Életünk sokféle eseménye, a nagyböjt bűnbánati ideje, esetleg egy jó
szentgyónás Isten kegyelméből lehetőséget adott, hogy elgondolkodjunk
életünk értelme felett. Ezek a külső és benső események bevilágítanak
emberségünk legmélyébe, úgy hogy keményen megtapasztalhatjuk
korlátainkat, lehetőségeink határait.
Ki győzi le az élet törékenységét, ki képes arra, hogy megtörje a
halált, amely kemény falként mered elénk az élet egy váratlan
pillanatában? – merül föl bennünk a kérdés.
Az apostolok, Jézus tanítványai is ezt érezhették, hasonló kérdések
gyötörhették őket, amikor a nagypénteki tragikus események után
rombadölve látták minden reményüket.
Lelkesedtek Jézusért, mindenki szép jövőt jósolt nekik – és ők ennek
reményében mindent elhagytak. Három év röpült el az életükből
visszafordíthatatlanul – és Nagypénteken mindent keresztülhúztak.
Megriadva szaladtak szét, becsapottnak érezték magukat várakozásukban.
Most már csak a túlélésen gondolkodtak – szép volt, jó volt, de kár hogy
ez lett a vége.
És mégsem a befejezés volt ez, a látszólagos nagy kudarcot Isten
meglepetése oldotta fel. Olyan meglepetés, amely minden előző fordulatot
felülmúl, ennek nincs előzménye, összehasonlíthatatlanul egészen új.
Jézus legyőzte a halált, legyőzte a kínt, az elveszett reményt. Erre
senki nem számított, bár előre megmondta. Ez semmilyen földi
forgatókönyvben nem volt benne – mert emberileg gondolkodva, a vég után
semmi nem következik. Csupán Isten világában lehetséges az, hogy újra
kivirult az élet.
Az, ami Jézussal történt nem csak rá vonatkozik, hisz a feltámadás tanúit mind bevonta ebbe az új lehetőségbe.
Az első Mária Magdolna volt, szeretetének jutalmaként. Nem tudott
belenyugodni abba, hogy egy nagy kő feddje mindazt, amit Jézus jelentett
neki – így láthatta a Feltámadottat.
Péter és János az első hírre, hogy üres a sír rohantak megbizonyosodni,
és az otthagyott leplek már nem csak a tapasztalatot jelentik számukra,
hanem a hit világába tartoznak – látták és hittek.
Aztán jött az első találkozás Húsvét este, amelyről a mai evangéliumi
szakasz számol be, s amelyet még jó néhány követett, hogy megértsék a
nagy igazságot – ahol véget ér az ember tehetetlensége, ott kezdődik
Isten minden-hatósága.
Így a Feltámadottal való találkozásuk adta vissza a tanítványoknak az
apostoli lendületet, újra éledt a jövőbe vetett reményük, bizalmuk, most
már újra nem sajnálták, hogy mindent elhagytak, és semmi nem téríthette
el attól, hogy ennek az új életnek az öröméről, a feltámadás tényéről
beszéljenek.
Ilyen alap élményből fakad Szent Pál felszólítása is a Kolosszei
levélben: "Krisztussal ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami
odafönt van."
Ezek után elmondhatjuk, hogy a kereszténység nem holmi ideológia
szüleménye. Még csak nem is ravaszul kiagyalt emberi terv, vagy ügyes
filozófiai termék (mint amilyen például a marxizmus, szocializmus…
stb.). NEM! Egyszerűen egy nagy Remény virága!
Szent Péter első levele élő, diadalmas, győztes reménynek nevezi ezt és
azt állítja, hogy a kereszténynek mindig készen kell lennie arra, hogy
okát tudja adni annak a reménynek, ami élteti, eltölti és alázatosan is
büszkévé teszi.
Alig tíz évvel Krisztus halála után az antióchiai keresztények között
már régi „szokás” volt a kenyértörés ünneplése. Ezt mi eucharisztiának,
szentmisének mondjuk. Tíz év nagyon kevés legendák, mitológiák
képződéséhez. Az Egyháznak még nem voltak templomai; nem voltak meg az
evangéliumok szövegei, nem volt újszövetségi Szentírás, nem volt világot
behálózó szervezete. Mégis Egyház volt. Elevenen élt benne Jézus
keresztjének és feltámadásának az emléke, jelenlétének tudata.
