévé vált kérdést: „Egyház, mit mondasz magadról?”) Amikor XXIII. János pápa 1963. június 3-án meghalt, sokan találgatták – ki aggodalommal, ki reménykedve –, vajon az új pápa folytatja-e a zsinatot, amelynek első ülésszaka 1962. december 8-án fejeződött be. Az új pápa, VI. Pál azonban már megválasztása másnapján bejelentette a zsinat folytatását „az egész emberiséghez” intézett üzenetében. A második ülésszakot megnyitó beszédében pedig vázolta programját, meghatározva így a zsinat útját is. Elődjének szellemében kijelentette, hogy a zsinat legfőbb jellemzője a szeretet, ennek jegyében törekszik az Egyház megújítására, a dialógusra az Egyházon belül, a többi keresztényekkel, a többi vallásokkal, sőt az egész emberiséggel. Ez a szeretet indítja arra, hogy különösen is törődjön a szegényekkel, a rászorulókkal, a szenvedőkkel, az éhezőkkel, az otthontalanokkal.

Az itt kijelölt irány később két legjelentősebb enciklikájában fogalmazódik meg: a pápaságának programját kifejtő Ecclesiam suam 1964-ben, az Egyház szociális tanítását új irányba fordító Populorum progressio pedig 1967-ben jelent meg.

Amit a második ülésszakot megnyitó beszédében már jelzett, azt első enciklikája részletesen kifejti. Az Egyház különféle módokon állhat kapcsolatban a világgal. Kivonulhat a profán társadalomból, elítélheti azt, vagy megpróbálhat a hatalom pozíciójából uralkodni felette. A pápa szerint ma ezek az utak nem járhatók többé. „Mi úgy látjuk, hogy az Egyháznak a világgal való kapcsolata (…) a párbeszéd alakjában valósulhat meg a legjobban.” Felsorolja azt is, hogy kikkel kell párbeszédet kezdenie az Egyháznak: a Katolikus Egyházon belül; aztán a többi keresztény testvérekkel; az istenhívőkkel, elsősorban az egyistenhívőkkel; a legtágabb körben pedig az egész emberiséggel.

A dialógus, párbeszéd mint szakkifejezés ettől kezdve egyre gyakrabban megjelenik a különböző zsinati dokumentumokban. Minden párbeszéd ősforrása Isten párbeszéde az emberekkel. „A láthatatlan Isten lángoló szeretetének gazdagságából mint barátaihoz szól az emberekhez, társalog velünk, hogy meghívja és befogadja őket a saját közösségébe” (DV 2). Az Egyház ennek a szeretetközösségnek hordozója és hirdetője – küldetése az egész világhoz, minden emberhez szól. Feladata, hogy „az egész földkerekségre eljuttassa az Evangélium fényét”. Ez azonban azt is jelenti, hogy „minden embernek, hívőknek és nem hívőknek egyaránt, együtt kell működniük e világ helyes építésében, melyben közösen élnek, ami természetesen lehetetlen őszinte és okos dialógus nélkül”. Az emberiség sorsában való osztozás adja meg az utolsó zsinati dokumentum, a Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció alaphangját is. (Méltán nevezhetnénk a világgal folytatott párbeszéd alaptörvényének, amely összefogásra hív „minden jószándékú embert” egy igazságosabb és testvériesebb világ felépítésében.)

A pápa azonban nem érte be dokumentumokkal. Intézményesen is gondoskodni akart a dialógusok megkezdéséről a különböző felekkel. Az ekkor már létrejött Keresztény Egység Titkársága mellett megalapította a Vallásközi Párbeszéd Bizottságát és a Nem hívőkkel folytatott Párbeszéd Titkárságát, az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsát, a Cor Unum Pápai Tanácsot. E két utóbbi tanács feladata a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem, a béke védelme és a szegények, elhagyottak megsegítése. (Ferenc pápa 2016-ban ezekből hozta létre – két másik pápai tanácsot is ide csatolva – az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériumát.)

VI. Pál valóban az egész emberiségre terjesztette ki tevékenységét. Ő volt az első pápa, aki „zarándokként” beutazta az összes kontinenst, elment olyan országokba is, amelyekben csupán törpe kisebbséget alkotnak a keresztények, fölkeresett a fejlődésben elmaradt országokat, szembenézett az ottani nyomorral, szenvedésekkel. Rendszeresen találkozott különböző államfőkkel, a hidegháború közepén pedig felszólalt az ENSZ-ben. [Itt hangzottak el emlékezetessé vált szavai: „Soha többé egymás ellen, soha, soha többé! Soha többé háborút! A béke, egyedül a béke az, aminek meg kell határoznia a népek és az egész emberiség sorsát.” (A beszéd Tőzsér Endre fordításában teljes egészében elovasható honlapunkon – a Szerk.)]

