Szentmártoni Mihály jezsuita atya egyik írásában olvashatunk egy incidensről, melynek tanúja volt, s amely egy nemzetközi és vallásközi kongresszuson történt. Egy keresztény előadó kissé kihívó kérdésére, hogy mit tanulhatunk mi keresztények más vallásoktól, az egyik muzulmán így válaszolt: „Megtanulhatnátok komolyabban venni az Istent!”
Igen, ahol nem veszik komolyan az Istent, nem csoda, hogy nap, mint nap olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, amelyek arra utalnak, hogy az emberek egyre agresszívebbekké, erőszakosabbakká válnak, szóban és olykor tettben is. Egymás támogatása, megértése látszólag túl nagy elkötelezettséget igényel, mindenki inkább csak saját érdekeivel törődik, olykor nem csak a falu vagy városi közösség, nem csak a munkatársak között, hanem a családon belül is.

Ma is, csak úgy, mint annak idején, az ószövetségi Bábelben, az emberek a hatalom összpontosítására törekednek, hogy elfoglalhassák az Isten helyét. Bábelben, mialatt azonban az emberek közösen a torony építésén fáradoztak, hirtelen észrevették, hogy a tornyot egymás ellen építik.
Miközben arra tettek kísérletet, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak, sőt, az Istentől függetlenítsék magukat, azt a veszélyt kockáztatták meg, hogy emberi mivoltuktól is megfosztják magukat. Mert ahol az ember ki akarja rekeszteni Istent az életéből, ott egyre kevésbé lesz képes a szeretetre, egyre kevésbé lesz igazi ember, aki képes a megegyezés, a kölcsönös megértés és az együttműködésre.

A bibliai, bábeli toronyépítésről szóló történet (vö Ter 11,1-9) ma is időszerű: az ember uralni akarja a természet erőit és törvényeit, lassan már az emberi életet is „összefabrikálja”.
Ebben a helyzetben az Istent komolyan venni, az Istenhez imádkozni már túlhaladottnak, hiábavalónak tűnik, mivel mi magunk is meg tudjuk valósítani azt, amit akarunk.

Igaz, hogy megsokszoroztuk a kommunikációs lehetőségeket: a mobil telefon, az internet jóvoltából, elősegítettük az információ gyors áramlását, de állíthatjuk-e azt, hogy növekedett egymás megértésének a képessége és hogy mélyebbé váltak emberi kapcsolataink?
A nagy kommunikációs lehetőségek ellenére, paradox módon talán ma egyre kevésbé értjük egymást, s talán egyre inkább igaza van a költőnek (Tóth Árpád), amikor azt vallja, hogy ember és ember között a roppant, jeges űr lakik!

„Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”
Ez olyan, mint ha az emberek között a bizalmatlanság, a gyanakvás, a kölcsönös félelem érzése kígyózna, egészen odáig, hogy végül egymást is veszélyesnek, ellenségnek tartják, egymás után leselkednek, egymás ellen áskálódnak, egymást jelentgetik…

Ahol az emberek Istenné akarnak válni, azaz ők maguk akarják megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz, ott egymás ellen harcolnak, illetve ahol nem veszik komolyan az Istent, ott a másik embert sem veszik komolyan, nem veszik ember számba. Elég csak egy kis hatalomhoz, magasabb beosztáshoz jutni, s mindjárt kiderül, hogy ki mennyire veszi komolyan az Istent. Hallani keresztény (?) emberekből álló munkaközösségekről, ahol a rabszolgatartó társadalom állapotai köszönnek vissza a 21. században, ahol vannak hajcsárok és vannak kihasznált, semmibe vett, emberi méltóságukban megalázott munkások…

Ahol azonban elfogadják Isten igazságát, ott megnyílnak az Isten működésének, aki támogatja és egyesíti őket.
Ahol meg tanulják komolyan venni az Istent, ott helyre áll az egység, ott megvalósul az összefogás, a szeretetben való kommunikáció, ott az emberek elkezdenek keresztény módon élni, ami annyit jelent, hogy nem zárkóznak be saját énjükbe, hanem kölcsönösen befogadják egymást, képesek lesznek egymás meghallgatására, a javak megosztására, a közösség megteremtésére, a békesség helyreállítására. Az „én” logikáját a keresztény életformában a többes szám, a „mi” váltja fel, mély, belső alázattal.

Igen, ahol komolyan veszik az Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel. Szent Pál apostol szerint azonban az embert a test és a lélek kívánságai közötti belső megosztottság, konfliktus jellemzi. Nekünk pedig választanunk kell, nincs helye kompromisszumnak, megalkuvásnak, nem szolgálhatunk egy kicsit az Istennek is, egy kicsit a mammonnak, az ördögnek is.
Igen, ahol komolyan veszik az Istent, azt az Istent, aki Atya, Fiú és Szentlélek, vagy rövidebben fogalmazva: Szentháromság, ott a bábeli szétszóratás, káosz helyét átveszi a rend, az emberek közötti egység és megértés. Ott eltűnik a félelem, a szívek új erővel telnek el, a nyelvek megoldódnak és őszinte beszédbe kezdnek, hogy mindenki megérthesse a meghalt, feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus üzenetét. Ahol komolyan veszik a háromszemélyű egy Istent, ott a megosztottságot és az elidegenülést az egység és a megértés váltja fel.