Két óriási felfedezésből született az Egyház. Az egyik, hogy a kereszt
nem tragédia, nem csőd, hanem az üdvösség titka, munkálója volt! A
föltámadásban lett ez nyilvánvalóvá.
A második nagy felfedezés pedig: a föltámadás maga sem a végső szó, nem
végállomás, hanem valami még nagyszerűbb, még fenségesebb valaminek az
elő-íze, záloga. S ez a nagyszerű Valami Krisztus úgy nevezett „második”
eljövetelekor lesz nyilvánvalóvá.
Az ebbe vetett, szinte fékezhetetlen vágy, vagyis Remény indította el
azt a nagy folyamatot, amit kereszténységnek nevezünk. Erről tanúskodik a
szentmise azóta is ismétlődő, megingathatatlan hitvallása: „Halálodat
hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz”. S
ahogy Tamás apostol kezdeti hitetlensége nem volt képes ezen
változtatni, úgy a pokol kapui sem tudják ezt a reményteli hitet
megingatni.
Ha gyakran meg is tapasztaljuk emberi létünk határait, ha el is
csüggesztenek az előttünk álló korlátok, akadályok, gyengeségek és
hiányosságok, még akkor sem szabad elcsüggednünk, kétségbeesnünk, hanem
tudnunk kell, különösen ma az Isteni Irgalmasság Vasárnapján, hogy saját
bűneink sem kötözhetnek meg – mert Krisztussal új lehetőségünk nyílott,
feltámadásából új remény és irgalom fakadt a mi számunkra.
Szent II. János Pál pápa, aki 2000. április 30-án elrendelte az Isteni
Irgalmasság ünnepét, mondta, hogy „a húsvéti misztérium magában foglalja
az irgalom teljes kinyilatkoztatását is, vagyis annak a szeretetnek a
kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és
mindenfajta rossznál; az irgalmas szeretet kinyilatkoztatását, amely
felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb
veszedelmekből is.” (Dives in misericordia. 96. pont)
Amikor a Szentírásban olvassuk Izaiás prófétának a szenvedő Messiásról
írt megrázó látomását, az evangéliumokban Jézus szenvedéstörténetét,
amikor elvégezzük a nagyböjti áhítatgyakorlatokat, és látjuk Jézust
vérrel verejtékezni a Getszemáni-kertben, látjuk, amint megostorozzák,
tövissel koronázzák, elkísérjük újra meg újra a keresztúton, egészen a
Golgotáig, és ott látjuk keresztre feszítve: akkor elénk tárul Jézus
Szívének végtelen jósága és irgalma. Hiszen mindezt értünk, bűnös
emberekért vállalta. Lélekben álljunk Jézus keresztje alá, és
ismételjük: "Jézus Krisztus szerettél engem és meghaltál értem. Milyen
határtalan nagy a te irgalmas szereteted irántam, irántunk, bűnös
emberek iránt. Valóban, a nagyböjti idő és a szent három nap a
legalkalmasabb idő arra, hogy felismerjük a zsoltáros szavainak igazát:
"Irgalmas a mi Urunk, Istenünk, könyörületre hajlik szíve".
Figyeljük meg, hogy a Szentlélektől sugalmazott zsoltárokban, a
szentmise imáiban és még számtalan imában a leggyakrabban ismétlődő
kérés így hangzik: irgalmazzon nekünk a Mindenható Isten.
Kérjük ezt nagy bizalommal, beismerve, hogy bűnösök vagyunk, de bánjuk
bűneinket, és el akarjuk kerülni azokat. Merjük kérni Isten irgalmát,
mert hisszük és meggyőződéssel valljuk, hogy Isten végtelenül irgalmas,
aki a megtérő bűnösnek szívesen megbocsát.
Az idei húsvét úgy provokál bennünket is, mint egykor Jézus Lázárhoz
intézett szavai: gyere ki sírodból. Mert Jézus nemcsak tud rólunk,
nemcsak figyeli behatároltságunkat, a „félelemtől bezárt ajtóinkat”,
hanem bennünk és közöttünk él. Be akar vonni a húsvét sodrásába,
részesíteni akar a Vele való találkozás örömében, hogy megváltozott
életvitelünk másokra is átragadjon, hogy mások számára is vonzó legyen a
kereszténység nyújtotta remény és bizalom az új lehetőségekben, az új
életben, amelyet a Feltámadott és Irgalmas Krisztus kínál fel minden
egyes embernek.
Kommentáld!