Gustave Doré: Az adópénz

Az imént felolvasott evangéliumi szakasz megértésében nagy segítséget jelent számunkra, ha visszaemlékszünk az utóbbi két vasárnap evangéliumi szakaszára, mint előzményekre. A mai történet előzménye a gonosz szőlőmunkásokról szóló beszéd, akik megölik Isten küldötteit, valamint a királyi menyegzőről szóló tanítás, amelyre a meghívottak nem mennek el. Mindkét beszédben Jézus elítéli a farizeusok és írástudók tetteit és helyteleníti magatartásukat. Egyértelműen leleplezi a vezetők alattomosságát, kétszínűségét, megkérdőjelezi őszinteségüket, hitelességüket, ami kiváltja a Jézussal szembeni ellenállásukat.
Ezt követően „félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba”- hogyan tudnának ártani neki. A tanácskozás gyümölcse, a döntés eredménye a fondorlatos csapdaállítás. Figyeljük csak meg, mennyire alattomosan és kétszínűen közelednek az Úr felé, először dicsérnek, hogy leplezzék a rosszindulatú közeledést, a támadás szándékát: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére.” Igen, tudjuk, hogy igazat beszélsz, tudjuk, hogy szelíd vagy és alázatos szívű, de azért mond meg, és most jön a csapdának szánt kérdés: „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” A római császárnak lefizetett adóban egyesek Isten uralmának korlátozását látták a választott nép fölött, a fizetés megtagadását viszont könnyen a politikai hatalom elleni lázadásként lehetett értelmezni.
A kérdésből tehát kiderül, hogy olyan válaszra akarják kényszeríteni Jézust, ami vagy a választott nép fiainak, akik hallgatják őt, vagy a rómaiaknak, akik uralkodnak fölöttük nem lesz elfogadható. Az Úr Jézus eljövetele előtt húsz évvel galileai Júdás, lázítást szított a megszálló rómaiak ellen. „Isten választott népe vagyunk, nem fizetünk adott a pogányoknak – jelszóval. A lázadást vérbe fojtották, de a zsidókban tovább élt a gyűlölet a megszálló római hatalom ellen. Most ezt használják fel Jézus ellenségei, és olyan kérdést tesznek fel, amelyre szerintük – bármilyen választ is ad – biztos csapdát jelent: „szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” – Ha azt válaszolja, hogy igen, akkor a nép előtt veszíti el a tekintélyét, mert a zsidók, mint Isten választott népe jogtalannak tartották az idegeneknek fizetett adót, így tehát a mózesi törvény és a nemzeti függetlenség árulójának mondhatják. Viszont, ha azt mondja, nem szabad adót fizetni a császárnak, akkor, mint lázítót bevádolhatják a római hatóságnál, aki lázítás címén letartoztathatja. Azonban Jézus nagy meglepetésükre olyan választ adott, amire nem is gondoltak.
Az Úr Jézus kikerüli a csapdát, túllép a „szabad” és „nem szabad” kérdésén. Nem úgy válaszol, ahogyan várják tőle, sőt, magasabb szintre emelve a kérdést rámutat a törvények eredeti, Istentől származó értelmére. Az adófizetésről szóló kérdés esetében ez a mélyebb értelem az, hogy az embernek e világon is teljesítenie kell kötelességeit, de ez nem kerülhet az istentisztelet elébe. Kérésére mutatnak egy adó pénzt, amin a római császár képe és felirata van. Ezt a pénzt használják a mindennapi életben, tehát gyakorlatilag elfogadják a rómaiak uralmát. Ebből a tényből kiindulva mondja Jézus, hogyha használják, igénybe veszik a római pénzt, amelyen a császár képe és felirata van, akkor adják meg a császárnak az adót, és a neki kijáró engedelmességet, de ne feledjék, hogy az abszolút hódolat, engedelmesség és tisztelet egyedül Istent illeti meg. Vagyis „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”.
Itt Jézus választóvonalat húz a politikai és az isteni hatalom közé. A politikai hatalom is Istentől származik, maga Jézus mondja ezzel kapcsolatosan kereszthalála előtt Pilátusnak: „semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked…”(Jn 19,11), ezért engedelmességgel tartozunk a törvényeinek, amennyiben ezek a köz-javát szolgálják, és nem ellenkeznek az isteni törvényekkel.