Az emberiségért érzett aggódása, kiállása a társadalmi igazságtalanságok ellen azonban nem csupán egy elszánt békeharcos küzdelme volt. „Krisztus szeretete”, az egész emberiséget meghívó szeretete sürgette az emberek „mind eltökéltebb szolgálatára”, hogy „segítse az emberiséget történelmének e válságos, döntő órájában”, és az evangélium fényével megvilágítsa korunk társadalmi kérdéseit”. Szavában és tevékenységében így „az evangéliumi üzenet a mennyeiből földivé vált”. Az evangelizáció és a fejlődés kapcsolatára kitért Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításában is. Ez a kapcsolat – írta – antropológiai, teológiai, és „teljességgel evangéliumi, mert a szeretetben gyökerezik. Az evangelizáció nem hunyhat szemet a súlyos problémák előtt, amelyek ma az embereket foglalkoztatják, amilyenek az igazságosság, a szabadság, a fejlődés és a világbéke. Ha ezekkel nem törődünk, elfeledkezünk a szenvedő embertársak iránti szeretet evangéliumi tanításáról.”

Az egész emberiségért érzett felelősség tudata indította leghíresebb enciklikája, az 1967-ben kiadott Populorum progressio megírására. „Az éhező népek segélykiáltásával” fordul a bőségben élő népekhez. Az Egyház szociális tanítása, amely XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű enciklikájával vette kezdetét, ebben az enciklikában új fordulatot vett, s ez azóta is meghatározó vezérelv maradt. Eddig a munkáskérdés, a szociális igazságosságnak, az igazságos bérezésnek, a javak méltányos elosztásának követelménye állt a középpontban. VI. Pál látóhatára kiterjed az egész világra. Új felismerése, hogy az egyenlőtlenségeket globális szinten a „valódi, integráns fejlődésnek” kell biztosítania, amely „minden ember és a teljes ember” növekedését biztosítja. Minden egyes embernek joga van a teljes emberi életre. Az embert kell a középpontba állítani, minden embert, minden embercsoportot, a legkisebbtől kezdve egészen az emberiség egészéig.

Prófétai hangon sürget: „Soha korábban nem volt annyira szükség az ember erkölcsi tudatához való folyamodásra, mint ma. (…) Az igazi veszély az emberben rejtőzik, aki egyre hatalmasabb eszközökkel rendelkezik, olyanokkal, amelyek képesek a rombolásra, de a legnemesebb vívmányokra is.” „A világ állapota jelenleg olyan, hogy muszáj vele szembeszállni erős lélekkel; az igazságtalanságokat, melyek belőle fakadnak, le kell gyűrni, sőt le is kell győzni. A fejlődés merész, s a világot gyökeresen megújító változásokat követel. Késlekedés nélkül és nagy erőfeszítéssel végre kell hajtani a reformokat, amelyek oly igen sürgősek. Vegye ki mindenki a részét ebből nagylelkűen és serényen, főleg azok, akik tanultságuk, helyzetük, hatalmuk révén a legtöbbet tehetik.”

Hogy az enciklika milyen fontos szemléletbeli változást hozott, az mutatja leginkább, hogy azóta mindegyik pápa hivatkozik rá. A „fejlődési enciklikák” sorában ott találjuk II. János Pál pápát, aki Sollicitudo rei socialis című enciklikájával folytatja a gondolatmenetet. XVI. Benedek pápa is VI. Pálhoz nyúl vissza (Caritas in veritate): a valódi fejlődés az egész ember és minden ember fejlődése, emberi és keresztény értelemben. „A fejlődés forrását és lényegét tekintve – hivatás.” Idézi VI. Pált: „Isten tervében minden ember fejlődésre hivatott, mert minden élet: hivatás”. Majd hozzáteszi: „Pontosan ez a tény legitimálja azt, hogy az Egyház hozzászóljon a fejlődés problémájához. (…) Hiszen a fejlődés transzcendens hívásból születik, nem valóságos humanizmus az, amely nem nyílik meg az Abszolút felé”.

Amit elődei írásban és szóban annyiszor kifejtettek, az Ferenc pápa számára szinte életformává lett, amikor – nemegyszer némelyek számára meghökkentő módon – minden alkalmat megragad, hogy kiálljon a szegényekért, a menekültekért, minden szenvedőért. „Amilyen mértékben Isten országa képes lesz uralkodni köztünk, annyira lesz a társadalmi élet a testvériség, az igazság, a béke, a méltóság tere mindenki számára” (Evangelii gaudium 180).

Magyar Kurír