Egyébként az egész keresztény élet a Szentháromságból származik, s a Szentháromságba tér vissza, mint végső céljához. „Menjetek – mondta Jézus tanítványainak mennybemenetele előtt –, tegyetek tanítványommá minden nemzetet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28,19).
A keresztény élet tehát a Szentháromság nevében kezdődik el és arra épül. Aki az Egyházba való felvételét kéri, az Krisztus Urunk által Isten dicsőségének szentelt templom lesz, a Szentlélek lakóhelye a keresztség szentségének felvételekor. Ezt követően feloldozást kap bűneitől a bűnbánat szentségében, a bérmálásban felkenik szent krizmával, az egyházi rend szentségében szerpappá, pappá vagy püspökké szentelik vagy a házasság szentségében megáldják házasságát „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében”.

Az eucharisztikus áldozat, a szentmise is a Szentháromság nevében kezdődik és teljesedik be. Az Eucharisztia, az Oltáriszentség is ajándék: az Atya adja „az igazi mennyei kenyeret” (Jn 6,32), és ez az élő és éltető kenyér maga a második isteni személy, az emberré lett Fiú, akinek „teste valóságos étel, és vére valóságos ital” (Jn 6,55). Mindez azonban nem történhet meg a Szentlélek nélkül, mivel „a Lélek az, ami éltet” (Jn 6,63), Krisztus dicsőséges Emberségét éltetve a Lélek teszi őt alkalmassá az élet közlésére.
Ezt a fenséges valóságot fejezi ki a keresztvetés: ezzel kezdődik minden szertartás, ezt tartalmazza minden szentség és az Egyház áldásai, a hívők is ezzel jelölik meg magukat nap közben többször is, amikor imát kezdenek, illetve végeznek.
A keresztény ember életében minden a Szentháromság nevében történik és kell hogy történjen. Az egész keresztény életnek méltónak kell lennie arra, hogy a hívő hittel, szeretettel, hálával és odaadással hódoljon az Atya, a Fiú és a Szentlélek előtt.

Az Egyház élete is a Szentháromság misztériumára, titkára épül. „Az egyetemes Egyház – tanítja a Zsinat – mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyességéből egybegyűlt nép áll előttünk” (LG 4). Hogy a hívők egy legyenek az egyetlen Egyházban, ezért könyörgött Jézus az utolsó-vacsorán az Atyához: „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél” (Jn 17, 22-23).
Jézus, az Atya Egyszülötte, részesítette az embereket Isten Fia dicsőségében, hogy ők is bekapcsolódhassanak a szentháromságos élet titokzatos áramába, a szeretet és az egység áramkörébe. Krisztus azt akarja, hogy a hívők szeretete és egysége a boldog Szentháromság szeretetét és egységét tükrözze, ezért könyörög a Főpapi imában.
Azt akarja az Úr Jézus, hogy a hívők kölcsönös szeretetük révén „egy legyenek, mint mi”- fogalmaz. A különböző civilizációjú, politikai gondolkodásmódú, magatartású és beállítottságú emberek ilyen egysége csak Istenben lehetséges, vagyis kizárólag úgy, ha minden hívő komolyan veszi Istent és személyesen egyesül Istennel a szeretetben. Jézus ezért kéri: „Amint te, Atyám, bennem vagy és én j benned, úgy legyenek ők is bennünk” (Jn 17,21).

E nélkül az Istenben való személyes lét és élet nélkül nincs őszinte, tartós, mély, a különbözőségeken vagy eltérő érdeken túllépő egység, sem a társadalomban, sem a munkaközösségben, sem a családban. Csak a háromszemélyű egy Istentől származó és az Istennel egyesítő szeretet teheti meg ezt a csodát. És Krisztus ezért a csodáért könyörgött a főpapi imában az Atyához, hogy valamennyi hívő „legyen tökéletesen egy”; példaként pedig a Szentháromság oszthatatlan egységét állította elénk.

A krisztusi eszmény oly magasrendű, hogy az emberi értelem belevész. És mégis ez a cél, erre kell törekedni. Az Egyháznak és benne mindannyiunknak, az a hivatása, hogy ezt tanúsítsa a világ számára, hogy „a világ higgye, hogy te küldtél” – mondja főpapi imájában az Úr Jézus.

Igen a hívek egységének és szeretet közösségének ténye el kell, hogy vezesse a világot, azt a világot, amelyben élünk, legyen szó akár a falusi, városi, munkahelyi vagy családi közösségről, arra, hogy felismerje a kereszténység igazságát, és megvallja, hogy Krisztus az Isten Fia, aki az Atyával és a Szentlélekkel egységben él, és szeret bennünket most és mindörökké.