A keresztények a világban élnek; beilleszkednek a polgári társadalomba, engedelmeskednek a törvényes hatalomnak. De amikor az Isten- és egyházellenes hatalom hitük és a keresztény erkölcs megtagadását kéri tőlük, ellen kell, hogy álljanak, meg kell, hogy tagadják az engedelmességet. Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint a császárnak, a kényszerítő hatalomnak. A vértanúk serege ad példát erre a századok során. A kereszténynek meg kell tartania és védenie szabadságát, hogy Istent minden törvény és minden politikai hatalom fölött tisztelje, mivel „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek”(ApCsel 5,29) – vallják az apostolok a megvesszőzés ellenére is, amikor a főtanács megtiltja, hogy Jézus nevében beszéljenek, amikor a főtanács meg akarja határozni nekik, hogy miről beszélhetnek és miről nem. Ugyanakkor a keresztény legyen meggyőződve arról, hogy Isten a legellentétesebb és legalattomosabb politikai helyzeteket is képes felhasználni az üdvösségterv megvalósítására. Még a pogány Római törvények is a Jézus születésére és halálára vonatkozó isteni tervek megvalósulását szolgálták. Ugyanígy a nagy birodalom békés helyzete, majd a rákövetkező keresztényüldözések is alkalmas eszközei voltak az evangélium terjedésének.
Továbbfolytatva a gondolatot, figyelembe kell vennünk azt, hogy az ember két világban él, a természetes és a természetfelettiben, s mindkettő felé el van kötelezve: Isten és a világ, a lélek és a test, élet és a hitélet. Éppen ezért nem szabad az egyiket, a másik rovására kijátszani. A hit nem jogosít fel a tudatlanságra, az Istenre való hivatkozással nem értékelhetjük le az embert, a lélek nevében nem vethetjük meg a testet, az örökkévalóságra figyelve nem hanyagolhatjuk el az időt és a kereszt nevében nem lehetünk ellenségei az örömnek. Ebből az következik, hogy a természetfeletti életbe, Isten országába csak itt a földön lehet belépni. – A kereszténységet sokan vádolják azzal, hogy a természetfeletti élet utáni vágy eltereli az emberek figyelmét az evilági feladatoktól. „Ha az igazi élet odaát kezdődik, akkor a földi életet nem kell túl komolyan venni…” Ha ez így lenne: mi következnék ebből? Az akarat bénulása, nemtörődömség, menekülés a világból, életidegenség. De ez a vád hamis, azon keresztények esetében, akik komolyan veszik hitüket! Annál is inkább, mert a keresztény ember számára, az, hogy milyen lesz az örök-élete, itt a földön dől el. Örök boldogsága, vagy boldogtalansága attól függ, hogy hogyan élte meg mindennapjait. Mennyire törekedet a szürke-hétköznapok közepette megvalósítani a Krisztusi tanítást, a rávonatkozó isteni tervet. A Jézusi magvetésnek itt a földön kell szárba szökkennie és bőséges termést hoznia, a talentumokat, emberi képességeinket itt kell kamatoztatni, itt kell a szomorúakat vigasztalni, és a rászorulókat segíteni anyagilag és erkölcsileg. Ez az élet nem arra adatott, hogy tétlenségben éljük le azt, vagy éppen végig szórakozzuk, hanem feladatot kell teljesítenünk: ez a világ nem váróterem, ahol semmittevően, lustán üldögélhetünk, hanem Isten szőlőskertje, hol alkonyatig dolgoznunk kell, illetve Isten menyegzős lakomája, ahová mindannyian hivatalosak vagyunk… Ezért hát: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”.
Éljünk bár kedvező vagy kedvezőtlen körülmények között, fontos az, hogy szilárdak maradjunk a hitben, még ha ellenségeskedésbe ütköznénk is, s legyünk biztosak abban, hogy „Isten mindent javára fordít azoknak, akik – őszinte szívvel – szeretik őt” (Róm 8,28).