A kútvölgyi Boldogasszony-kápolnában tartottak szentmisét a kápolnát újjáépítő Regőczi István címzetes prépost, „Isten vándora” születésének századik évfordulója alkalmából október 4-én, vasárnap. A hálaadó szentmisét követően emléktáblát avattak Regőczi atya tiszteletére.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A szentmisét megelőzően Héray András FSO kápolnaigazgató emlékezett a kápolna kertjében nyugvó „Isten vándorára”. Ha visszatekintünk a közel száz esztendő hosszúságú életre, amelyből egy hónap híján hetvenet töltött el Regőczi István papként, akkor az első a hálaadás szava: Istennek legyen hála az ő életéért – kezdte megemlékezését. „Ugyanakkor hála a híveknek, akik névtelenül és észrevétlen módon segítettek neki, ápolták utolsó idejében” – fogalmazott a kápolnaigazgató, hozzátéve: amit István atya mondott, a hívek habozás nélkül megtették neki, a Jóisten kérésére. 

Héray András felidézte „Isten vándorának” sírfeliratát – Szeretni és áldozatot hozni – és megállapította: e mondat szépen fejezi ki egész életét. „Amikor megkérdezték tőle, melyek voltak papi életének legfontosabb élményei, így válaszolt: A szentmisék, mert nincs csodálatosabb dolog ezen a világon, mint az édes Jézust leesedekelni az égből” – zárta gondolatait Héray András.

A szentmisét celebráló Beer Miklós váci megyéspüspök a miseszándékban kiemelte: „Mindannyian érezzük, hogy egy rendkívüli születésnapot ünneplünk, ahol az ünnepelt nem láthatóan, de lélekben, a szeretetünkben jelen van.” Emlékeztetett rá, hogy amikor két éve elbúcsúztatták a kertben, a jelenlevők úgy élték meg, hogy ez volt számára a nagy születésnap, az égi születésnap. „Most megköszönjük azt a jelet, amelyet az Úristen adott nekünk Regőczi István személyében” – hangsúlyozta a bűnbánat előtt Beer Miklós.

Szentbeszédében a püspök kiemelte a szentírási olvasmány záró mondatát, amely szerint: „Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda.” Regőczi atya tényleg úgy élt köztünk, akár egy gyermek. Őszinte naivitásával, nagy bizalmával, nagy szívével – sorolta a váci püspök, majd megjegyezte: a Jóisten így fogadta és ölelte magához.

Életútjáról megállapította: azt tette papként, amit Don Bosco, vagy mostanában Böjte Csaba, magához gyűjtötte a gyermekeket, a sasfiókáit, a hadi árvákat. Papi életének meghatározó élménye a Jóisten gondviselő rendelkezése volt, hogy azok közé a gyerekek közé került, akiket befogadott Belgium, ahová őt is vitte egykor a Karitász-segélyvonat, s ahol pappá szentelték. Azt adta vissza, amit ő kapott gyermekkorában egy belga paptól. „Hol van ez a lelkület a mai Európától? Irigykedve gondolok vissza, amikor Hollandia, Belgium hívta a magyar árva gyerekeket, hogy föltáplálják, megerősítsék őket” – utalt szentbeszédében Beer Miklós a kontinens jelenkori feszültségére.   

Regőczi István kistarcsai internálásáról, majd későbbi, hatéves bebörtönzéséről szólva a püspök kifejtette: zsarolhatatlan, megfélemlíthetetlen volt, nem félt azoktól, akik megölik a testet, de többre nem képesek. Ő imádkozott, áldozatot hozott tanítványaiért, népünkért.

„A kétezer esztendős történelmünkben Jézus újra és újra kiválaszt képviselőket, képmásokat, őt megjelenítő tanítványokat, akik ugyanezt az isteni szeretetet közvetítik a saját életük odaadásával” – emlékeztetett Beer Miklós. Hangsúlyozta, hogy rajta keresztül mindannyian megsejtettünk valamit Isten irgalmas szeretetéből, majd hozzáfűzte: elválaszthatatlan életétől az őszinte, lángoló hazaszeretet, amellyel Mindszenty bíboros végrendeletét magáévá tette. 

A szentmise végeztével a zenei szolgálatot adó csángó asszonyok énekére vonultak a hívek a kápolna kertjébe, Regőczi István sírjához, ahol a budaörsi Mindszenty József Római Katolikus Általános Iskola és Óvoda diákjai adták elő Lisznyai Szabó Gábor Az Úr az én pásztorom című kórusművét, Lukács Erika karvezető irányításával. 

„A püspök úr a gyermeki lélekről beszélt, én is ilyennek láttam Regőczi atyát, amikor díszpolgárrá avattuk, áttetsző léleknek, aki nem akart sem többnek, sem kevesebbnek látszani – emelte ki köszöntő beszédében Pokorni Zoltán, Hegyvidék polgármestere, így folytatva:  – Azért fontos felidézni ezt a századik születésnapon, hogy tanuljunk belőle, valamennyit magunkévá tegyünk belőle.” Pokorni Zoltán méltatásában kiemelte: nem az volt a célkitűzése, hogy megteremtse saját életművét, hanem konkrét embereken akart segíteni, konkrét ügyeket akart elintézni. Másra áldozta az életét, nem magára, talán ezért is nyerte azt meg – utalt a Szentírásra. „Remélem az emlékezés, az emléktábla figyelmeztet bennünket arra, hogy úgy kéne embertársainkhoz viszonyulni, mint tette István atya, nem előítéletekkel, a látszattal törődve, hanem a lehetőséget látva a másikban. Örülök, hogy a Hegyvidéken talált otthonra, remélve, hogy nem véletlenül” – zárta köszöntőjét a polgármester.

A Szózat szavalása előtt Sinkovits-Vitay András rövid történetet idézte fel Regőczi István életéből: „Egyik letartóztatásakor kinyitották az ablakot, kintről énekszó hallatszott be, ő elmosolyodott. Kérdezték, min mosolyog. Ő visszakérdezett: Milyen nap van ma? Húsvét vasárnapja, felelték. Akkor minden rendben, mondta, csak nők és gyermekek vannak kint.”

A kápolna falán elhelyezett emléktáblát Pokorni Zoltán polgármester és Fonti Krisztina alpolgármester leplezték le. Beer Miklós püspök megáldotta, Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára koszorút helyezett el rajta.

Fotó: Lambert Attila

Ditzendy Attila / Magyar Kurír